John Pawson interjú – El Croquis nr. 127/1
Szünet, gondolkodni
- forrás: Pause for Though – in: El Croquis 127, p14-p18, 2013 (első rész)
- fordította: Molnár Judit
Tíz év munkáit nézzük most. Az emberek azt gondolhatják, hogy nem sok változott önnel kapcsolatban ez idő alatt. Calvintől Calvinig jutott: a Calvin Klein New York-I boltjának megtervezésétől egy lakás tervezéséig, ugyanabba a városba, ugyanannak az embernek. Egy évtizeddel később: most is ugyanazon a tájon mozog?
Nagyon másnak érzem. A építészet tágabb világa folyamatosan fejlődik, de az én személyes terem is jelentősen megváltozott a projektjeim léptékét és méretét tekintve. A munkáim egészét nézve a hangsúly természetesen a kolostoron, Novy Dvur megépültén van, minden más ebbe a perspektívába kerül. De annak is tudatában vagyok, hogy már az életem egy más szakaszában tartok. Az idő múlásával egyre inkább tudatosul, hogy az egyes munkák nem csak jönnek-mennek egymás után. Képesnek kell lenni arra, hogy a maradék időt a legjobban ki lehessen használni, a munkáknak valamilyen formát lehessen adni. Amit viszont nem lehet megjósolni, hogy az idő milyen hatással lesz a személyiségünkre.
Milyen Calvin Kleinnek dolgozni?
Egy jó megbízótól többet lehet tanulni, mint amennyit adni lehet neki. Az első Calvinnel készült projekt léptéke megváltoztatta a stúdió természetét, pénzügyileg és szervezetileg is. Calvin mindig mindent egy adott szinten akart megvalósítani – a grafikákat, a fotókat –, ez is változtatott a dolgokon. Ha rajta múlt, akkor bármi lehetséges volt. A Madison Avenue-i boltok ablakainál azt mondtam, hogy egybefüggő üvegtáblákra lenne szükségünk, de nem is álmodtam, hogy ez megvalósítható. Természetesen megvalósult. Egy egész hétvégére lezárták a kereszteződést, hogy a három szint magas ablakokat daruval a helyükre emeljék. Calvinnek nem voltak gátlásai. Ha mindent tudni akart volna a Cor-Ten acélról, felhívta volna Richard Serrát és egy órát beszélgetett volna vele telefonon. De nem csak a lépték és a költségvetés és az ambíció számított. Calvinnel néha csak figyelni kellett. Ő tanított meg arra, hogy a hallgatás nem mindig megalkuvás: a dolgok jobbá tevésének módja volt.
Hogyan lett építész?
Visszagondolva, korán megjelent az érdeklődés. Emlékszem, ahogy gyerekként bizonyos helyekre elmenve ösztönösen jól éreztem magam. Már akkor izgatott, hogy mi tesz bizonyos helyeket kellemessé és másokat nem. Az iskolai évek alatt felmerült bennem hogy talán építészetet tanulhatnék, de valaki azt mondta, hogy kell hozzá matematika. Az iskolából kilépve egy évig utaztam, utána pedig hazajöttem, hogy a családi vállalkozásban dolgozzak.
Öt évvel később megint el kellett utaznom, Japánba költöztem és ott éltem négy évig. Csak az után történt, és természetesen a Shiro Kuramatával való tokiói találkozás vezetett ahhoz, hogy végül harminc évesen beiratkoztam az egyetemre.
A karrierem első 20 éve inkább csak megtörtént. Soha nem volt előzetes tervem, stratégiám arra, hogy építészként mit fogok csinálni. Azt gondoltam, hogy talán tervezek majd néhány dolgot, de sosem gondoltam, hogy irodát fogok nyitni. Amikor az első projektjeimet csináltam – Hester van Royen számára –, nem tudtam elképzelni, hogy más is lehetnék, mint egy periférián mozgó tervező, de ahogy telt az idő, úgy lett egyre több energiám és ambícióm.
Csak most tartok ott, hogy valóban képes vagyok azon gondolkozni, hogy mit fogok csinálni a következő 20 évben. Ugyanakkor már elég idős vagyok ahhoz, hogy úgy tegyek, mintha holnap meg is halhatnék – nem tudhatjuk, hogy mennyi idő van még hátra. Úgy érzem, hogy ha nem is valamiféle válaszúthoz érkeztem, de legalábbis határt kell húznom és számot kell vetnem. Még mindig megvan bennem a vágy, hogy valami egyedi mellett horgonyozzak le, ami elég erős ahhoz, amire azt mondhatom, hogy „ez az én munkám”, amit hagyok, hogy önmagáért beszéljen.
Kik azok az emberek, akik a legnagyobb hatással voltak a munkájára?
Shiro Kuramata indított arra, hogy a találkozásunk után magam is tervezővé váljak. De már sokkal korábban lenyűgözött, amikor a Domus-ban rátaláltam és először láttam a munkáit. Korábban nem is sejtettem, hogy él a Földön olyasvalaki, akinek a munkája százszázalékosan azonos azzal, amilyennek az építészetet képzeltem. AG Fronzoni egyszerű és szerény, magát csak a néhány kiválasztott dologgal körülvevő élet-példája fontos volt. Az élete összhangban állt a munkájával.
Nem gondoltam, hogy a tervezés tanítható. Úgy hittem, hogy az alkotás valamiféle misztikus folyamat, de John Andrews az Építészeti Egyesületnél (Architectural Association) megmutatta, hogy tévedtem. Csak utólag jöttem rá, milyen sokat tanultam tőle.
Hester Van Royen révén ténylegesen is beindult az építés, ami megszüntette a dolog műviségét.
A feleségem, Catherine a biztosíték arra, hogy a program működik. Ha a megbízó nem kérdőjelezett meg mindent, akkor ő igen. Érti, hogy hogy hogyan élnek az emberek. Catherine ezen kívül fontos szerepet játszott az iroda pénzügyi életében is. „Szükséged van erre?” – kérdezte mindig. Tisztában van vele, hogy mit szeretnének a megbízók, milyen szolgáltatásra van szükségük és mi az, amit meg kell kapniuk.
Úgy tűnik, mielőtt építészként kezdett volna dolgozni, rengeteg ötletet halmozott fel, amiket képes volt a korai munkáiban kamatoztatni. Mi hajtja most?
Úgy érzem volt 10 évem figyelni. Már 20 éve építek. Ez alatt az idő alatt rengeteg ötletem volt, amik meg is maradtak ötletnek. Mindig azt gondoltam, hogy annál kreatívabb lesz az ember, minél többet gyakorolja azt, milyen kreatívnak lenni. Az idő előrehaladásával aztán az ember egyre inkább önmagán belül, semmint kívül keres ötleteket.
Mennyire fontosak Önnek a részletek?
Abban a fajta munkában, amit én végzek, bármi veszélybe kerülhet egy rosszul megválasztott részlettel – egy idegennek érzett aránnyal, vagy akár valami annyira egyszerűvel, mint egy rosszul elhelyezett villanykapcsoló. Megszállottnak kell lenni, különben sosem lesz tökéletes az eredmény.
Könnyű abba a kísértésbe esni, hogy „Ezt már megcsináltam, elértem mindent, amit ezzel a sajátos kifejezésmóddal el lehetett”, és tovább lépjen valami új felé?
Ami a kezdetektől fogva arra motivált, hogy úgy dolgozzak, ahogy dolgozom, még mindig hajt. Azt hiszem, egy a kolostorhoz hasonló projekt mindent felfrissít egy kicsit, hiszen rengeteg új kifejezésmódot kell megtanulni közben.
Ez a lelke az egésznek. Az ember szerencsés esetben a kezdeteknél megtalálja azt a nyelvet, amit jónak és kifejezőnek érez, aztán az ehhez tartozó szókincs fejlesztésének szentelheti az alkotói életét, figyelve, meddig is mehet. Szerintem a néhányakban a munkával kapcsolatos félreértések hozzák létre a korlátokat, vagy formálják mesterségesen a munkát. Az emberek azt gondolják, tudják, mit csinál az építész: ő az ember, aki nem hisz a kanapékban.
A projektjei listáját nézve lát-e bármiféle hasonlóságot vagy ismétlődő, egymáshoz kapcsolódó mintákat?
Gyakorlatilag mindegyik különleges helyen, különleges megbízók számára készült. És ott vannak emellett azok a projektek, amiket bizonyos körülmények vagy kihívások kapcsolnak össze – a lejtős helyszín, meglévő épületrészek, a természetes fény különös minősége, az építészet és a táj kapcsolata.
Mindig van egyfajta lekezelés abban, ahogyan az építész látja a lakberendezők világát. Ez talán abból az érzésből fakad, hogy az építész azt tartja a feladatának, hogy olyasmit adjon a megbízónak, amiről az nem is tudta, hogy vágyik rá, a lakberendező viszont pontosan azt, amit akar, vagy talán annak valamiféle díszletét. Talán naivitás erről beszélni, de egy furcsa szakadék van a két megközelítés között. Ez nem mindig volt így. Korábban ezt az szakadékot olyan emberek hidalták át, mint Eileen Gray vagy Pierre Chareau. Ön hogyan tölti ki ezt az űrt?
Sosem értettem, hogy a lakberendező szó miért kapott egy ilyen pejoratív jelentést. Engem lenyűgöz a lakberendezők és az építészek szerepe közötti különbség. Egy megbízónak egyszerre kellene mindkettőt alkalmaznia. Egy kis szerencsével jól kijönnek egymással. A lakberendezők mindig azt mondják, hogy nem értenek az építészethez, de közben nem sok építész van, aki érti, hogyan kell jól megcsinálni egy lakásbelsőt. Végül gyakran mi csinálunk mindent, még a világítótestek kiválasztását is, pedig sosem szabadna ezeket a részleteket elhanyagolni, mintha az ember egy szép szobrot csinálna egy ház helyett.
Úgy érti, hogy amit nem csinál, az a Gesamtkunstwerk?
Ha ez azt jelenti, hogy minden egyes dolgot én csinálok, akkor igen, úgy érzem, hogy ez egy kicsit korlátozó. Bármilyen, mondjuk egy házba beépülő elemet megtervezni egy élethosszig tartó munka. Az ember valójában azt reméli, hogy minden egyes új projektjében létrehoz egy új elemet. Nehéz azokat a dolgokat megtalálni, amik egy tervet működővé tesznek és létrehozzák azt a vizuális komfortérzetet, ami végső soron a munkám célja. Emiatt kötöttem ki bizonyos dolgok tervezésénél.
Úgy tűnik, a vizuális komfort nagyon közel áll Önhöz.
Ez azért van, mert az építészetnek tényleges fizikai hatása van az emberekre. Egy otthon tervezésénél a cél, hogy rátaláljunk valami hatásos és izgalmas dologra, ami egyszerre kényelmes és mentes az olyan funkcionális hibáktól, mint egy rosszul elhelyezett ajtó, vagy egy túlságosan kilógó polc. Az ilyesmire nincs szükség. Ez fókuszálás kérdése.
Az építész családi házzal kapcsolatos elkötelezettsége (aminél minden részlet megtervezhető) azt sugallja, hogy nagyobb épületeknél a lehetőségeket tekintve más elvárások érvényesülhetnek. Minőségileg más volt a kolostoron dolgozni annak léptéke és mérete miatt, mint egy lakóépületen?
A kolostorra szóló megbízás egy öt éves együttműködés eredménye volt a szerzetesekkel, ami azt jelentette, hogy ugyanúgy tudtuk kezelni, mint ahogy egy kisebb feladatot kezelnénk, részletről részletre. Azt hiszem, az igazi kihívást a feladatok összehangolása jelentette – minden lépésnek megfelelőnek kellett lennie, hogy a szerzetesek napjai zökkenőmentesek maradjanak.
A kolostorban az egyik helyiség még mindig a következőbe vezet, és mindig vannak meglepetések. A kolostor mögött a sekrestyét látni. Átlátni ezeken a dolgokon és érthetővé válik, hogy a szerzetesek hogyan használják a kolostort, mert a szokásaik olyan rendezettek és szépek.
A szakrális építészetben a terv által felvetett kulcskérdés az autenticitás vagy őszinteség. Egy szakrális tér nem lehet színpadi díszlet vagy manipulatív design.
A szerzetesek azután választottak engem, hogy megpróbálták ők maguk megtervezni a kolostort, és nem találták meg, amit kerestek. Úgy érezték, hogy a tapasztalatommal jól meg tudnám valósítani az elképzeléseiket – nem csak esztétikai szinten, de a pénz megfelelő felhasználását tekintve is. Nem feltétlenül a minimumból kellett megcsinálni, mert működnie kellett, de úgy hogy megfelelő legyen. A szerzetesek példát mutatnak. Tudják, hogy az épületeiknek egy bizonyos építészeti minőségnek és szerkezeti sztenderdnek is meg kell felelniük, hogy az életüket könnyebbé és jobbá tegyék. A templom lehetővé teszi a használóinak, hogy a munkájukra koncentráljanak.
A szerzetesek azért kerestek meg, mert nagyon megtetszettek nekik a Madison avenue-i Calvin Klein üzlet fotói. Azt mondták, szerintük az inkább lehetne templom. A szerzetesek nem félnek az ilyen fajta összehasonlítástól. Azért kértek fel engem, mert tetszik nekik az építészetem, nem azért, mert keresztény vagyok. Nem kell szerzetesnek lenni egy kolostor megtervezéséhez – ahogy nem kell színésznek lenni sem egy színház tervezéséhez. Vannak szabályok és konvenciók, amiket be kell tartani – a templomnak kelet felé kell néznie, például, mert a Nap ott kel fel –, de ezek a szabályok már adottak.
Azt gondolom, érdekes, hogy a felszentelésre eljött sok zsidó barátom sokkal jobban megértette ezt az egészet, mint néhány, a keresztény tradícióban nevelkedett ember.