Hertzberger: A közlétesítményekről
A közlétesítményekről
- Public Works Concept – in: Lessons for Students in Architecture (p. 44-47)
- fordította: Éliás Dávid;
A cél, hogy a közterek olyan formában valósuljanak meg, hogy azokért a helyi közösség személyes felelősséget is érezhet, így a csoport összes tagja a maga módján hozzájárul környezetéhez, amihez nem csak viszonyulni, de amivel azonosulni is tud.
A kollektív jólét ellentmondása – mivel az eszme a szocializmus alapelveivel együtt született – viszont az, hogy épp ez a koncepció rendeli alá az embereket annak a rendszernek, ami elvileg az ő felszabadításuk céljával született.
Az önkormányzatok közlétesítményekkel foglalkozó osztályainak a tevékenysége túl absztraktnak hat a lakók szemszögéből, pedig az ő igényeiket kellene kielégíteniük az ez irányú szolgáltatásoknak. Mintha ezek a szervezetek csak azért lennének, hogy terhet jelentsenek az utca emberének, aki úgy érzi, valójában nincs is semmi köze a rendszerhez, ezáltal teljesen elidegenedik annak működésétől.
A háztömbök körüli közös kertek és a zöld zónák a közlétesítményekkel foglalkozó intézmények felelőssége alá tartoznak, amik mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy ezek a területek a lehető legvonzóbbak legyenek – a költségvetésük keretein beül – a közösség javára.
Az így született eredmények azonban óhatatlanul nyersek, személytelenek és gazdaságtalanok ahhoz képest, ami akkor valósulhatna meg, ha lehetőséget adnánk a városlakóknak a saját, egyéni elképzeléseik és céljaik szerint formálni akár csak egy parkolónyi méretű földdarabot.
Ami pillanatnyilag kollektíven meg van tagadva tőlük, akár a lakók egyéni, személyes hozzájárulása is lehetne a közösséghez, miközben az adott terület is sokkal intenzívebben kihasznált lehetne, ha meglévő potenciális törődés és szeretet virágoztathatná azt.
Jó példa erre a francia Guise-ben található Familistere ingatlanfejlesztési projekt, amit a Godin kályhagyár a saját dolgozó- és lakóközösségének hozott létre, Fourier elvei alapján. Noha a 19. századból való, még mindig releváns, jó példa arra, mi jöhet lére hasonló hozzáállással.
VROESENLAAN LAKÓEGYÜTTES, ROTTERDAM, 1931-34
J. H. van der Broek
A közösségben rejlő előnyök csak az azt alkotó egyének részvétele által érvényesülhetnek. Ez a gondolat volt az alapja a – kerítések és elválasztások nélküli – belső közösségi közösségi terek létrehozásának a húszas, harmincas években.
‘DE DRIE HOVEN’ IDŐSEK OTTHONA
Az otthon egy elkerített területén az állattartás a ‘De Drie Hoven’ egyik dolgozójának ötlete alapján kezdődött, és szépen lassan egy kisebbfajta állatkertté duzzadt: pávával, fácánnal, csirkével, kecsével, sok kacsával és egy halastóval. Az idős lakóknak az állatok kellemes és érdekes közeget biztosítanak, azok a szobák a legkelendőbbek, amik az állatparkra nyújtanak kilátást.
Hamarosan házi készítésű ólakat is készítettek a leglelkesebbek, hogy az állatok az éjszakát bent tölthessék, de mire ez a népszerű minta sikeresnek bizonyult és ezzel együtt fejlődött volna, a felelős minisztérium úgy döntött, hogy ez nem mehet így tovább: előírták, hogy a megvalósulni készülő újítások csak a megfelelő testületek és felügyeletek által jóváhagyott tervek alapján jöhetnek létre. A helyieknek az állatkert valódi többletet jelent, akár az állatok gondozásában vesznek részt, akár csak szeretik meglátogatni nem mindennapi szomszédjaikat. Mikor találkoznak a városi gyerekek állatokkal? Legtöbbjük a lakása körül csak háziállatokat látnak, pórázon sétáltatott kutyát, mert az állatokért vállalt közös felelősség megszervezése szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Valójában fel sem merül az ötlet, hiszen a lakók nem szólhatnak bele, hogy a köztereiket miként hasznosíthassák, ugyanakkor az önkormányzattól sem várható el, hogy egy egész városnyi állatot gondozzon, hiszen ehhez egy új osztályt kéne létrehoznia szakképzett munkatársakkal, nem is beszélve a sok ezer „Az állatokat etetni tilos!” feliratról.
A ’De Drie Hoven’ állatparkja természetes módon teremt kapcsolatot az idős lakók és a környéken élők, a két különbözőképpen hátrányos helyzetű csoport között. Az otthonbeliek a helyzetük miatt gyakorlatilag kényszerűen kívülállókká váltak a városban, de a ’saját’ kertjüknek köszönhetően mégis adhatnak olyat, amire a többinek szüksége van – ők mint „kívülállók” ugyancsak a ‘De Drie Hoven’ berkein belül élnek.
A fenti példák jól illusztrálják, hogy még a legjobb szándék is kiábrándultsághoz és közönyhöz vezethet. A túlközpontosított, nagy léptékű megoldásokkal egyre több hátrány jár: amikor a közös terek fenntartása és irányítása már nem a lakók, hanem egy saját szakemberekkel, érdekekkel és felelősséggel rendelkező külső szerv feladata. Amikor addig jutunk, hogy egy szervezet fő céljának ahelyett, hogy a helyiek életének megkönnyítését tartaná, létrejöttének okát elhomályosítva önmaga hosszú távú fenntartását tekinti a legfontosabbnak, akkor lendül elemébe igazán a bürokrácia. A szabályok bénító intelmekké válnak. A személyes felelősség érzése elvész a számonkérhetőség merev hierarchiájában. Még akkor is, ha nincs gond az egymástól kölcsönösen függő láncszemeknek a szándékával, mégis olyan messze kerültek az elvileg általuk képviselt emberektől, akik javáért elvileg az egész rendszer létezik, hogy valójában teljesen irrelevánssá is válnak az erőfeszítéseik.
Azért válnak a városlakók kívülállóvá a saját lakókörnyezetükben, vagy mert a közösségi kezdeményezési hajlandóság mértéke túl van becsülve, vagy mert a részvétel és a felelősségvállalás van alulbecsülve. Egy ház lakói nem az épület környezetével foglalkoznak a legtöbbet, de nem is tudják azt kizárni a mindennapjaikból. Ez az ellentét a környezettől való elidegenedéshez vezet – és mivel az emberi kapcsolatokat befolyásolja a környezet – ugyanígy eltávolodnak egymástól a lakóközösségek tagjai is.
A fokozott kontroll a kormányzat részéről egyre kérlelhetetlenebbé teszi világunkat, ez agressziót szül, ami még keményebb intézkedésekhez és szabályozásokhoz vezet. Ördögi kör ez, amiben az elkötelezettség hiánya és a káosztól való túlzott félelem egymást erősítik.
A köztulajdonban álló területek olykor elképesztő pusztítása – ami lassan trenddé válik a világ nagyvárosaiban – szintén nagyban hozzájárul az élő környezettől való elidegenedéshez. Hogy a buszmegállók és a nyilvános telefonok hétről hétre újra tönkre vannak téve, igazán erős intő jel a társadalmunk egészének állapotáról.
Majdnem ilyen riasztó, hogy erre az erősödő folyamatra úgy tekintenek, mintha pusztán szervezésbeli probléma lenne: a rendszer foltozgatása rutin karbantartási műveletként van beállítva, szinte természetes, hogy minden egyre „vandálbiztosabb”, a helyzet elfogadott, mint szükséges rossz. Az irányító intézmények elnyomó rendszere eredendően konfliktuskerülő, megvédi a rendszer tagjait egymástól, anélkül hogy azok egyáltalán direkt módon érintettek lennének. Ez megmagyarázza miért is gyökerezik olyan mélyen a félelem a káosztól, rendezetlenségtől és a váratlantól, és hogy miért részesülnek előnyben a személytelen, „objektív” megoldások a személyes érintettség ellenében. Úgy tűnik, mindennek szabályozottnak és mérhetőnek kell lennie a teljes kontrol érdekében; a cél olyan körülmények létrejötte, amiben a saját környezetükben nem társtulajdonosokként, hanem alsóbbrendű szereplőként működnek az emberek. A rendszer maga hozza magával az elidegenedést, és azzal, hogy épp az emberek képviseletét hirdeti, megakadályozza a befogadóbb körülmények létrejöttét.
Az építészek hozzájárulhatnak egy olyan környezet megteremtéséhez, ami lehetőséget ad az embereknek személyes lenyomatuk és viszonyítási pontjuk létrehozására, olyan formában, ami az egész közösségnek is erősíti a helyhez kötődését. A lakóival együtt ellenőrzött és szervezett világ kisléptékű, ellátható néretű egységekből kell hogy legyen, amik nem nagyobbak annál amivel egy ember elboldogul és azt maga fenn tudja tartani.
Így minden térformáló alkotóelem intenzívebb, hatékonyabb kihasználtságú lesz és jobban fogja tükrözni a használók szándékait. Az egyenjogúság jobban motivál, ez pedig így energiaforrásként működhet, amit egyébként elnyomna a központosított döntéshozás. A változás megköveteli a decentralizációt, ha pedig egyáltalán lehetséges, a visszafejlesztést és a felelősség újraelosztását oda, ahova valójában tartozik – annak érdekében, hogy megoldás szülessen a „városi sivatagtól” elkerülhetetlennek tűnő elidegenedésre.
