David Chipperfield interjú – El Croquis 120
- forrás: El Croquis 120, p. 11-23.
- fordította: Kiss Réka
Beszélgetés David hipperfielddel
London, 2004 tavasza; beszélgetőtárs: Alejandro Zaera (a londoni székhelyű Foreign Office Achitects iroda alapítója, az egyik legkiemelkedőbb fiatal spanyol építész nemzetközi szinten, mostanáig a leghíresebb projektje a Yokohama-i kikötő terve.)
Szeretném az interjút személyes történetének és tanulmányainak áttekintésével, valamint a nagy-britanniai építészeti kultúrával való kapcsolatával kezdeni.
Az AA-ban tanultam (Architectural Association School of Arquitecture ) abban az időszakban, mikor Robin Middleton a Beaux Arts-ról (az akadémikus neoklasszikus építészetről) szervezett kongresszust, Smithsonék a Labronste-ról tartottak előadást, valaki más Henry Russel Hitchcock-ról beszélt, valójában mindenkit ez izgatott. Leon Krier, Joseph Rykwert, James Stirling, Anthony Vidler és még sokan mások: ez volt az első posztmodern mozgalom. A kongresszus arra a népszerű kritikára volt válasz, amely szerint az emberek gyűlölték a modern építészetet és ha valaki védeni próbálta, nem sok eszköz volt a kezében, amivel meggyőzhette volna az embereket.
Mi volt képzése során az, ami arra sarkallta, hogy megvédje és legitim kutatási területként foglalkozzon a modern építészettel?
Olyan emberek tanítottak és voltak rám hatással, mint Ed James, David Dunster, David Shalev vagy Patrick Hodkinson. Patricknak nagyon erős hatása volt rám, elkötelezett modernista volt.
Így Ön valamiféle zárványban volt egy olyan korban, amikor a modernizmus intenzíven jelen volt Nagy Britanniában – szociális lakóházak és iskolaépületek formájában.
Miért gyűlöli mindenki a modern építészetet? (David ChipperfieldTEDx előadása)
Igen, az az időszak volt, amikor a London Borough of Camdem Architects nagy lakásprojekteket épített. Neave Brown olyan épületeket emelt, mint a Fleet Road, vagy például Benson&Forsyth a Mansfield Road-ot. Ekkor én a kingstoni Polytechnic hallgatója voltam ahol mindent megkérdőjeleztem. Az első években David Dunster azt tanácsolta, hogy menjek azaz AA-re, ahol sokkal több kutatás zajlott; így hát elmentem az AA-re, ami több lehetőséget nyújtott.
Így miközben Ön modernista körökben tanult, addig a nagy-britanniai modern építészet presztízse jelentősen csökkent egészen addig, hogy végül már a konzervatívok közé számított…
Igen. Egy nagyon konzervatív intézménybe jártam, miközben megpróbáltam haladó lenni; aztán átmentem egy haladó szemléletű intézményhez és konzervatívabbá váltam. Kingston nagyon hagyományos módon működött. gépészet és statika óráink voltak, jó kurzusok, mi mégis kicsit kívülállónak éreztük magunkat: nézegettük az újságokat és azt láttuk, hogy máshol másmilyen dolgok történtek. A posztmodern építészet kezdett útjára indulni, Leon Krier egy kiemelkedő alak volt. Olyan időszak volt, ami sok, az építészeti szimbolizmushoz kötődő kérdéssel és emlékezethez kötődő gondolattal foglalkozott. Nem lehetett elkerülni ezt a domináns atmoszférát, ami a modern mozgalmat nem csupán populáris, hanem intézményi szemszögből is megkérdőjelezte. Nagy energiákat mozgatott meg a Beaux Arts kiállítás és a konferenciák, amik aztán szintén nagy hatásúvá váltak.
Érdekes, hogy az Egyesült Királyság által a modern mozgalommal szemben kínált alternatíva a Beaux Arts volt, ami szintén univerzális modell. Így a Modern Mozgalmat akár a felvilágosodás alapjaira is helyezhetnénk.A Beaux Arts modellje nem szükségszerűen ellentéte a modern mozgalom univerzális értékeinek. Más országokban a modern építészet egyik legáltalánosabb kritikája a helyi problémákkal szembeni érzéketlenség volt, de Nagy-Britanniában úgy tűnik a modernizmus alternatívája is ugyanolyan univerzális…
Emlékszem, Neil Levine adott egy nagyon részletes leírást a Sainte-Geneviéve könyvtárról amiben minden egyes részletről elmagyarázta, hogy mit is jelent. Nagyon foglalkoztatott mindenkit akkoriban, hogy a modern építészet elveszítette-e a jelentést és az emlékezetet és teljesen semlegessé változott. Az univerzálissá válás és a világ-megváltoztatás ambíciója a a kiüresedett, jelentésvesztett modern építészetbe torkollott, és mindenki megint a Beaux Arts felé fordult. Ami ebben a a XIX. századi stílusban lenyűgöző volt, az az, hogy a nyelvvel foglalkozott, tehát pontosan azzal, amit a modern mozgalom éppen elveszített. Mert nem beszélhetünk jó modernista építészeti nyelvezetről, hanem csak általa létrehozott általános változásokról. Nem szabad elfelejteni, hogy ugyanebben az időszakban olyan építészek, mint Manfredo Tafuri vagy Aldo Rossi hasonló témákkal foglalkoztak, de másképp és más helyen. Ennek ellenére Angliában tipikus angol szemlélet szerint mindenki egyszerűen Lutyens-t, Labronste-t vagy Mackintosh-t tartotta szem előtt. Az emberek hátrafelé tekintettek; nem létezett intellektuális szellemiség, csak egyfajta általános tendencia: „Nézd, milyen érdekes Lutyens”. Luthyens nagy hős volt, aki az épületeket olyan attribútumokkal ruházta fel, amiket a modern mozgalom már úgy tűnt, nem használ: egy szép fából készült padló, egy gyönyörű kandalló vagy egy érdekes sziluett.
Így szándékolatlanul is egy olyan konzervatív ellenzékbe került, ami aztán a posztmodernné vált.
Igen, azt hiszem, így van. Ráadásul a már korábban említett Ed Jones, David Dunster, David Shalev és Patrick Hodkingson hatást gyakoroltak rám. Ahogy már mondtam, Patrick a szárnyai alá vett; eljártam a Baywater-i házába és Aalto, Kahn, Asplund munkáit vizsgáltuk. Ez nagyon bíztató volt, mert Patrick megmutatta, hogy mi minden tudna lenni a modern építészet ahhoz képest, amivé ugyanakkor éppen vált. Az AA-nál töltött időszak nagyon izgalmas volt, hiszen olyan különféle érdekes emberek vettek körül, mint Rem Koolhaas, Leon Krier, Bernard Tschumi, Nigel Coates, Zaha Hadid, stb.
Aztán egy ideig Richard Rogers-nél dolgozott.
Igen, az AA után nála dolgoztam.
Így az elérhető lehetőségek közül úgy döntött, hogy egy sokkal modernebb környezetnek dolgozik, bár kisssé kritikus volt a high-tech-kel szemben.
Igen. Dolgoztam Douglas Stevens-nek, ez volt az első munkám; és miközben nála dolgoztam, Richard hívott, hogy tudnék-e segíteni neki a Lloyds-féle pályázatban. Így hát a Lloyd’s féle pályázaton dolgoztam és miután megnyertük, nála maradtam. Amikor elmentem onnan, hogy önállóan dolgozzam ,ugyanez történt: Foster hívott, hogy szeretnék-e egy pályázat kapcsán velük dolgozni. Így náluk maradtam egy éven keresztül és az utolsó pályázat, amiben részt vettem a Langham Place-i BBC rádió központi épülete volt.
Ez a 70-es évek végén volt. Mi történt általános értelemben a szakmában a jóléti társadalom Margaret Thatcher-i lebontása után? Úgy tűnik, ezek voltak azok az évek, amikor a 60-as évek utópisztikus álmai összeomlottak.
Egy másik, amit fontos megérteni, hogy gazdasági recesszió volt ebben az időszakban és általános volt a pesszimizmus. Amikor kijöttünk az egyetemről a törekvéseink meglehetősen korlátozottak lettek, mert azok az emberek, akik minket tanítottak, sorra zárták be az építészstúdióikat mert nem volt munkájuk. Voltak olyanok, akik felé óriási tiszteletet éreztem; szerencsésnek mondtam volna magam, ha annyira jó lettem volna, mint ők… és nem volt munkájuk. Ha nekik nem volt munkájuk, milyen esélyeink lehettek nekünk? Ezért volt nagyon furcsa az a közeg, ami az egyetemről való kikerülés után a munkába való beilleszkedéskor várt minket. Alig voltak pályázatok: amikor otthagytam az AA-t volt egy, a Kew-i botanikus kertre, az előző évben pedig az ír köztársasági elnök házára írtak ki egy másikat. Tehát mindenki részt vett ezeken, mert egy évben csak egy pályázatot írtak ki. Ez határozta meg azt ahog ykikerültünk sz iskolából és szmbetaláltuk magunkat a szakmával – nagyon alacsony elvárásokkal. Így igazán nem lehetett megmondani, merre is vezet mjd az utunk.
Nagyon érdekes, hogy ön szerint a generációja visszatért a modern mozgalomhoz, de már inkább az esztétikát, mint a modernista program folytatását keresve. Úgy hangzik ez, mint a modern mozgalom ideológiáktól való mentesítése, nyelvezetként való felfedezése, megszabadítva azt a programi és ideológiai tartalmaktól.
Igen, pontosan ez történt az 1980-as és 90-es években. Volt egy generáció, amelyik megpróbálta bebizonyítani, hogy lehetséges olyan épületeket csinálni, amik rendelkeznek olyan fizikai minőségekkel, amik nem csak tágabb ideológia részeként értelmezhetőek. Így – legyen szó akár Herzog&de Meuron, Eduardo Souto de Moura, Álvaro Siza, Luigi Snozzi vagy Tadao Ando első épületeiről, azokban igazán szép modernista építészetet láthatunk és úgy tűnik ebben semmi rossz ninc. Éppen ellenkezőleg: majdhogynem megkönnyebbülés volt látni, hogy a modern építészetet is fel lehet ruházni olyan minőséggel, amit az emberek csak a történeti építészettel kapcsolnak össze: jó anyagok, a fény fontossága, gyönyörű terek. Ezen a ponton csatlakozott a iskurzusba és mondta: Jól van, nézzük, itt van egy érv a modern építészet általános kritikájával szemben. Miért ne lehetnének az új dolgok szépek?
Ez a kis projekt időszaka volt. Souto de Moura családi házakat tervezett, Siza egy kis bankfiókot, Herzog&de Meuronék privát galériát… és a modern építészet egy időre érzékennyé vált, hogy némi teret nyerjen vissza magának. Nem létezett semmilyen erőteljes ideológiai pozíció, a Lampugnani-szerkesztette Domus gyűjtötte össze ezeket a munkákat. Építészek egész sora jelent ott meg, többek között Enric Millares, Josep Lluís Mateo, Eduard Bru, Herzog & de Meruon, Souto de Moura, Hans Kollhoff, és így tovább; nem lehet azt mondani, hogy ideologikus beállítottságú emberek lettek volna, kivéve abban az értelemben, hogy mindannyian megpróbáltak értéket visszacsempészni a munkákba. A kis projekt mutatta meg az előre vezető utat.
Én azt mondanám, hogy ezen a csoporton belül különbséget kellene tenni olyan szempontból, hogy voltak az ön generációjából, akiket jobban érdekelt az expresszionizmus, a regionalizmus vagy a kivitelezés. Azt hiszem, hogy az a generáció, amibe Ön is tartozónak vallja magát, inkább a Modern mozgalom mint nyelv iránt érdeklődik, de örökölt egy esztétikát is, ami inkább kényszeré vált semmint a fölöslegé. Ráadásul én azt mondanám, hogy Ön abban az értelemben különbözik másoktól, hogy az ön munkáiban nem jelenik meg a regionális vonás.
Mindenki csinálta a saját verzióját, de valahogy mégis volt egy különös koherencia (nem is tudom, hogy ezt így kellene-e hívnom) – aminek nyomán felismertük hogy ugyanazt csináljuk, bár néhány regionális különbséggel. Mirallesé egy egzotikus verzió volt, ő sokkal többet játszott a nyelvvel, mint mondjuk Kollhoff, és a modern hősies korszaka után – amikor a világot nagy léptékben kellett megváltoztatni – az emberek újra kis dolgokat készítettek. Lampugnanin kívül Kenneth Frempton is azt mondta: „A modernizmus él és egészséges és néhány támogatója bizonyítja, hogy se nem univerzális se nem névtelen, amihez elég megvizsgálni Barragán, Siza vagy Ando munkáit”; ők mind a modern mozgalom regionális változatait művelték. Frampton azt vetette fel, hogy ez a modernizmus sokkal gazdagabb változata, mert elfogadta a regionális feltételeket. Ami mindezt összefogta, az nem a stílus volt, hanem a szándék és a minőségbe vetett hit.
Nem gondolja-e, hogy a nagy-britanniai származása teszi műveit kimondottan általánossá a többi európai kollégával összehasonlítva? Az a benyomásom, hogy az Ön munkái ezek közül a legszélsőségesebbek,a tiszta modernista nyelvezet manipulációjának tekintetében , mivel hiányzik a program, a kulturális hivatkozások és az expresszionista jellemzők.
Az a furcsa számomra ebben a kontextusban, hogy nem volt regionalizmus abban az értelemben, hogy nem lokálisan dolgoztam. Kevés munkám volt Angliában; karrierem kis, szétszórt projekteken keresztül épült fel. Össze kellett gyűjtenem őket hogy „munkássággá” váljanak, de valójában töredékek voltak. Egy apartman vagy egy bővítés itt, egy bolt ott, egy kis épület Japánban…
Tehát azt mondaná, hogy ez az oka annak, hogy munkássága kevésbé orientálódik a regionális vonások felé és kevésbé expresszionista mint a többieké.
Igen. Nem igazán érdekelt az angolos karakter Japánban, mert amit valójában meg akartam látni, az az volt, hogy mit lehetne tenni egy japán kontextuson belül.
Azt hiszem, hogy a másik különbség a generációjához képest, hogy az első években Önt főleg kereskedelmi megbízások találták meg, míg a kollégák inkább a közösségi karakter felé fordultak. Ön viszont nem dolgozott közösségi szektorban, mint Siza vagy Souto de Moura.
Kétségtelenül. El kellett indulnom, hogy valami munkát találjak, bármi legyen is az, és utána megpróbálni annak valami jelentést adni. Meg kellett a sok kacatból fogalmaznom a pozíciómat. Akkoriban sok munkát csináltunk megbízás nélkül. Ha valaki azt kérdezte, hogy érdekelne-e minket egy ház tervezése, azonnal megcsináltuk ahelyett, hogy a szerződésre vártunk volna. Tudtuk, hogy sosem épül meg, de így legalább volt munkánk. Az előttem lévő generáció nem találta volna érdekesnek. hogy egy üzlet tervezésére vagy egy ház fa modelljére építsen karriert, ők inkább akartak volna egyetemeket és városházákat csinálni… Az egyetlen hasznos dolog abban az időben az volt, hogy öntudatosak maradjunk és azt mondogassuk: Rendben, egy ruhabolt nem sokat jelent, nem sokat jelenthet, csak egy lehetőség, hogy egy fapadló és acéllépcső meg a falon egy fényt beengedő lyuk tervezésének lehetősége; valójában nem túl érdekes, csak a szakma elsajátítása, ami sokkal inkább kézzel fogható, mint intellektuális. Ez nagy önbizalmat adott a tanításhoz, pályázatokhoz és elméleti dolgokhoz, vagy megbízás nélküli munkákhoz.
De létezett egy alternatív tendencia Nagy-Britanniában. Ebben az időszakban az AA-ban voltak olyan emberek, akik teljesen más irányba mozdultak el, talán ideológiailag jobban elkötelezettek voltak., vagy csak különösek.(…) Az önmunkája sosem volt a annyira különös…
Ez igaz. Hihetetlenül erősnek kell lenni ahhoz és rengeteg bátorságra van ehhez szükség. De engem az építés érdekelt, az építés olyan környezetben, amelyik nem igazán akarta ezt. Ezért is éreztem egy felfordult világban magamat, mint egy orvos egy olyan kórházban, ahol nincsenek már műtétek, így az ember nem tudja hogy tehetné a legjobban a dolgát. Másrészről úgy érzem, hogy él közöttünk a vágy, hogy jelentéssel bíró dolgokat hozzunk létre, azt hiszem kommunikálnunk kell, mert mikor építünk vagy rajzolunk valamit, azt akarjuk, hogy az valakinek jelentsen valamit. A kérdés, hogy kinek fog az jelenteni valamit. A modernista mozgalmat talán csak az érdekelte, hogy a szakmabelieknek jelentsen valamit. Amikor a Evezős Múzeumot terveztem, pragmatikus módon megértettem, hogy a környezet, miben tervezünk, nagyon lokális és általánosságban véve ellenzi a modern építészetet. Meg kellett hoznom a döntést, hogy valóban meg akarok-e ott valósítani valamit, mert ha igen, akkor azt el kell hogy fogadják.Nem tudnám megvédeni magam és nem lenne semmi ami megvédene Tulajdonképpen az önkormányzat volt az épület ellen. Csak példaként mondom, de nagyon meglepett, hogy Japánban nem voltak tervezési előírások. Viszont amit Japánban csináltunk, azt Angliában nem tudtuk megtenni, nem lehetett ugyanazokat a sémákat követni. Mindazonáltal volt valami az Evezős Múzeumban, ami azt mondatta velünk: „Mi a gond azzal, ha olyan épületet tervezünk, ami népszerű lehet?”. Vonzó lehetne a helyiek számára és emlékeztetheti őket valamire, amit ismerősnek találnak.
Korábban hallottam Önt arról beszélni, hogy megpróbálja kikapcsolni azt, hogy angol építész, mert észrevette, hogy Németországban vagy Spanyolországban az elvárások teljesen mások voltak. Ahelyett hogy a megbízó programjának való alávetettséget várták volna öntől, a program módosításának szükségességéről kérdezgették, és elfogadták a javaslatait.
Most hogy nagy középületeken dolgozik új léptékben és új ügyfélkörrel mik az új kínálkozó lehetőségek? Meg tudná fogalmazni?
Hogy képes vagyok-e áttörni azt a kerítést, amit magam köré építettem? Ez olyan, mint nyitva hagyni a kaput a kutyának, amelyik úl sokáig volt ketrecbe bezárva. Az ajtó kinyílik, de a kutya bent marad. Azt hiszem, engem olyan projektek érdekelnek, amik nem teljesen függenek a formai megoldáoktól és továbbra is gyanúsnak tartom az építészeti találmányokat. Még járkálok különböző városok utcáin és látom az építészek kísérleteit, amik az adott időben talán jól néztek ki, de néhány év múlva kirívóakká válnak. Intellektuális és pragmatikus vágyaim is vannak, és nehéz megmondani, kivel mennyire őszinte magához az ember.
Nem tudom, hogy az általam már ismert dolgokkal folytatom-e a pályámat, mert nem tudok továbblépni, de továbbra is a korlátok foglya vagyok. Továbbra is érdekel, hogy hol húzza meg az ember a korlátait és hog artja kézben a dolgokat.
honnan ered egy-egy szabályozás és hogyan kontrolálja a dolgokat. Ez az az áramlás, ami minden projekten átrohan.
Van az az építészet, amit mindig a felfedezés érdekel, állandóan megpróbálja kirúgni a labdát a pályáról, miközben van egy másik típusú kutatás, ami a korlátok alakításával foglalkozik, hogy azok végül váljanak valamivé.
Így van. Az az érzésem, hogy a mindennapi élet rítusait kell az építéSzetnek körülépítenie. Az építészetet nem önmagában állóként, függetlenül értékelendőként látom. Mindig arra a keretre gondolook, amiben képesnek kell lennünk élni az életünket, legyen az eg könyv olvasása egy könyvtárban, egy étel megfőzése otthon, vagy egy munkaasztalnál dolgozni az irodában. Ez a világlátás eredendően konzervatív, de nem azért, mert visszautasítja a változást, hanem mert arra épít amit már megértettünk. A probléma az, hogy ha egy keret készítéséről van szó, nagyon kevés lehetőséget adhat, meg kell tehát találnunk az egyensúlyt. Kicsit olyan mint amikor étterembe megyünk.Volt egy pillnata az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején, mikor étterembe mentünk, leültünk és nyakfájással végeztük, mert mindent meg kellett nézni. Minden a designról szólt és minden azt mondatta: „Milyen érdekes, ezt hogy csinálták?” De aztán azt mondjuk: „Mi ez az egész? Tényleg szükség van minderre?” Másrészt nem csak táplálkozni járunk étterembe, hanem beszélgetni és élvezni az ételt, amihez hozzátartozik a szép megjelenés is.
Mint amikor piknikezni megyünk: Találunk egy szép helyet egy fa mellett, látszik a tenger és azt mondjuk: „Jól van, ez remek piknikező-hely”. Elővesszük a kosarunkat: abszolút mesés, de ettől a pillanattól kezdve csak az uzsonnával törődünk, nem nézünk állandóan fel, pedig ez alapvető a piknik hangulatához. A tudatalattinkban rögzül, hogy különleges helyen vagyunk, és ez nagyon fontos. Azt hiszem, ez javítható. érzékenyíthető. Ez az amit szeretek Japánban: csak egy fürdőt venni– ez már esemény. Szeretem ahogy a japánok kiemelt fontosságot, jelentést tulajdonítanak azoknak a dolgoknak, amiket egy átlagos napon csinálunk. Azt mondhatnám, hogy ez a mi munkánk mottója, vagy legalábbis az én munkámnak, és érdeklődésemnek, és úgy tűnik, engem nem érdekel egy olyan ház tervezése, ami a maga akarata alá vet, hanem ami megengedi hogy végezzük a napi rítusainkat, valami különleges, érzékeny módon. A kérdés, hogy mennyi építészet szükséges ahhoz, hogy ezt megtehessük. Vagy melyik ponton lesz az építészet túl kevés…)
A ház az egyszerűbb dolog, mert egy ház rítusok köré építhető. Csináltunk más projekteket, mint például a velencei Temetőt, ahol az az ötlet onnan jött, hogy azt mondtuk: „Rendben, ha falakba temetjük az embereket, akkor ahelyett hogy úgy rendeznénk el azokat mint egy könyvtárat, miért ne alkossunk a falakkal udvarokat? Így a folyamat, amikor a nagymamánk sírjára virágot teszünk, erősebben ritualizálódik. Tulajdonképpen nem is az számít, miből vannak a falak. Volt egy első skiccem és most is minden olyan. Az építészeti fejlődés nagyon apró volt. Persze kidolgoztunk minden részletet és megpróbáltuk mindent hogy a beton oszlopok a lehető legkisebbek legyenek, de radikálisan semmi nem változott ahhoz a skicchez képest.
A salernoi Törvényszéki Palotában ahelyett, hogy egyetlen épületet terveztünk volna, több kisebb épületet hoztunk létre, miket udvarok kapcsolnak össze, hogy a folyosós rendszertől megszabaduljunk. Vannak aztán más projektek is, amelyekben az építészet a közösségi kapcsolati gyakorlat. mintha a város promóciója lenne. Új elvárás az építészettel kapcsolatban, hogy legyen célirányos. Ha a modern mozgalom a a világ működését szertette volna megváltoztatni és ipariasította magát, hát most nagyon máshogy végződött, ez egy egészen más típusú vízió, ez az ahogy emlékműveket hozunk létre az átmeneti kultúránkban. Egyes építészek az új életünket próbálják monumentalizálni vasútállomásokkal, repülőterekkel, múzeumokkal…
A múltban minden múzeumi pályázatot a kurátorok kontrollálták hogy hogy lesznek a gyűjtemények bemutatva, honnan jön be a fény… Most viszont egy másik, nagyobb kérdés van: elég szexi lesz-e ahhoz hogy felkerüljünk a térképre? Ez egy új dimenziót hozott az építészetbe.
Érdekesnek találom, ahogy a japán éppítészetet kis döntések sorozataként jellemezte, ami bizonyos pillanatokat értékel a mindent-átható ideológia helyett
Nagyon cinikussá váltam a mindent meghatározni akaró művészettel szemben, miközben nem teszünk mást csak összekötjük a pontokat. Amint felállítunk egy nagyon racionális és intelligens folyamatot, az a feltételezés, hogy az pontosan követhető. Mintha nem megterveznénk a formát, hanem egy sor folyamatot határozunk meg, ami azt előállítja nekünk. Végül mindannyian formákat hozunk létre, amitől kellemetlenül érezzük magunkat, így mindannyian magyarázatokat próbálunk adni arra hogy miért hozunk létre valami felszínit, minta formának vagy a dolgok színének meghatározása.
Ez nem az angol pragmatizmushoz való visszatérés, amivel kapcsolatban a karrierrje elején kényelmetlenül érezte magát? Azaz, nem próbál elméleteket gyártani, vagy ideológiai igazolásokat találni. Dialektikával megtámogatott pragmatikus művelet, anélkül, hogy egyszerű, a projekt különböző részein történő egyedi vagy funkcionális beavatkozásokra redukálódna.
azzal szemben, hogy a művészetben mindent igazolni kell, miközben az egyetlen dolog, amit csináltunk egy csomó dolognak az összefűzése. Mikor létrehozunk egy racionális és intelligens folyamatot, akkor az feltételezi, hogy azt tökéletes precizitással lehet folytatni. Mintha nem egy forma megtervezéséről szólna, hanem arról, hogy mi a folyamatok sorozata, amit magunknak produkálunk. Végül is mindannyian formákat csinálunk és bizonyalannak érezzük magunkat, szinte kedv nélkül dolgozunk. Éppen ezért mindenkinek szüksége van egy igazolásra, amely megválaszolja miért csinálunk valami felületes dolgot, hogyan lehet eldönteni a formát és a dolgok színét.
Akkor ez nem az angliai pragmatizmushoz való visszatérés lenne, ahogyan azt a karrierje elején nagyon kényelmetlennek találta? Az rendben van, hogy nem akar teorizálni vagy ideológiai igazolást találni. Ez egy pragmatikus működés, melyet a dialektika támogat, bár anélkül, hogy lecsökkentené az egyéni funkcionális beavatkozást a projektek részeként.
Egyetértek. Az hiszem ugyanaz a pobléma mint a hité. Egy dolog azt mondani hogy nem hiszek, miközben ijesztő nem hinni semmiben. Nem arról van szó hogy ne hinnénk valamiben, de lehet hogy megkérdőjeleztük a hit által nekünk felkínált folyamatot. A hit és értékek nélküliségének vákuuma vagy veszélye tarthatatlan. Egyetértek azzal hogy mindig formákat alkotunk, hogy mindig anyagokat választunk és játszunk a formákkal, de nem veszem meg a szöveget mit magunknak adunk. bárminemű hit nélkül egy újabb problémánk van, de megkérdezhető hog miyenunivwrzálisak ezek a hitek. A karrierrem alatt történt meg a modern kormányzat rendszerébe vetett nagyobb hit összeomláa. Visszahúzódtak a nagyobb építészeti mbíciók és hogy nem változtattuk meg a világot elfogadtuk hogy egy kis, szép épületet építünk. Tovább lehetne lépni azzal, hogy „ez csodás, ez tényleg gyönyörű”, és ez még erőt is adott. Nem forradalmi, de bámulatos hogy mi mindent képes elérni, és ez az amit mindig is mondtam; zt hiszem, az építészek mindig túlértékelték a szerepünket, de nem hiszem, hogy a végén képesek lennénk olyan sokat tenni. Azt hiszem volt bizonyos értelmű visszahúzódás a 80-as és 90-esz években, kommerciálisan és intellektuálisan, ahogy egy szerényebb megközelítést vettünk fel. Most azt érzem hogy ezt a szerénységet ismét kzdjük elhagyni, és ismét felfordítjuk a világot, és nem feltétlenül ideológiai okokból. mindnnyian tárgyai lettünk a vizualizációs projektnek, ami a dolgok identitásadásával függ össze…
A szakmai karrierem alatt elsüllyedt az a nagy hit, amit a Modernista Mozgalomba fektettem. Elhagytak a nagy ambíciók az építészetben és mivel nem változtattuk meg a világot elfogadtuk, hogy kicsi és szép épületeket teremtünk. Valaki azt mondta: „Ez nagyszerű és valóban szép.” Nem valami forradalmi, de mégis eléri, hogy az legyen. És itt jön az, amit mindig mondtam: azt hiszem, mi építészek kicsit túlértékeltük saját szerepünket és végül nem hiszem, hogy képesek leszünk annyi mindent csinálni. Az 1980-as 90-es években inkább egyfajta visszavonulás volt jellemző üzleti és elméleti szempontból is és egy szerényebb megközelítést adoptáltunk. Most úgy vélem, hogy ez a szerénység újra kezd elhagyni minket: mindannyian változtatjuk a világot és nem feltétlen ideológiai okok miatt.
A világmegváltás taán már kiment a divatból, de valós igény van annak elmagyarázására, mit is csinál, különösen most, hogy egy hatalmas projekten dolgozik, mint a barcelonai Igazságügyi Palota. Ezért, hogy felelős lett ezekért a dolgokért, így nem csak olyan értelemben felelős hogy új megjelenést ad a városnak, hanem egy kritikus, a polgárok által majd használt rendszer szervezéséért is.
Azt hiszem ez mindannyiunk problémája. Hogyan viselkedjünk nagy léptékben? És a nagy lépték most nem feltétlenül az épület léptékével van kapcsolatban, hanem a mi cselekvési területünkkel. Úgy hiszem, hogy felelősségteljesnek kell lennünk, le kell tudnunk írni hogy mit és miért csinálunk. Azt hiszem hogy néhány projektnél ez könnyebb mint másoknál, és talán itt rejlik a projekt végső sikerének kulcsa.
, Vannak projektek, ahol ez könnyebb, mint más projektek esetében. Valószínűleg ezek a sikeresebbek.
Érdekelhet minket, hogyan fog viselkedni egy középület vagy hogyan értelmezhető egy múzeum szerepe a társadalomban. Ez a vita érdekes, csakúgy, mint a velencei temető vagy a barcelonai Törvényszéki Palota kérdése. Az idea, hogy hogyan csináljunk múzeumot a városban, mint Anchorage vagy Davenport, ahol nem csak egy hely azoknak a látgatóknak, akik kétszer odamennek, hanem folyamatosan középületként szolgál. Gondolkodni kell, hogy lehet elérni. A davenporti múzeum esetében lehet, hogy valaki nem akar múzeumba menni, de lehet, hogy meg akarja nézni a Mississippit és idejön, mert csak innen van rá kilátás. Így össze lehet vonni az épület első és hátsó részét, az épületen keresztül pedig különböző bejárásokat biztosítanak. Így tudnak egy történetet mesélni. (…)
Igen, azt mondanám, hogy igen.
Nem hiszem, hogy a temető története ezt mondja: ez az a kinézet, amivel az összes temetőnek rendelkeznie kellene és azt sem, hogy létezne általános megoldás, de azt hiszem ebben a felfogásban érthetőnek bizonyul. Pontosan ez az, ami engem érdekel. Ugyanígy, Berlinben el kellett magyaráznom a projekt terveit az egész nemzetnek. Nem tudtam menekülni anélkül, hogy elmagyaráztam volna. És újfent, őket az apró részletek nem érdeklik; csak a legfontosabb kérdés érdekli őket, hogy mi a történelemmel való kapcsolat. A megbízók elmagyarázzák az alapkoncepciót, majd a részleteket ránk hagyják. Azt hiszem, ez teljesen más megközelítés, mint az angolszász.
Valamit korábban említett, az ötletet a történelem és a tipológia használatáról…
Azt hiszem, ennek köze van a megszilárdításhoz. Bizonyos értelemben szeretem megerősíteni azokat a dolgokat, amik már a helyükön vannak. A kontextus helyettesítésére pedig mindig a kézenfekvőt választanám. A Neues Múzeum tervezésénél Berlinben köteleztek minket arra, hogy figyelmet fordítsunk a történelemre. Kezdetben nagyon aggódtam és azt gondoltam, hogy a konzerváció és a restauráció csak problémákat fog okozni, de valójában karrierem egyik legérdekesebb projektjévé vált. Azóta számos olyan projekttel szembesültünk már, amelyek kényes helyen vannak, és most már egyfajta folytonosságként tudunk ezekre a művekre tekinteni.
Az aktuális változásokról szóló reprezentációk nem nagyon nyűgöznek le, amelyek csak a gyönyörködtetést fokozzák, amit a modernisták éreztek a kapcsolatok hiányában. Engem most a tipológia foglalkoztat. (…)
Ráadásul, ha tipológiai megoldásokat választunk, azokat szintén át fogjuk helyezni. A tipológia sokkal inkább szól előző tervekben található megrögzött ötletek kereséséről, és idővel el kell fogadnunk, hogy a tervezést nem fehér papírlappal indítjuk. Ha írsz egy kottát vagy egy könyvet, megpróbálsz olyasmit alkotni, ami még nem volt korábban. De természetesen tudatában vagy annak, hogy nem te vagy az első, aki a világon könyvet ír. Nem írsz minden hagyomány figyelembevétele nélkül.
Ennek ellenére van, hogy nincsenek köztes megoldások. A Des Moines-i könyvtár projektjében érdekes, hogy a kikötővárosban kellett elhelyezkednie egy előre meghatározott rácshálón belül. A telek kevés információval szolgált és felmerült a probléma, hogy hogyan szervezzünk könyvtárat egy parkban. Hogyan változtatja meg a környezetet az intézmény? Hogy lehetne az embereket a könyvtárba vonzani? Vagy hogyan változik meg az épület természete, aminek jellemző képe nagy lépcsős és magas oszlopos? Nagyon fontossá vált építészeti eszközt találni a kényelmesebb kapcsolat elérésére. Csináltunk egy sémát, amely szerint az emberek át tudtak menni az épületen, hogy a parkba érjenek és az egész épületet transzparenssé tettük, hogy minden olvasó a parkban részének érezze magát. A legvonzóbb építészeti projektek azok, ahol a programmal, vagy legalább beavatkozás mértékével játszanak. (…)
egy kicsit ugyancsak szkeptikus vagyok a programot illető vitával kapcsolatban, ami a környezet javításának gondolatával legitimálná a beavatkozást
ami a környezet hogy legitimálható-e a beavatkozás a környezet javításának gondolatával. De a másik dolog amit említett, visszatérve a legelső ponthoz, mikor megpróbálta elhelyezni magát egy adott generációban. Mi a benyomása, például, az én generációmról?
Úgy gondolom, hogy minden generáció képes úgy megfogalmazni dolgokat, ahogyan azt az előző generáció nem tudta és nem hiszem, hogy ebben bármi rossz lenne. Ugyanakkor részei vagíunk a folyamatnak, és azt hiszem inkorrekt lenne azt képzelni hogy valaki megfagyott egy adott időben.Teemészetes hogy alakít és eeősen befolásol minket a hátterünk. Azt is gondolom ugyanakkor, hogy folyamatosan meg kell kérdőjeleznünk milyen stratégiákkal vagy módszerekkel dolgozunk.
Tehát elfogadja, hogy szüksége van ideológiai hivatkozásokra.
Azt hiszem, kell hogy legyen célunk és tudnunk kell hogy mi felé is törekszünk, foglalkoznunk kell a dolgok normális menetén túli gondolatokkal. Ugyanakkor, paradox módon meg kell elégednünk magukkal a dolgokkal. Úgy vélem nehéz feladvány az ambícióink helyes mederben tartása. Ha ninxa úgy elsüllyedhetünk, ha túl sok van úgy talán összezavarodunk. Mindenesetre van úgym hogy bizonyos kontextusokban úgy érezzükhogy több ambíció kell mint amit elképzelnénk. Kínai környezetben távolabbi helyekről kell ötletek után nézni, míg másrészről lekötelezve érzem magam hogy csinálhatok valamit ami jelentéssel bír. Talán így használnám a jelentés szót. Nem feltétlenül kell hogy ideológiám legyen, deA dolog kell hogy jelentsen valamit, és azt hiszem hogy az építészet különböző léptékei lehetővé teszik hogy befogadjuk a különböző szintű ambíciókat. Aki egy ruha-boltot tervez, az csak fiikai és érzéki élményekkel foglalkozhat. Azt hiszem hogy a karrierrem ebből a TAPAAZTALATI kísérleti élménekől épült fel, ami talán a korlátaimat is jelenti, mivel kisebb épületeket szoktam építeni amiket megpróbálok nagyobb összefüggéseiben nézni. Valahogy könnyebb kisebb dolgokat a nagyobb keretben elhelyezni mint nagy dolgokat nagy keretben.
Ez talán visszavisz minket a korlátozások gondolatához. Az ön működési módját folyamatosan a korlátok áplálják, kapcsolódva ahhoz a diskurzushoz, hogy minden projekt lényegileg kötődik az önnek visszajlzéseket adó emberekhez. Spanyolországban talán mások a feltételek, elfogadják szakembernek, a megbízók tisztelik a döntéseit még ha később bűnt is követ el…
Ami a Neues Museum esetében valahogy elbűvöl, hogy mediálni tudtam a számos különböző csoport között. Olyan munka volt, amit szabadtéren kellett végeznem.Egyeztetnem kellett ezt a projektet a Szövetségi Építési és Várostervezési Ügyosztállyal, a várostervezési Szenátussal, és Berlin műemlékvédelmi hatóságaival, a múzeum kurátoraival és sokakkal másokkal. Ezt a politikai helyzetet figyelembe véve azt hiszem érthető a projekt érzékeny természete, és talán vicces is hogy egy angol ilyen harmóniába kerül Berlinben egyennyire szimbolikus projekttel. Igaz, hogy élvezem a visszajelzéseket és a párbeszédet. Visszautalva arra amit a barcelonai Igazságügyi Palotával kapcsolatban mondott, egy olyan nagy projekttel találom szembe magam, ahol úgy érzem, mintha magamhoz beszélnék a tükörben, nincs nagyon kivel beszélni lehetne vagy akivel párbeszédet lehetne folytatni. Ahogy említette, Spanyolországban elvárják hogy szakamber legyek, miközben én a tárgyaláshoz azoktam.
Berlinben mindenesetre egy egy különleges rommal találtuk szembe magunkat, ami nem pusztán egy rom volt, de a történelem valamiféle törmelékének is része. Az eredeti épület 1841-55 között épült épületet a húszas években kissé átalakították, 1944-ben bombatalálatot kapott, majd az NDK az 1980-as években végzett néhány megszilárdító munkálatot. Bár vagy 50 éven át pusztult, gyönyörű rom lett belőle. Az idő múlásával megérett és egy önálló építészeti emlékké vált. A főlépcsője az egyik legszebb belső tér Berlinben. Meg kellett oldanom hogy illeszthető ez az objektum a munka többi részébe, hogy ne adja meg magát a klasszikus restaurációs stratégiáknak. Azt sem akartam hogy a romot önmagáért ünnepeljük. van néhány ilyen durva példa is, mint a Vilmos császár emléktemplom (Kaiser-Wilhelm-Gedächtnis-Kirche) Berlin közepén, de az esetek többségében a sérült épületet lebontják vagy újjáépítik. Ez talán az utolsó ilyen darab és a generáció amelyik lebontha vagy újjáépíti már nem a Fal árnyékában él. A romot nem az amerikai és brit bombázások következményének látom, és a háború szimbólumának sem, szeretek erre nagyon világiasan tekinteni. Itt maeadtubk egy csodálatos épülettel amit lebombáztak, mit tegyünk most vele? Ott van a Frauenkirche Drezdában, amit pontosan úgy építettek vissza ahogy volt. Nem akartuk ehhez a klasszikus restaurációs stratégiához nyúlni. Szeretném megmutatni hogy ötven évig rom volt, és kiradírozni a történelmet ijesztő felelősség. Nem szabad elfelejteni hogy az emberek törmelékek között éltek még négy vagy öt évig a háború után. A leghihetetlenebb körülménxek között éltek. Ez az időszak nem jelenik meg a német uirodalomban, mert senki nem írt róla. Ki akarna erről írni? Ugyanez a helyzet a romokkal…. Bámulatos élmény volt amiben ellenálltunk a tizenkilencedik százd történelmének megtisztításának. Legalább annyira szó van az álatakítások, lerombolás, visszaéptés koráról, mint a máról… úgy hiszem, hogy a örténelem a kontextusában látható ahogy a folyamatosság a sok eddigi projektem sorából látható.
Nem hiszem, hogy még ha magáévá is teszi ezt projektet, az kimeríti az építészeti lehetőségeket, mert egy épület tervezésénél mindig találni érdekes, megoldandó dolgokat. Most nagyon érdekel ez a terület.
Építészetileg az a pozícióm, hgy jobban érdekel a normalitás mint a különlegesség. jobban szeretek valamit különlegesre csinálni mint rendkívüli. Ez nem jelenti azt hogy ne csodálnám azokat akik új irányokba nyitottak ki ajtókat és megkérdőjelezték azt hogy hogy nézhetki egy épület.
Ha a Guggenheimre gondolunk, ami egy kísérlet volt amikor iskolába jártam; érdekelt minket mindennek az újrafeltalálása,anélkül hogy kapcsolata lenne bármihez. A tipológiához, a történelemhez és a valósághoz mint az élmények felhalmozásához való viszatérés mellett érvelve. Nulla szinten érdekelt a kísérletezés és hirtelen nem maradt benne öröm, még a teljes szabadság mellett sem.
Bár ezt érdekes folyamatként értékelhetjük, be kell látni, hogy nem lenne semmilyen vonatkoztatási keret. Ami az életünknek jelentőséget ad az az hogy ítéleteket alkotunk és aztán élvezzük ezeket az ítéleteket. Nem pejoratív értelemben, hanem olyan módon, ami megengedi nekünk, hogy örülni tudunk valaminek ami egy közös élményen alapul.
Talán ez az az ok, amiért hűen fenntartjuk a kulturális folytonosság ideájához és a víziókhoz való ragaszkodást, és amiért a történelmet úgy értjük, mint egy kontextus keretvázát.