A H&dM építészetéről – Pritzker-díj 2001
- forrás: The Architecture of Jacques Herzog and Pierre de Meuron By Carlos Jimenez; in: www.pritzkerprize.com;
- fordította: Baldauf Anna
Jacques Herzog és Pierre de Meuron építészete
- írta Carlos Jimenez, a Pritkzer Építészeti díj zsűrijének tagja, a Rice University School of Architecture professzora, a Carlos Jimenez Studio vezetője (Houston, Texas)
Herzog & de Meuronék munkásságának egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy képes meglepni. Amúgy hétköznapi formákat, helyzeteket vagy akár anyagokat alakítanak valami különlegessé. Az építészet természetének kérlelhetetlen kutatása emlék- és feltalálás-terhelte munkákat eredményez, amik az új ismerősségére emlékeztetnek. Szerkezeteik eredetisége elsősorban a minden munkájukban megjelenő intellektuális szigoruk és érzéki intuícióik tudatos kombinációjából fakad, ami tetten érhető egy szigorúan szerkesztett fal-tető csatlakozásnál vagy az egyik síkbeli részlet réteges átírása a másikba, hogy csak két példát említsünk munkáikból. Herzog & de Meuronék alkotásait látogatva olyan jelenségeket fedezünk fel, melyek az építészek határozott kiállásának egyértelmű kivetülései. A rejtett vagy nyilvánvaló sajátosságok egy részletben, anyagban, textúrában, illatban vagy fényjátékban való megjelenítésén keresztül válhat világossá a szemlélőben az építészek olvasata a helyről.
Jacques Herzog beszéde – Pritzker-díj, 2001
Jacques Herzog és Pierre de Meuron az 1950-es évek közepe óta gyerekkori barátok, építészirodájukat 1978-ban alapították szülővárosukban, Bázelben. Mióta együtt dolgoznak, egy közös érdeklődés köti össze őket; a szépség keresése a funkció és a helyszín fúziójában. A megépült és a még terv fázisban lévő munkáik vizsgálata során bőséges példát találhatunk erre az egységességre. A funkcionalizmusra való törekvés gyakran eredményez bürokratikus és sivár építészetet. Herzog & de Meuronék kezei közt a funkcionalizmusra való törekvés eredménye dinamikus prizma, a helyszínnel és a programmal való párbeszédből kibomló előre nem látható finomságok. Ez figyelhető meg két legismertebb munkájuk: a Ricola raktárépülete és a bázeli villamos jelzőbox esetében is. A raktározás és forgalomirányítás funkciói olyan szépséghez jutottak, ami egyedivé teszi és kiemeli őket a kizárólagos haszonorientált rendeltetésükből. A Ricola raktárépületének szálcement burkolata könnyedebbé teszi a nagyméretű építményt, ami lenyűgöző hullámzó tárgyként jelenik meg. Ugyanez mondható el a jelzőtorony épületéről is, amelynek rézszalagjai az elviharzó vonatok közt vibrálnak, misztikus ikonná alakítva az infrastrukturális tárgyat.
Egy másik, a funkció, helyszín és szépség egységesítésében az építészek öntudatos költőiségét megmutató munka a Dominus Borászat a Napa völgyben. Olyan épülettel találkozunk itt, ami földszerű erődítményként jelöli ki a helyszínt, a bejáratot, és biztosít teret a gyártásra és egy különleges bor tárolására. A kő támfalak időtlensége a csodálatosan megtörő fénysugarakkal párosul egy olyan épületet létrehozva aminek nincs párja a környéken, mégis szinte ismerős. A szomszédos borászatok az árkádiai jellegeikkel már távoliaknak és helyidegennek tűnnek a Dominus Borászat teljes birtokának felfedezése után. A koncepcionálisan és fizikailag is a helyszínből gyökerező, kőbe burkolt borászat ereje formai karakterének lényegiségéből, a porózus bazalt falain átszűrődő izgalmas fényjátékból és a látszólag teljesen magától értetődő megoldásaiból ered. Bár egy feltűnő tárgy a háborítatlan szőlőültetvényeken, mégis a tiszta és erőteljes elhatározásokból fakadóan gyönyörű az épület. Rádöbbenünk, hogy azért ilyen, mert másképp nem is lehetne.
Herzog & de Meuronék munkáját az építés, mint az építészet legalapvetőbb és katalitikus tulajdonságának megértéséből fakadó lényegiség hatja át. Olyan ötleteket valósítanak meg, amelyek formai megjelenése gyakran pontosan emiatt a lényegiség miatt meglepő. A Tavolei ház Olaszországban az egyik legkorábbi és legjelentősebb munkájuk, az építési módja miatt a nagyszerű finomságok és az erőteljesség terve. Érezni az építészek teljes elmélyülését a régió ősi anyagaiban és építési hagyományaiban. A környező kőházak ismeretében Herzog & de Meuronék formatervezett kőháza Tavole-ban, Olaszországban nem szószerinti anyag- vagy típuskérdéseket feszeget, hanem egy intelligens építési alternatívát vet fel. A karcsú modern beton tartószerkezet szabadságát és a helyi terméskövet felhasználva a ház egy páratlan szerkezeti szofisztikáltságot ér el. A hatást még inkább növeli az, ahogy az építészet rávilágít a jelen érdekességének életerejére és eszünkbe juttatja a már ezeréves kőfaragók tiszteletre méltó kezemunkáját.
Sokat írtak már az építészek anyaghasználati profizmusáról, hogy munkájukat időnként taktilis tulajdonságokban, felületekben vagy textúrákban rejlő lehetőségek iráni megszállottsággal párosítják. Ez bizonyos mértékig igaz lehet. Jacques Herzog a divat, ruhák és textilek iránti szeretetét is megmutatta, bár gyorsan meg is különböztette szerepüket ebben a kérdésben: „Nem a divat csillogó oldala bűvöl el minket. Valójában sokkal jobban érdekel az, hogy mit hordanak az emberek, mit szeretnek a testük köré tekerni… Érdekel minket a mesterséges bőr vonatkozása, ami az ember olyan intim részévé válik.” Az építészek vonzódása az anyagok jellegzetességei iránt lenyűgöző kutatások és kísérletek sokaságát eredményezte és olyan képeket, amelyek mélyen megragadtak a kortárs képzeletben (pl. a sűrű reggeli párában fénylő nyugodt, szinte éteri Goetz Gallery Münchenben; a Tate Gallery hatalmas tömegén átívelő ragyogó fénysugár; vagy a mély kék estében sugárzó Ricola raktárépületének stencilezett polikarbonát panelei Mulhouse-ban). Herzog and de Meuronéknak a materialitással, és annak hatásaival való törődés, állandó szenvedély a Frei fotóstúdió óta (kifinomult arte povera anyagok széles palettája), egészen a legutóbbi munkájukig, a Prada divatházáig (fény burkolat hatását keltő, gyémánt hálót formáló üvegpanelek). Az építészek kezei közt az anyagok leleményes társításokkal válnak pazarrá és tárnak fel számtalan lehetőséget.
Egy másik, nem túl gyakran tárgyalt, pedig lenyűgöző megoldásokat eredményező szempontja Herzog and de Meuronék munkásságának a tér és tömeg kutatása. Az tervezők legelismertebb középülete, a londoni Tate Gallery, az egykori erőmű tereinek újraformálásában bizonyítja az építészek régészeti ravaszságát. A kiemelt fő tömeg egy megdöbbentő városi tér, ami a múzeum látogatóinak nem csak figyelmét irányítja, hanem egyszerre ad menedéket és követel tiszteletet. A múzeum elsöprő sikere az tervezők stratégiájának köszönhető, amivel megtartották a hatalmas turbina teret, és egy felejthetetlen térbeli élménnyé varázsolták. Egy másik, a tér és méret szintaxisát figyelemre méltó eredménnyel feltáró munka jelenleg is építés alatt van Napa völgyben: a Kramlich Residence, egy média-művészeti gyűjtők számára épülő ház. Itt a belső és külső terek rendszere egy sor kanyargós, hullámzó fallal oldódik fel a vidéki tájban. Ezzel együtt filmek és videók vetítése is a tervezés része lett térbeli határok létrehozásának érdekében az amúgy transzparens terekben.
Két új partnerrel, Harry Guggerrel és Christine Binswangerrel kibővült Herzog and de Meuron iroda kritikus határon találja magát a mára világméretű sikereik nagyságának kihívásaival. Megbízásaik mérete jelentősen növekedett, épületeik már város szintű problémákkal és helyszínekkel néznek szembe, ami bizonyára próbára teszi az építészek kiteljesedő virtuozitását (az M.H. de Young Múzeum juthat eszünkbe San Franciscóban). Az építészek termékeny fantáziája, intelligenciája és sokoldalúsága izgalmas jövőt ígér, ami továbbra is hozzájárul majd az építészetről folytatott diskurzusokhoz. Gyarapodó munkáik optimizmussal és éberséggel vannak tele egy változó paradigmájú világában. Az erejük abból az erős hitből származik, hogy „az építészet csak és mindig építészet”, hogy egykori karizmatikus tanárukat, Aldo Rossit idézzük. És végül szilárdak maradnak saját meggyőződésükben: „elutasítjuk az építészeti kategorizálásokat, nyitottak maradunk és olyan sokféleképpen közelítünk az építészet felé, ahogy csak tudunk.”
