Richard Meier beszéde – Pritzker-díj, 1984
- forrás: Ceremony Acceptance Speech – in: www.pritzkerprize.com
- fordította: Guth Dorottya;
Nagyon örülök és mélyen megtisztel, hogy átvehetem az 1984-es Pritzker Építészeti Díjat. Sohasem merült fel bennem, hogy szóbakerülhetnék idén. Szeretném megköszönni az építészet művészetéért járó díjat a Hyatt Alapítványnak; ez nagyon jelentős befolyással bír az építészet minőségére mindenhol a világon.
Spotlight: Richard Meier – Archdaily.com;
Szeretnék ma este megosztani önökkel egy folyamatos beszélgetést a gyerekeimmel, Joseph-fel és Anával. Az ilyenkor a kérdés, hogy mi a kedvenc színed? Joseph, aki négy és háromnegyed éves, mindig a zöldet mondja, és ha rákérdezünk, miért, kijelenti: „a zöld a fű színe, zöldek a fák, a zöld vesz körül minket, ez a tavasz színe és a dollároké”.
Ana, aki három éves és nem szereti, ha Joseph lekörözi, azt mondja, hogy a kedvenc színe a kék, mert kék az ég, a medencék, a tócsák, és kékek a tavak is.
Aztán tőlem is megkérdezik: „Apa, mi a te kedvenc színed?” És ahányszor csak ezt a játékot játsszuk, a válaszom mindig ugyanaz: „A fehér a kedvenc színem”.
„De Apa – mondja Joseph –, nem mondhatod a fehéret. A fehér az nem szín, a fehér nem szerepel a szivárványban; olyan színt kell választanod, ami benne van a szivárványban, mint a piros vagy a zöld, a kék vagy a sárga.”
És ilyenkor el kell magyaráznom, hogy nekem a fehér a legcsodálatosabb szín, mert azon keresztül látható a szivárvány összes színe. Nekem valójában ez az a szín, ami a természetes fényben visszaveri és erősíti a szivárvány minden árnyalatának, a természetben folyamatosan változó színeknek az érzékelését, mert a fehér fehérsége soha nem csak fehér; szinte mindig megváltoztatja a fény, és ez az, ami változik; az ég a felhők a nap és a hold.
A fehér hagyományosan mindig a tökéletesség, a tisztaság és a világosság szimbóluma volt. Ha azt firtatjuk, ez miért van így, rájövünk, hogy amíg a többi szín árnyalatai környezetfüggőek, a fehér megőrzi a tökéletességét. Ezzel együtt önálló színként is érvényes. Fehér felületen érzékelhető a legjobban a fény és az árnyék játéka, a tömegeké és hiányoké. Goethe szerint „a szín a fény szenvedése”, a fehérség talán a színek emléke és megelőlegezése. Nekem a kontraszt a definícióm – hogy ami természetes, organikus, változó, az különböző időpontokban a szivárvány minden színét mindig magában hordozza. És hogy az emberi alkotásoknak segítenie kellene a fókuszálásban és a minket körülvevő világ érzékelésének felerősítésében.
Ahogy az esztétikám jellemzésekor sokszor említettem már, az nem más mint a fény és a tér kutatása – ez utóbbi viszont nem absztrakt tér, nem léptéktelen tér, hanem az a tér, aminek a rendje és meghatározottsága a fényhez, az emberi léptékhez és az építészeti kultúrához köthető. Az építészet azért élő és tartós, mert részei vagyunk; Leírja a teret, az általunk bejárt teret, amiből kilépünk és amit használunk. Tömegekkel és felületekkel dolgozom, formákat manipulálok a fényben, a lépték és a nézőpont változtatásával, mozgással és állandósággal.
A fehérség így az érzékelés felerősítésének és a látható formai erő kiemelésének egyik eszköze. A sok lehetséges közül az egyik eszköz, és remélem, hogy számos lehetőséget leszek képes feltárni a jövőben. Sok forrásom az építészettörténet több formájából való, de az idézeteim és utalásaim soha nem „szó szerintiek”, a szándékaim mindig belülről fakadóak, a jelképeim tisztán építészetiek.
Az építészettörténeti tudatosság számomra nagyrészt azt jelenti, hogy ismét értékeljük a tartósságot, a folytonosságot és így a minőséget is. Mélyen foglalkoztat az építés folyamata, szívesebben gondolom magam építőmesternek mint művésznek, mert az építészet művészete végső soron ezt kívánja.
A munkám a rend érzékelésének újrafogalmazására tett kísérlet, megérteni tehát a megtörtént és a megtörténhet közti viszonyt – egyszerre emelni ki a kultúránkból az időtlent és a helyit. Ez számomra a stílus alapja, a befogadás vagy kizárás döntése, a választásé, az individuális szándék és intellektus utolsó gyakorlata. Erre azt mondhatná valaki, hogy a stílusom olyasvalami, ami a kultúrából született, és mégis mélyen a személyes tapasztalatokhoz kapcsolódik. De hogy valami értelmet nyerjen a részvételem, a munkám párbeszédet igényel.
Az elmélkedéseim tehát alapvetően a térre, formára, a fényre illetve ezek megalkotására irányulnak. Célom a jelenlét, nem az illúzió. Ezt követem fáradhatatlanul és hiszem, hogy ez az építészet szíve és lelke.
