Norman Foster – Pritzker-díj, 1999
Sir Norman Foster építészete
- Írta: Joseph Giovannini, építész és kritikus
- forrás: www.pritzkerprize.com/1999/essay
- fordította: Torda Viktória;
Sir Norman Foster a cirkuszi trapéz-ravaszságú részletekkel megtervezett épületeinek köszönheti hírnevét – merész, sőt méltóságteljes acél huzalszerkezetek feszülnek finoman tagolt illesztések között. Akár az angol kisvárosokba épített projektjeit vagy a globális gazdaság előretolt bástyáit nézzük, ez a technológiai világ olyan következetes, hogy a megközelítése építészeti védjegynek és tervezési paradigmának egyaránt megfelel.
Norman Foster beszéde – Pritzker-díj, 1999
Ironikus, hogy egy Foster épület szerkezetének költőisége – az erők, az összetartás, a kifejezés – az elemek prózaiságán alapul. A cég 1960-as évek végi indulásától kezdve a Foster Associates tagjai szisztematikusan előregyártott elemekből összerakva hoztak létre díjnyertes épületeket: a feszítőcsavarok, kábelek, szegecselt kapcsolatok és I-gerendák az építőipari piacon versenyképes árú szerkezetté álltak össze. Foster szerkezeteinek szépsége hűvösségükben, az atléták feszített eleganciájú bemutatóinak keménységében rejlik. A tervek acélba fagyott tornamozdulatok – erősek, szorosak és karcsúak.
Akik viszont ma Foster frankfurti Commerzbankjában dolgoznak, más miatt becsülik az 53 emeletes épületet. 1997-ben fejezték be Európa legmagasabb irodaházát, ami bár technológiai merészséget sugárzik, de a használói jobban ismerik az emberközeli intimitásáért. A torony a mindennapok szokatlan szabadságát nyújtja a mai felhőkarcolók hermetikusan lezárt fémdobozaihoz szokott embereknek. Az alkalmazottak találkozhatnak egy szendvicsre vagy egy kávéra az irodájuk melletti teraszos kertekben, amely van, remek kilátással szinte minden irányba. Még figyelemreméltóbb, hogy a könnyen elérhető nyitható ablakok engedik be a friss levegőt ami a szinten átáramolva a kürtőszerű átriumba emelkedik fel, hogy másik, a toronyban spirálszerűen sorakozó kertek ablakain távozzon. A természetes szellőzés közhelyes egy családi háznál, de toronyházak esetében, ahol mindent gép vezérel, egy közönséges ablak nagy ajándék.
A szellő, presszókávé és a csevegés egy másik fajta építészeti jéghegy csúcsa – a frankfurti tornyon Foster szelíd, humanista jegyei meghazudtolják az épület urbánus technológiai elkülönülését. Egy magasház tervezésekor már csak az előcsarnok, a skin és a korona-logó az a néhány elem, ami megmaradt az építész tervezési feladatának, miután a költségbecslők és ingatlanszakértők előállnak a számaikkal. Épülettípusként a magasház az egyik legszabályozottabb, nagyno kötött csomag liftmaggal a födémak palacsintarakása közepén, körben pedig függönyfal határolja el környezetétől. A Commerzbankban viszont Foster átrendezte a felhőkarcoló szokásos felépítését. Elmozdította a merevítőmagot a központból, a vizesblokkjaival és lépcsőházaival együtt, így a helye 53 emeleten át üresen maradt, majd az irodafunkciókkal háromszög alakban vette körül az átriumot, minden oldalon négyszintes kerteket vágott ki. A teraszok mint kis függőleges teraszok szolgálják ki a körülöttük elhelyezkedő irodákat, amivel az épület nagyobb egységén belül demokratikus érzetű, szinte falusias közösség alakul ki. Hogy a központi mag elemeit a háromszög-alaprajzú épület sarkaihoz rendezte át, Foster megbontotta a torony szokásosan monolitikus tömegét, így minden homlokzat különbözik a másiktól magasságban és tömegben.
Sok sikeres építész elfogadja egy adott épülettípus sztereotip sémáját, talán kisebb módosításokkal – Foster viszont újra merte gondolni az egész csomagot, beleértve azt is amit ő „társadalmi dimenziónak” nevez. A manchesteri születésű építész először 1986-ban radikalizálta a magasházépítészet morfológiáját a hong kongi és a shanghaii Banking Corporation épület megépítésével. Akkor, amikor számos építész az acélváz klasszikus köntösbe való öltöztetésén töprengett, addig Foster a szokásos liftmagot a baldachin-szerű séma sarkaira helyezte át, a központot egy nem teljesen végigmenő átrium számára szabadítva fel. Az épület lyukacsosabb lett, minden emeleten nyitott síkokkal, ami lehetővé tette az oszlopmentes terek könnyed bővítését és csökkentését. Foster acélpilonokon álló híd-tartók sorozataként tervezte meg a tornyot, a körítőfalakat visszíhúzva a feltárt szélektől. Az ügyfélcsarnokot egy publikus teret védő üvegfödém fölé emelte, amit az azt meredeken áttörő mozgólépcsők tesznek drámaivá.
Bár rendszerében egyszerű, a 47 emeletes keresztmetszet mégis gazdag és változatos, adott ritmusban dupla belmagasságú szinteket helyezve el az egyszintes terek közé. Azzal, hogy az alkotórészeket nem csomagolja körbe folytonos skin, Foster a szokásosan zárt formát kinyitotta, a változásnak adva így teret – a nyitott, nagyfesztávú, fénnyel átjárt födémlemezek mobil számítógépes munkahely-csoportok kialakítását teszik lehetővé. A toronyépület és a 60-as 70-es évek megastruktúra-világának ötvözete változó elrendezéseknek biztosít teret. Bár a funkció végig kizárólag irodaház maradt, Foster az épületet eredetileg egy kis függőleges városként tervezte éttermekkel, medencével, edzőteremmel és külső kertekkel. A megépült változatban a tetőn elegáns étterem néz a helikopterleszállóra, az üvegfedésű központi csarnok felvonulások de piknikek számára is népszerű.
Foster a flexibilitás építésze, az ő elkerülhetetlen változásra érzékeny ösztönei egyszerre gyökereznek az angliai ipari forradalom keresetlen gyárépületeiben és Pierre Koenig, Raphael Soriano, Craig Ellwood, és Charles és Ray Eames visszafogott Los Angelesi, acélszerkezetű Case Study házaiban. Foster az 1960-as évek elején a Yale építészeti iskolájában még diákként talált rá arra az irányra, amire karrierje során végig törekedni akart. Egy indusztrializált, „konfekció-jellegű” megközelítés fogalmazódott meg benne, a kivitelezés minőségének növelésével a költségek csökkentése mellett. Az 1960-as években ezek a szándékok általánosak voltak, de Foster a Mies van der Rohe-féle klasszikus acélszerkezet idealizmusának követése helyett az előregyártásra törekedett. Mies isteni szegecselt kapcsolatai helyett ő a kaliforniai részleteket preferálta – azaz sokkal hétköznapibb kapcsolatokat, az absztrakt tisztaságra való törekvés nélkül. A Los Angeles-i házak nem rendelkeztek Mies klasszikus szerkezeteinek zártságával, azoknál sokkal nyitottabbak és esetlegesebbek voltak. Mies olyan figyelmet keltett, hogy egy Foster generációjához tartozó építésznek sokkal több kreatív lehetősége volt más csatlakozó területeken is kibontakozni, és Foster az útját inkább a részekből építkező építészetben találta meg, mintsem hogy azt a tökéletes egészből származtatná. A Mies-i templom helyett Foster az Eames-féle Tinket Toy modellt használta fel, ami sokkal szabadabb, spontánabb megközelítést tett lehetővé, és ami azt is jelentette, hogy a terveket könnyen meg lehet változtatni.
Bár Foster megközelítését a mérnökök eleganciának hívnák, ő magára nem művészként gondol (még mérnökként sem). Akárcsak az angliai ipari csarnokainak névtelen tervezői és a kaliforniaiak, Foster nem egyedi formákat keresett, hanem rendszereket hozott létre és bontakoztatott ki. A kreativitás színtere neki a részek kiválasztásában és összeállításában volt. Fosternek az a képessége, hogy hatalmas épületeket tervez – Chek Lap Kok Hongkongban például a világ legnagyobb repülőtere – részben a modulok végtelen kiterjesztésén rejlik. Foster inkább tervezi meg összeilleszthető elemek sorát semmint objektet a tájba. Nem küzd a szimbolikus formák a határainak feszegetésével. Robert Venturi szavaival nem egy kacsát tervez, hanem egy hodályt, ami mentes minden díszítéstől. A teljesség a részekben rejlik és abban, ahogy kiegyensúlyozza és összefogja azokat.
Az építészetben a jogtudományhoz hasonlóan a precedens íratlan szabállyá válik, Foster viszont gyakran nyúl újításhoz a precedens helyett. A felvonó magjának elmozdításával a hagyományos irodaházat gondolta újra, újraalkotta a hagyományos repülőteret a tető morfológiájának újragondolásával. London „harmadik” repülőterén, Stansteden eltávolította a légkezelő berendezéseket és csatornákat, amik általában a mennyezetet foglalják el, majd a kiszolgálófolyósón helyezte el azokat, így felszabadítva a tetőt a tehertől. Foster négy-letámasztású szerkezeti állványt fejlesztett ki, beépített világítással, légcsatornákkal és tetőszerkezettel, amelyek tágas sátorként alapmodulként szolgálnak az épület megszületésénél és inkább tűnnek lefeszítettnek, mint megtámasztottnak. Mint a gótikus katedrális építészetben, Foster is lényegében egy moduláris struktúrát hozott létre az oszlopszerkezetből, majd megismétli ezeket, amint a program megkövetelt. A háromszög alakú ablakok a finom tetőszerkezeten belül lehetővé teszik, hogy a talajra napfény szűrődjön be; az építész eközben megvilágította a mennyezetet, hogy a lebegő hatást hangsúlyozza.
Akár a repülőtereken, irodaházakban vagy múzeumokban, Foster a hagyományos ipari csarnokokhoz hasonlóan gyakran választja külön a tetőszerkezetet a padlólemezektől, így hangárszerű, nyitott tereket hoz létre. Egy frissen befejezett hong kongi nemzetközi repülőtérnél a tereket sirályszárny-szerűen boltozott mennyezettel és íves rácsostartókkal fedte le. Átvitt értelemben, a szerkezet könnyedsége sugallja a repülés fogalmát. A mennyei American Air Museum teteje az angliai Duxfordban, egy olyan elforgatott görbén alapul, amely kitölti a terjedelmes teret belső oszlopok nélkül.
Metszetben a tetők gyakran kanyarodnak falakká, könnyed héjjal fedve a magas, szabad belső tereket. A szöuli Daewoo Koutató és Fejlesztőközpont épületében, Foster a terek felett átívelő ernyőt az általa kedvelt szintek közé ékelődő közösségi terekkel kombinálja. A nebraskai Joselyn Művészeti Múzeum bővítése során épült galériában egy sirályszárny szerű mennyezet „f” formájú bordákkal szűri a beérkező napfényt: a ritmusos görbék mozgalmassá teszik a kiállítóteret. Ez a fajta fényjáték általában jellemző a nyitott tetőszerkezeteire.
Miközben a diagramszerűen egyszerű tetőket kedveli, Foster a komplex részletek építésze. A munkásságában ahogy nem a forma alakítja ki a szerkezetet, a téralakításban nem formalista: a metszeti variációi funkcionálisak. A Commerzbankban négyszintes terek a magas épület léptékét emberközelivé csökkenti, mikrokörnyezeteket hozva létre. Az építész megerősíti a közösség érzését, miközben ökológiai célokat valósít meg.
Foster inkább tapasztalati úton tervező, mint koncepcionális építész. Számára a formaalkotás vagy téralkotás kényelmetlen praktikus cél nélkül, így mikor a Német kormány a Reichstag tetejére új, szimbolikus kopolát kért, Foster a tervezés logikáját az ökológikus és szociális alapvetésekben találta meg. Tükröződő felületű kúpot hozott létre egy üvegfélgömbben, hogy a természetes fényt juttasson az ülésterembe – szintén a kúpon keresztül jut a terembe a természetes levegő a szellőztető rendszeren át. Spirális sétaút vezeti a közönséget a tetőteraszra, ami a város madártávlatból való szemlélését teszi lehetővé. A kupolában felfelé vezető egymásba fűződő útjai jellemzőek arra ahogy ahogy Foster a mozgólépcsők és nyitott lépsők rendszereit használja az épületeiben a közösség demokratikus érzetét és általános életteliséget biztosítson. A lépcsők nem szorosan elhatároltak, így részt vesznek a közösségi folyamatokban, amit már metszet is megjelenít.
A Carré d’Art Nimesben az ókori római templom, a Maison Carrée mellett egy kulturális központ, ami talán a legjobban mutatja be Fosternek azt a képességét, ahogy az épület tereit, programját és forgalmát meghangszereli, ezzel egy háromdimenziós szociális mátrixot hozva létre. Egy forgalmas napon az épület a földszinttől a tetőig tele van emberekkel, a galériák és kávézók között. A klasszikus európai város természetesen gazdag közterekben, de jellemzően az utcaszinten. Foster az épületen belül vertikálisan fogalmazza meg a szociális élet színtereit, könyvtárak, előadóterek és galériák kapcsolatrendszerével, egészen a tetőteraszig.
Kis léptékben a Carré d’Art példázza azt motivációt, ami Fostert számos szuper-magas épület megtervezéséhez vezette el, ezekben a sokezer embernek szánt tornyokban egy belső urbánusságot próbált meg létrehozni. Először 600 méteres, majd egy 800 méteres épületet tervezett Tokióba (a nagyobb várhatóan napi 52.000 főt szolgál ki), aztán egy még nagyobb tornyot Shangaiban, és végül egy „szerény” 92 emeleteset Londonban. Foster kifejlesztett egy sor felhőkarcolót, amelyekben szakaszonként nyílnak egymásba a terek, belső városképeket hozva létre. Mivel az épület városi léptékű és a városokban a legfontosabb funkciók a kereszteződéseknél jelennek meg, ezért Foster a belső utcákra üzleteket tervezett, templomokat, piacokat kávézókat és színházakat az átszállószintekre, ahol a látogatók liftet váltanak. Nolli, a 18. századi olasz térképész jól fel tudta volna térképezni ezeknek a behemótoknak a metszetét, ahogyan feltérképezte Róma tereit, udvarait és utcáit, nyílt köztereit is tömör foltokkal körülvéve. A szuper-magas épületek létrehozását lehetővé tevő technológia előtérbehelyezése helyett Foster olyan utakat keres, amellyel humanizálhatja a vertikalitást, hangsúlyozva, hogy mindezt a mai rendkívüli tőke- és mérnöki tudás-koncentráció teszi lehetővé.
A lépték különbözteti meg Foster jelenlegi munkáját a kaliforniai példaképeitől, akiknek a munkái főleg családi házakra korlátozódott. Foster az 1960-as évek első projektjeitől kezdve egyre nagyobb léptékben tervezett és bár ő még mindig visz kicsi, presztízsértékű intézményi projekteket is, a nagy és nagyon nagy épületei azok, amelyek megkülönböztetik a portfólióját. Az eredetisége miatt a Hong Kong és Sanghai Banking Corporation székhelye volt a fordulópont az építészetében, a mű egy globális praxis alapköve lett egy visszafordíthatatlanul globalizált gazdaságban. (A Foster and Partners most napi 24 órában, a hét mindennapján működik, hogy világszerte kiszolgálják megrendelőiket).
A tervezési logikája túlélte a léptékugrást, de a mennyiség megváltoztatta a tervezési folyamatát. A Hong Kong és Shanghai Bank puszta mérete és konceptuális határa például azt jelentette, hogy sokkal célszerűbb és kevésbé költséges a részletek megtervezése, mint már meglévő szerkezetekből összerakni azt. Hong Kongban, ami nem építőipari központ, az egyedileg tervezett részeket a helyszínre szállították, néha hajóval, néha repülővel, jól példázva ezzel a bank éáltal is szolgált kozmopolita világot. Ezeknek a nagy építészeti beruházásoknak a technológiai retorikája még nem minden. Foster közreműködése az olyan épületek létrehozása, amik szerves egészet alkotnak; az infrastruktúrától az utolsó szegecsig újragondolva. A megfelelő technológiával és új tipológiákkal Foster nem csak az építési rendszereket integrál, hanem számos olyan területet is, amik sok szempontból teljessé teszik az épületeket – amik így zöldek, rugalmasak, társadalmilag megfontoltak és a természetes fényre és friss levegőre nyitottak.
Ami Foster gyakorlatában egyedülálló, az a minőség keresése az elképesztő mennyiségben, amit az új pénzügyi lehetőségek biztosítottak. A szabályok megváltoztak és Sir Norman képes volt az építészetét a változó feltételekhez következetesen átalakítani, a jelentés és emberközpontúság elvesztése nélkül.
