Hertzberger – Le Corbusier-ről
- forrás: Herman Hertzberger: Lessons for Students in Architecture (p. 231., 264-266)
- fordította: Siklós Zsuzsa
A hívogató forma
Az építészetünknek képesnek kell lennie arra, hogy helyet adjon mindazoknak a különböző szituációknak, amelyek befolyásolják a módot ahogy egy épületet megértünk és használunk. Nem csupán a változó időjárási viszonyokhoz vagy a nappali és éjszakai használatokhoz kell tudnia alkalmazkodni, de tudatosan úgy kell megterveznünk, hogy reagáljon mindezekre a jelenségekre. Az építész számításba kell hogy vegye mindezeket a különböző használatokat, ahogy mindenféle embertípus érzéseit és vágyait is: minden életkorúét, a maga sajátos elvárás-rendszereivel, a saját lehetőségeivel és korlátaival. A jó tervnek rá kell hangolódnia minden intellektuális és érzelmi inputra amit az építész csak elképzelhet, és reagálnia kell a tér minden érzéki benyomásaira. A tér benyomásai nem csak a látható elemekből állnak, hanem a hallhatóakból, érezhetőekből vagy akár szagolhatóakból – ahogy adott asszociációkból is.
Így az építészet annak a megmutatására is alkalmas, ami ténylegesen nem látható, illetve olyan asszociációk felébresztésére is, amiknek korábban nem is voltunk tudatában. Ha sikerül olyan építészetet létrehoznunk, ami olyan rétegzett, hogy a tudatunk különböző szintjeibe beágyazódott valóságok sokasága meg tud jelenni a tervben, akkor az építészeti környezet még inkább „vizualizálja” ezeket a beágyazott valóságokat és így a használóknak „a világról” mondanak valamit.
VILLA SAVOYE, Poissy, FRANCIAORSZÁG 1929-32
A villa nagyméretű, a belsőt folytató kültéri nappalija a Le Corbusier szinte valamennyi tervében megtalálható külső tér-alakítás kétségtelenül leglátványosabb példája. Köszönhetően annak, hogy ez a belső táj a tömeg peremén helyezkedik el és hogy a kapcsolódó lakóterekhez hasonló vízszintes ablakkialakítással bír, a terasz a környező tájra is látványt nyújt. Le Corbusier tetőteraszai nem is kertek és nem is belső terek: egy teljesen másfajta, különleges, sajátos téri minőséget képviselnek.
A növénytartók is a kertnek az illúzióját keltik csupán. Nyilvánvalóan túl nagyok ahhoz, hogy virágcserepeknek tekintsük őket, de nem is olyanok, mint a kerti virágágyások, bár Le Corbusier a vázlatain jóval gazdagabb növényállományt ábrázolt, mint az építészek többsége, akik a növénytartókra inkább csak mint a rajz, majd később az épület üres részeinek kitöltésére szolgáló eszközre tekintenek… Itt ezek inkább hasonlítanak a kertészetek üveggel fedett palántaágyaira, és így is használhatják őket a kertész vénájú lakók. Ezt a képzettársítást tovább erősíti a növénytartóba épített felülvilágító, és a tervet ennek a két kétségtelenül össze nem illő alkotóelemnek az összekapcsolása teszi olyan kivételessé.
A terasz padlójába így vágott felülvilágítók kevésbé lesznek sérülékenyek és kevésbé is lesznek útban. Lentről nézve a leomló zöld növényzet ad valami képet a fenti teraszról. A hagyományos, az égből egy korlátozott, négyzetes kivágást mutató felülvilágítókkal szemben Le Corbusier növényekkel szegélyezett tetőablakai kevésbé absztrakt képet adnak a külvilágról, sőt néha akár a teraszról letekintő vagy a növényeket gondozó emberekről. Le Corbusier itt azt csinálta, amit a kiváló munkái során olyan gyakran, és amit ez az egyszerű részlet is illusztrál, azaz, hogy alapvetően egyszerű elemeket kombinált úgy, hogy azok az egymásnak biztosított téri értékek által váltak egymás kiegészítőivé.
Itt az alkotóelemek egy jobb kombinációját láthatjuk, így a fény négyszöge a maga minden elvontságával minőségben a tényleges kilátás minőségét éri el. Le Corbusier számára a szabályos rend és a szabálytalan alkalmazás között nem volt szakadék. Ugyanolyan magától értetődően foglalkozott a mindennapi rutinok szervezésével, mint a nagy gesztusok kompozíciójával. A tízezer apró részletnek az a kölcsönhatása, ahogy az alkotórészek egy összetett gépezetté állnak össze, hozza létre a költőiséget. És pont ez az, amit a mai építészek közül túl kevesen ismernek fel (vagy túl sok építész képtelen létrehozni).
LE CORBUSIER, SZABÁLY ÉS SZABÁLYTALANSÁG
Senki nem volt olyan sikeres a szabályos rend és a mindennapi élet közötti űr összekötésében, mint Le Corbusier, a huszadik század kimagasló építésze. Anélkül, hogy bármikor is a múlt formáit idézte volna, formai nyelvét nemcsak a számos utazása során meglátogatott klasszikus műemlékekből származtatta, hanem a primitív faházakból is és különösen abból, amit az új technológiák kínáltak. Óceánjárók, repülők, vonatok, görög és római oszlopok, boltívek, vastag kőfalak és szerény vályogházak egyvelegét olyan építészetté formálta át, amelyben mindezek az összetevők anélkül ízlelhetőek meg, hogy önmagukban felismerhetők lennének.
Konyháját gazdag és szegény helyekről, vidékről és a városból, különböző történeti időkből válogatás nélkül származó aromák gazdag zamata járja át. Az egész világból merített inspirációt, de különösen a közvetlen környezetéből, és sok olyasmire volt nagyon fogékony, amit az építészek általában elkerülnek. Elég csak egyet megfigyelnünk számos perspektívái közül (ezeket ’szerkezetileg’ gyakran egyik rajzolója vázolta fel, majd ő maga tónusozta) hogy lássuk a mindennapi dolgoknak azt a sorát, amiket a legtöbb építész mint burzsoá járulékot elutasítana, azonban, ahogy Le Corbusier tökéletesen felismerte, ezek azok a dolgok, amik az épület elkészülte után a mindennapi létet formálják.
Mikor Le Corbusier a ’lakógép’ fogalmát használta, nem kifejezetten a tökéletességre és automatizáltságra utalt, inkább a lakás tényleges működésére fordított különös odafigyelésre és arra, hogy ezért a tervezés során hogy kell mindezt szem előtt tartani.
Le Corbusier késői (második világháború utáni) munkáiban és főképp az Indiában tervezett épületeiben elsőre úgy tűnik, mintha az emberek másodlagos szerepet kapnának a példátlan, szoborszerű művészi forma irányába való elmozdulás miatt. Figyelmét a kormányzati negyedre összpontosította Chandigarh-ban, Punjab új fővárosában, melynek városterveit ő készítette; a lakóházak tervezése másokra maradt. Ez az új adminisztratív komplexum a reményt és az optimizmust volt hivatva kifejezni, amivel a tragikusan elszegényedett földrész egy új, modern állammá kívánt fejlődni – egy olyan álmot, melyben az embereknek a reménytelen helyzetükből az építészet mutat kiutat.
A Le Corbusier által a szemünk elé varázsolt forma monumentális, szoborszerű ereje lenyűgöző és fantasztikus. De nem szól mindez inkább az építészeknek mintsem a város lakóinak? Inkább a hatalmon lévőknek, mint a választópolgároknak? Igen is, meg nem is. Először talán így tűnhet, de a különleges az egészben az, hogy sikerült elkerülnie ezt a csapdát. Az építészek, akik korábban nem láttak ehhez hasonlót, egyedülálló újdonságként tekintettek erre az új formai világra, de a mesterséges sziklának tűnő nagy, nyers beton tömegek eredetiségük ellenére annyira a környezetbe integráltak, hogy szinte a tájba olvadnak, és ebben az értelemben ismerősek lehetnek a helyi lakóknak. A nyers, vakolatlan betonszerkezetek a sztereotipizált modern épületek könnyedségével és simaságával szemben egyáltalán nem állnak távol a helyi lakosság által épített hagyományos otthonoktól. Hogy Le Corbusier épületei uralják a környezetüket, az hatalmas méretükből és masszivitásukból fakad, semmiképpen nem az építészetük tekintélyelvű felhangjából! És nyoma sincs sem klasszicista sem egyéb más formákra való utalásnak, amik a hatalom kiterjesztésével kapcsolatos asszociációkat ébresztenének.
Ezek az épületek ezért ugyanúgy megközelíthetők szamárháton mint limuzinnal, az emberek pedig ugyanolyanok bent és kint, függetlenül attól, hogy drága ruhát viselnek vagy szegényesen öltözöttek. Itt nyilvánvalóan kevéssé számít, ki kicsoda és mit képvisel.
A PARLAMENT ÉPÜLETE, CHANDIGARH, INDIA 1962
A díszterem körüli központi előtér különösen, egyedülállóan tágas. A valaha látott legmagasabb oszlopokkal teli katedrális méretű tér olyan érzetet kelt, mintha már évezredek óta állna ott. Ugyanolyan könnyedén lenne használható piactérnek vagy templomnak mint nagy ünnepségek számára; nagyon változatos események környezeteként is elképzelhető ez a tér, nagyon hosszú időn keresztül.
Le Corbusier-nek ezek a késői tervei nagyon könnyen változtathatóak, bármivel meg lehet őket tölteni – nem mintha ez lett volna Le Corbusier szándéka – anélkül, hogy az az épület identitását befolyásolná. Ez majd az előnyükre válhat egy napon, ugyanúgy, ahogy a szépségüket meg fogják tartani öregedésükben és hanyatlásukban is, mint egyfajta sűrű, belakható táj.
