Wohnprojekt Wien – interjú (Detail, 2015)
- forrás: Detail, 2015/9 (pdf)
- építészet: Markus Zilker, einszueins Architektur, Bécs
- fordította: Türk Orsolya;
Egy hasonló érdeklődésű csoport közösségben való, környezettudatos együttélésről gondolkodott. Egy ingatlanfejlesztővel együttműködve felhúztak egy nyolcszintes társasházat, ami nem csak 39 lakást, hanem számos közösségi helyiséget is magába foglal: egy rendezvénytermet, közös konyhát, a gyerekek játszószobáját és egy műhelyt. A ház tetőterében szauna, könyvtár, három vendéglakás és két közös tetőterasz is van. A lakók egyesületet alakítottak, és mindezek karbantartására havonta tizenegy óra közösségi munkát vállalnak. A földszintet egy kávézó/üzlet tölti meg élettel és maguknak a ház építészeinek az irodája.
A kompakt formát a két hosszanti homlokzaton egy-egy mélyen bevágott öböl teszi mozgalmassá, ennek következtében az 1-6 szobás lakások többségébe több oldalról is beáramlik napfény. Az alaprajzok különbözősége kívül jól érzékelhető az ablakok és az erkélyek szabad elrendezésében. Belül világos, tágas lépcsőház biztosítja a központi közlekedőutat és gondoskodik a véletlen találkozások és beszélgetések lehetőségéről. A végeredmény egy élettel teli lakóközösség, közösségi és nyilvános tevékenységekkel, ami a környezetére, az újonnan kiépülő észak-bécsi területre is pozitívan hat.
Wohnprojekt Wien – a közösség szándéknyilatkozata (magyarul)
2009 nyarán, két barátnőmmel támadt az az ötletünk, hogy elkezdjük a Wohnprojekt Wien-t. A koncepció alapjául az szolgált, hogy kiaknázzuk az együttélésből fakadó előnyöket, mind szociális mind környezeti szempontból, az energiatakarékosságot szem előtt tartva. Ezután havonta szerveztünk egy találkozót, amin az érdeklődők is részt vettek. Ami a közös tevékenységeket és tereket illeti, hamar megegyezésre jutottunk. Egyetlen pont volt, amiben a véleményünk különbözött: nevezetesen abban, hogy hol legyen a telek. Míg a csoport nagyjából fele a belvárosi elhelyezkedést preferálta, közel a metróhoz és a vasútállomáshoz, a társaság másik felének vágya egy külső, zöldövezeti helyszín volt. Ebben a kérdésben a csoport élesen kettévált. Egy Bécs belvárosában lévő telek piaci ára rendkívül magas, így hamarosan világossá vált számunkra, hogy támogatást fogunk kérni a tervünk megvalósításához. A városi támogatással csökkent a telek ára és azt is jelentette, hogy elérhető hitelt kínálnak számunkra. Ezekhez a forrásokhoz azonban csak pályázat útján juthattunk hozzá, melyben az építésznek és az ingatlanfejlesztőnek is közre kell működnie. Kerestünk tehát egy ingatlanfejlesztőt, aki hajlandó volt együtt dolgozni velünk. Akkoriban a telek után való kutatásunk középpontjában épp egy, a Nordbahnhof körzetében lévő helyszín állt, elsősorban azért, mert a pályázatot ilyen területre írták ki, a másik szempont pedig az azon kialakítható épületméret volt, ami hozzávetőleg 40 lakóegységnek lenne megfelelő. Ez segített az ingatlanfejlesztővel való egyezkedésben: ő fejleszthette az egyik ingatlant más építészekkel amit aztán bérbeadott, a másodikat – a mi Wohnprojekt Wien-ünket – pedig mi a kivitelezés befejezése után megvehettük tőle.
Beszélgetés egy lakóval (hangfelvételről -mB, 2017)
Így sikerült meggyőzni a Schwarzatal Lakásépítő Egyesületet, hogy dolgozzanak velünk. Az ok, amiért mi nyertük meg a pályázatot az a szociális fenntarthatóság volt. A kezdetektől világos volt a csoport minden tagja számára, hogy nem csak tőkét szeretne belefektetni az elképzelésbe, hanem munkát is – nevezetesen 11 órát havonta. Ez nem volt merev szabály, tudtuk, a leendő lakók élethelyzetétől is függ és hogy a rászánt idő is különböző mennyiségű lesz. Mindazonáltal most egészen pontosan tudjuk, hogy az első ötlettől a beköltözésig nagyjából 24 000 órát fektettünk a tervek megvalósításába, aminek a fele a hardware-be ment: építészetbe és a projekt anyagi, jogi részébe. A másik fele szociális feladatokat jelentett, mint például a közösségépítés, az együttéléssel kapcsolatos megbeszélések és az új tagok integrálása. Szerintem fontos volt hogy ezek a “szoft” tényezők ilyen fontos szerepet kaptak. Ilyesféle közösség építésekor meglehetősen gyakori hiba, hogy a szerkezeti szempontokra koncentrálunk, így megvan annak a veszélye, hogy a partnerek közötti kapcsolatok fogyatékosak lesznek. Egészen hamar eldöntöttük, hogy a holland “szociokrata” szervezeti modellt használjuk, ahol a különböző témákról és a felelős személyekről szavazással döntenek a különböző munkacsoportok, amiket egy-egy választott képviselő vezet.
A megegyezés alapelve az, hogy akkor születhet meg egy döntés, ha senkinek nincs komoly kifogása ellene. Így a munkák felosztása is ebből fakadt és a döntés-hozatal folyamata is erős együttműködést igényelt. Egy döntés ilyen úton jött létre, például hogy hogyan használhatóak a közös helyiségek – az egész területe nagyjából 700 m2. Külön csoport intézi a vendéglakások bérleti ügyeit, a könyvtár felszerelését, a rendezvényterem programjait és így tovább. Az építőközösségünk közösségi egyesületként szerveződik, amelyiknek Ausztriában így lehetséges ingatlanhoz jutnia és azt működtetnie a legjobb tudása szerint. Egy külön magántulajdonokból álló társasház nem volt opció számunkra, mert szerettük volna a spekulációt teljesen távol tartani a háztól. Ez csak úgy lehetséges, ha megakadályozható, hogy bárki eladja az ingatlant akár egyben akár külön lakásonként. Másrészt fennáll annak a veszélye, hogy a közösség az első generáció után szétválik, ahogy az látható volt a ’70-es és ’80-as években. Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy egyesületté válunk, de sajnos ez Ausztriában eléggé bonyolult. Időközben mégis lett ötletünk további projektek indítására és mégiscsak lakó-szövetkezetté válásra.
AT02_Co-Housing – Wohnprojekt Wien from Simon Prize on Vimeo.
* * *
Nem csak építészként vagy felelős a Wohnprojekt Wien-ért, hanem ott is élsz. Milyen szerepben kerültél bele a projektbe?
Markus Zilker: A projektbe magánszemélyként kerültem. A feleségemmel akkoriban az első gyermekünket vártuk és fontolgattuk, hogyan képzeljük el az életünket hosszú távon. Volt egy szép lakásunk egy öreg épületben akkortájt, de nem volt sehol zöld a közelben és biztosak voltunk abban, hogy nem akarunk olyan társasházban élni, amihez nem tartozik zöld terület – akár magánkert akár közpark formájában. Másrészt nem akartunk (szabadonálló) családi házat sem vidéken. Ideális megoldásnak tűnt az építőcsoport (baugruppe), akikkel közös lakókörnyezetet tudunk kialakítani. Miután találkoztam Heinz Feldmann-nal, az ötletgazdával valamilyen eseményen, illetve miután a feleségemmel részt vettünk egy találkozón, ez tűnt a jó útnak; aztán 2-3 hónap után megkérdezték, hogy lennék-e a projekt építésze.
Egy ilyen kettős szerep – építész és majdani lakó –, nem lehet egyszerű feladat.
Igen, három hétig gondolkodtam, hogy elébe állok-e a kihívásnak. A két szerep világos kettéválasztása alig lehetséges, hisz a munkám egyben személyiségem egy része is. Hamar világossá vált számomra, hogy nem mernék a nap 24 órájában tervezéssel foglalkozni és nem biztos hogy mindenre ’igen’-t mondanék. Mi több, a munkatársam Katharina Bayer és én extra képzésen is részt vehettünk, illetve mások is elvállaltak különféle feladatokat. Az építőcsoporton belül például volt egy részleg, amelyik az átadásért és a hibák elhárításáért volt felelős. Markus Pendlmayr, a projekt-managerünk szintén sok feladatot vállalt magára.
Az einzueins iroda kontrollálta az építőcsoport ügyeit is?
Csak gazdaságossági okokból hoztunk be egy külső irodát. De be tudtunk rendszeresen hívni segítséget, különösen a kezdeti szakaszban. Az elején például volt egy háromnapos vizionáló workshop külső szakemberek szervezésében. Ezen kívül érzékeny témákban, mint a lakások elhelyezése, külső moderátort hívtunk segítségül.
Hogy hoztatok tervezési döntéseket – lévén, hogy mindenkinek különböző vágyai lehettek?
Bár ez volt az első közösségi részvételen alapuló projekt, amiben tervezőként részt vettünk, nem nulláról kezdtük. Ismertük az ausztriai közösségi együttlakás formáit és tipológiáit. Korán eldőlt, hogy olyan tartószerkezeti rendszerrel és kiszolgáló-struktúrával dolgoznánk, ami maximális rugalmasságot tesz lehetővé. Az egyes lakások megtervezése később egyéni módon történt. A szerkezeti elemek tehát: a lépcsőház, a külső falak, és a szervizakna. Hosszanti irányban semmi nem teherhordó. Ez egy viszonylag szabad elosztást enged meg a belső terek alakításakor. Az is egyértelmű volt a kezdetektől, hogy egyszintes lakásokat fogunk építeni, nem duplexeket. Másként az egész túl bonyolult lett volna. A lakások mérete és a szobák száma viszont szabadon meghatározható.
Ezek szerint nincsenek ismétlődő lakástípusok?
Természetesen a lakások hasonlóak méretben és a szobák számát illetően, de nincs két ugyanolyan. Mivel a lakások közötti közös falak nem teherhordók, pozíciójuk emeletről emeletre változik. Kihívás volt megtervezni az egyes lakások elrendezését az emeleteken – számításba venni a lakók kívánságait tájolás és szintszám szempontjából úgy, hogy végül minden mindennel passzoljon. Szerencsére az alapterület 20%-a szabadon tagolható volt, mert amikor a lakásokat kijelöltük, a végső csoportlétszámot még nem értük el. Akkoriban 55 felnőttről beszéltünk, ma már 71-ről. Akkoriban egy átgondolt döntés volt az, hogy a csoportlétszám 80%-a volt a felső határ. Ma már 60-70%-ot mondanék.
Megválaszthatták a lakók az anyagokat?
Bizonyos mértékig igen. Választhattak például öt különféle fapadló és négy különböző színű linóleum közül. A cél nem végtelen számú lehetőség felkínálása volt, hiszen ennyi erővel építhettünk volna 39 különálló családi házat is. Az viszont a véleményem, hogy nagyon fontos volt az alaprajzoknál az egyéni igények figyelembe vétele. Van egy fiatal család, amely anyagi okokból négy szobás lakást építtett mindössze 70 alapterületre. Mint építész, normál esetben nem terveztem volna ilyent, de az elrendezés jól működik ezeknek a lakóknak az esetében.
Az épület fenntartható építése fontos szempont volt a csoportnak. Hogyan lehetett ezt megvalósítani?
Sokösszetevős tényező az épület fenntarthatósága: ásványi szálas hőszigetelés, 100 napelem a tetőn, talajszondás hőcserélő a lakóterek szellőztetésére. Ami a melegvizes fűtést illeti, majdhogynem egy passzívház energiaszintjét érjük el. Mi több, megkaptuk a Német Fenntartható Épületek Tanácsa (DGNB) előzetes tanúsítványát, ami minden építőanyagot minősít. Nem is teljes bevizsgáltatást kérünk, mert az hozzávetőlegesen 50.000 euróba került volna. Az energiatakarékosság szempontjából értett fenntarthatóságon kívül nem szabad elfeledkeznünk az ergonómiáról. A lakóknak jól kell érezniük magukat az épületben, nem csak energiát spórolnia. Megbíztunk egy független szervezetet is, hogy teszteljen minden építőanyagot és terméket az egészségre való ártalmatlanság tekintetében. A festékek és fedőanyagok nagyon lényegesek ebből a szempontból.
Az épület hagyományos, szilárd szerkezettel készült.
Eredetileg favázas szerkezetben gondolkodtunk, de túl kevés volt az idő hozzá. Körülbelül 6 hetünk volt a pályázatra és a 8 emeletes szerkezetet megépítésére, ennyi idő alatt ez megoldhatatlan lett volna. A homlokzatburkolatot azért fából tudtuk megoldani, bár még itt is piszmognunk kellett a vízszintes alumíniumborítású acél fogadószerkezetekkel, mert féltünk az egyik szintről a másikra történő tűz átterjedésétől. Mikor eldöntöttük, hogy szilárd szerkezetű építési formát választunk, arra gondoltunk, hogy ökológiailag fenntartható betonnal dolgozunk, hogy a normál építőanyagok miatti túlzott energiahasználatot elkerüljük. Sajnos ennek a fenntartható betonnak vannak hátrányai. Nem lehet például 5 celsius alatt dolgozni vele, de mivel a szerkezetépítés elhúzódott decemberig, mégis másként döntöttünk. Nem az így keletkezett plusz €20,000 volt a probléma, az időbeli csúszás viszont behozhatatlan lett volna.
Az autó-megosztás és a biciklitároló szintén hozzátartozik a természetkímélő elképzeléshez. Hogy fogjátok megoldani hagyományos alagsori garázs nélkül?
Van egy külön törvény Bécsben erre a lakásformára, ami csak 8 parkolóhelyet kért tőlünk, ebből 4-et a kereskedelmi használatú és a rendezvény-területek kiszolgálására. Rengeteg mindent lehet építeni – közösségi területet például – abból az 500,000 euróból, amibe a 32 extra parkolóhely került volna.
Ingatlanfejlesztővel együtt létesítettétek az épületet. Ez egy építő-csoporttól szokatlan.
Előttünk senki sem csinálta ezt ugyanebben a formában Ausztriában és mindenki azt mondta, nem fog működni, mert a két félnek teljesen más érdekei vannak. Eredetileg nem volt egyszerű az együttműködés, de megbízható, pontos hozzáállással a bizalom felépíthető. Időközben ez a kombináció – építő csoport és ingatlanfejlesztő – nagyon is elterjedt lett Ausztriában. Az előnye, hogy nem a csapatnak kell felelősséget vállalnia és semmit sem kell előre kifizetnie. Másrészt ez a modell drágább. Az esetünkben viszont alapvető volt, hogy legyen egy financiálisan erős partnerünk. A generálkivitelezőnk például csődbe ment az építkezés alatt.
Mit ajánlanál az építő-csoportoknak a tapasztalataid alapján?
Minden építőcsoportnak lehetnek jó ötletei és elkötelezettsége, de legtöbbjük nem elég profi és néhány ponton elbukik – a tervezésnél, jogilag, szervezetileg vagy pénzügyileg. Az vágyaknak és a szociális szempontoknak össze kell kapcsolódniuk.
