— építész olvasó

Sauerbruch Hutton – a fenntarthatóságról

Hogy néz ki a fenntarthatóság?

• forrás: How Does Sustainibility Look Like? – in: Sauerbruch Hutton Archive, 2006
• fordította: Surján Borbála

Az építészet – sokkal inkább mint bármely más kulturális médium – a korának kifejeződése. Ahogy egy új épület elkészül, valószínűleg generációkon át fennmarad; a ma ismert helyek a múlt, az elkészüléskori időszak ismertetőjegyeinek hordozói. Amennyiben az építészet tudatosan vagy öntudatlanul egy adott korban a társadalom kultúrájának kifejeződése, úgy minden koncepció vagy épületterv egyaránt tartalmazza a jelenét és a múltját/jövőjét. Természetesen ez azt is jelenti, hogy az egyéni munkához szükséges az érdeklődés és a kritikus hozzáállás; előre gondolnunk kell rá, hogy a munkánk eredményében megnyilvánul, mit mérnek le majd a jövő generációi a jelen korról.

www.sauerbruchhutton.de

Hiábavaló megkérdezni, vajon egy kor társadalmi és kulturális jelenségei tükröződnek-e az építészetben, vagy az építészet (és az építész) az, ami bizonyos mértékig formát ad a kornak. Véleményem szerint az első alternatíva valószínűbb, bár néhány szerencsés esetben a forma kialakulhat egy gondolati folyamat részeként is, és így a kettő egymás szinonimájává válhat.

Korunk kultúrájának a fizikai megvalósulásárt leginkább kiáltó jelensége – mivel mindenki tudatában olyannyira jelen van – kétségtelenül a fenntarthatóság és az ökológia iránti érdeklődésünk. Ez az érdeklődés egyrészt a természeti környezettel kapcsolatos pazarlás és gondatlanság feletti aggodalomból, másrészt a bolygó és a népességének túlélése miatti félelemből következik. A fenyegető túlnépesedésről, a természeti erőforrások eltűnéséről, az időközben mérhetővé vált klímaváltozásról és az ezekkel együtt járó természeti katasztrófákról szóló rémtörténetek a téma tárgyalásának jól ismert kísérői.

Az építészet ebben kétségkívül érintett: egyrészről az épített szerkezetek a természeti környezet legnagyobb ellenségei, hiszen hozzájárulnak a föld és az erőforrások pazarlásához, csakúgy mint a fosszilis üzemanyagok túlzott felhasználásához és a légkör szennyezéséhez. A gondosan megtervezett épületek lelassíthatják, vagy akár meg is állíthatják környezetünk katasztrofális változásait.

Másrészről a mindenütt jelenlévő építészet minden más médiumnál alkalmasabb arra, hogy látható módon fejezze ki a természet és a civilizáció antagonisztikus viszonyának megváltozását. Az építészet a természet és a természeti erőforrásokkal való bánásmód megváltozásának ügynökévé válhat. A tulajdonosoknak és a lakóknak nyújtott hasznon túl az épületnek alapvető kötelezettségei vannak az azokat befogadó társadalmi és a városi környezet felé. Ha tehát a mindent körülvevő épített környezet változik, a benne élő emberek is megváltoznak.

Hogy egy ilyen fordulat szükséges, az legkésőbb a Római Klub A növekedés határai című 1968-as cikkének megjelenése után világossá vált. Mégis, 20 évnek kellett eltelnie, amíg a társadalom többsége valóban reagált a levont következtetéseire. Időközben különböző marginális csoportok készítették elő a terepet. Ebből következően az öko-építészet  a korai években nehezen volt integrálható; inkább politikamentes magányos harcosok gyakorolták, rendszerellenes volt, antiindusztriális és antiurbánus, valamint egy homályosan megfogalmazott precivilizációs viszonyok utáni sóvárgás jellemezte.

További 20 évvel később a világ digitálissá és globálissá vált; a technológiai fejlődés feltartóztathatatlanul felgyorsult, a klímaváltozás pedig már igencsak közeledik. A 21. század elején végre az építészet is szignifikánsan reagálni kezd a paradigmaváltásra. Ezzel kapcsolatban Európában három fő tendenciát figyelhetünk meg:

Még mindig léteznek a hatvanas évek végének ortodox zöld mozgalmai. A korábban a hippik által képviselt gondolatokat ma már „szakértők“ próbálják tudományos módon megragadni. Itt az építészet mennyiségi és nem minőségi tényezői kerülnek előtérbe. Németországban ezeknek a csoportoknak a hatása elsősorban az energia-megtakarítási jogszabályokban mutatkozott meg, amelyek az épületek energiafelhasználását drasztikusan, törvényileg csökkentették. Angliában és Amerikában, ez alapján, hasonló szervezetek megpróbálták listába szedni, mi az, ami fenntartható az építészetben. Egy pontrendszernek megfelelően az épületek a kritériumok teljesítése esetén BREAM- vagy LEED-minősítést szerezhetnek. A következő szempontok szerint adhatók pontok: újrahasznosítható anyagok használata, megújuló energiaforrások alkalmazása, tömegközlekedéssel való összeköttetés, kerékpár-tárolók elhelyezése, a szomszédság támogatása. Ezek a listák hasznos segítséget jelentenek a tervezés folyamán, még akkor is, ha azokban néhány olyan megállapítás is szerepel, amelyet az építészek a tanulmányaik során már az első félévben megtanultak: a ház forduljon a nap felé, minden használati tér jusson kielégítő természetes megvilágításhoz, valamint ésszerű legyen az épület területfelhasználása.

Ez a jegyzék tehát kevéssé használható sorvezetőként egy új épület esetén; ez csupán a funkcionális követelmények összeállítása, a munkamódszerekre vonatkozó irányelvek meghatározása, a mérhető mennyiségek összefoglalása, amik egy épület építészeti minőségéről végső soron nem adnak információt. Éppen ellenkezőleg, az építészetet és az esztétikát ilyen körökben szkeptikusan szemlélik. Amint azt a német közigazgatás ökológiai építésről szóló irányelveiben pontosan megfogalmazták, „az épületek a jövőbeli építési hulladékok ideiglenes raktárai”.

Az 1960-as évek végének politikai mozgalmai az ökológiát csak másodlagos fontosságú témaként kezelték. A baloldal nagyra becsülte a 19. századi városokat, és számos kezdeményezést támogatott ezek megőrzésére. Ez a tisztelet gyakran együtt járt a túlzott ingatlanspekuláció kritikájával, valamint általánosan a háború utáni politika kritikájával is, mely naiv módon bízott a technológiában és a haladásban, így a vággyal, hogy minden korábbit megváltoztasson és megjavítson, sok olyasmit elpusztított, ami megérdemelte volna, hogy megtartsák. Tovább nőtt ez a tisztelet a kapitalista társadalom általános kritikája, és különösen a várostervezés és az építészet területén elkövetett hibái miatt – ebből a kritikus szemléletből egy új városi keretek között visszaállítandó szebb múlt mítosza nőtte ki magát. Ezzel az új konzervativizmussal kéz a kézben egy mélyen gyökerező szkepticizmus  jelent meg általában a fejlődéssel és a technológiával szemben, valamint – különösen Németországban – egy zavartalan identitás iránti vágyakozás is.

A „fenntarthatóság” fogalma sok ember számára még ma sem a bolygó természeti erőforrásainak felelősségteljes használatával, hanem a folytonosság és a ismerősség utáni vággyal kapcsolódik össze. A globális fejlődés és a személyes egyensúly iránti vágy ellentmondásában a jelen dilemmáira mintha a múlt esztétikája ígérne nyilvánvaló megoldást. Ezért a fenntarthatóság az építészetben  tehát általában a régi dolgokkal   kapcsolódik össze – végül is a környezetszennyezés, a forráshiány és az emberek elidegenülése nem létezett korábban, szóval miért is ne térhetnénk vissza egyszerűen a régi, jó állapotokhoz? Ezt az ösztönös, hibás következtetést a historizáló építészet tiszta opportunizmusból tudatosan tartja fönt. Azt az üzenetet próbálja átadni, hogy ami régi épületnek látszik, az úgy is működik, és ha az épület úgy néz ki mintha régi lenne, akkor sokáig is fog fennállni.

Tehát az emberek rossz érzése a természettel kapcsolatban csillapítódott, hiszen az igazi változás személyes felvállalása elenyésző. Az emberek legszívesebben úgy mentenék meg a Földet, hogy nem változtatnak a saját fogyasztási szokásaikon. Ezért van a piac világában mindenütt jelen a „fenntarthatóság” fogalma. Különböző fogyasztói termék, a könyvektől a ruhákig, az élelmiszertől az autókig – minden organikusan készül, fair trade, egészséges, és gazdaságosabb mint valaha. Ennek az üzenete, hogy megkapható egyszerre mindkettőt, a féktelen elégedettséget és az Ökológiai Korrektséget is. A fenntarthatóság itt nem a lemondásról, hanem a jobb minőségről szól – a minőség pedig indokolja a magasabb árat, és megnyugtatja a lelkiismeretet. A luxus klasszikus kliséje (például régi monumentális épületek) együtt jár a hozzáadott ökológiai értékkel olyan ikonikus „összefüggésben”, amit nem kell magyarázni.

A harmadik trend a fenntartható építészeti tervezésben egy egész, az iránt elköteleződött műfaj, hogy a környezettudatos építést olyan tradícióba ágyazza, ami korábban a technológiát és a haladást képviselte. Az építés teljesítményi aspektusa, a tény, hogy egy épületet – mint egy autót vagy gépet – a teljesítményjellemzők alapján kéne megítélni, arra a téves következtetésre vezetett, hogy az környezettudatos építészetnek kizárólag funkcionális téren kéne fejlődnie. „A forma követi a teljesítményt” – ez a funkcionalizmus korai éveire emlékeztet és Le Corbusier hatását idézi, aki  a tisztán mérnöki konstrukciók szépségét  hívta elő (a 20. század elején uralkodó eklektika ellenpontjaként), úgy tűnik, mintha azt sugallná, hogy a szépség elméletileg kiszámolható. Ez alapján az lehet a benyomásunk, hogy a környezettudatosság fejlettebb technológia kérdése. A fejlődés ezután a rendszerek optimalizálásában rejlik; természetesen ez magában foglalja az anyagok kapacitásuk határáig történő fejlesztését.

Buckminster Fuller bionikai modelleket keresett azzal a gondolattal, hogy mi lenne ha az épületek képesek lennének úgy viselkedni mint az állatok vagy más természeti jelenségek. Az ikonográfia itt is főszerepet játszik. Ha egy épület biomorf alakot ölt, élő szervezethez hasonlóan is kell tudnia működni. Az építkezés viszonylag primitív természetében van néhány olyan aspektus, melyben a komplex élőlényekkel való összehasonlítás igazolt lehet. A természettel való egység csupán szándék, ezzel szemben a természetest utánzó mérnöki tervezés mögött megpillanthatjuk annak a lehetőségét, hogy  saját módszereivel  cselezzük ki a természetet, és így megerősítsük fölötte a hatalmunkat. Mondhatni természetes mellékhatás, ha a létrehozott dolgok végül, sem a teljesítményükkel, sem a kifejezésmódjukkal nem tudják kielégíteni a fenntarthatóság elvárásait.

Természetesen tény, hogy egyes ökológiai szempontok számszerűsíthetőek, és hogy ezért a különböző építészeti stratégiák sikeressége valamilyen szintig mérhető. És természetesen nem tévedés, hogy azok a komponensek, melyeket kizárólag a funkcionális céllal fejlesztettek ki (pl klíma), rendelkezhetnek egyidejűleg esztétikai értékkel is.  Felmérve ugyanakkor, hogy mi fenntartható, marad egy nagy terület, ami nem mérhető, ami az egyes emberek (egyrészt a tervező építész, másrészt pedig a felhasználó) szubjektív megítélésére van bízva. Az ökológiai mozgalom azért született, hogy egy olyan világot  hozzon létre, melyben a mostani és az eljövendő generációknak érdemes élnie. Az hogy ez a környezet pontosan milyen, az csak a saját személyes tapasztalatainktól függ. Pontosabban fogalmazva, az épített környezet életszínvonala nagyrészt csak a saját, személyes érzékszerveinkkel mérhető. A „komfort” fogalma, ami (még a mérnökök körében is) igen gyakran használatos a használói elégedettség leírására a munkahelyen, bizonyítékul szolgál e megítélés pontatlanságára. A fenntartható építészet tehát az érzékszervek reakcióira támaszkodik.

Ami  nyugtalanítja a tudósokat, annak örömmel fogadott kihívásnak kellene lennie az építészek számára, mert ez azt jelenti, hogy egy értelmezésre szoruló tér nyílt ki, melyben az építészek kibontakoztathatják tehetségüket. Olyan épített terekre van szükség, melyek anyagminősége, megvilágítása és színe stimulálja az érzékeket, melyek méretei menedéket és biztonság érzetet ébresztenek amellett, hogy lenyűgöznek és meglepnek. Olyan terekre, melyek a bizonytalan jövőtől való félelmet nem a szokásos régi klisékkel intézik el, hanem ügyes újításokkal, átláthatóan és érthetően kísérlik meg csillapítani azt. Egy épületnek tudnia kell a lakók szükségleteire intelligensen reagálni, de a lakóknak is gyakorolni kell a megértést. Ennek elsődleges eszköze a fizikai észlelés, mely ugyanakkor megnyitja az utat (legalábbis az érzékennyé tett felhasználók számára) a környezettudatos koncepciók intellektuális megértéséhez is. Ezért nem csak azt kéne magunktól megkérdezni, hogy a fenntarthatóság hogy néz ki, hanem azt is, hogy milyen érzés, hogy hangzik, milyen a szaga és végül mi is valójában: milyen a fenntarthatóság személyisége, jelleme?

Az Ökológiai Korrektséget gyakran kíséri egy savanyúan puritán megjelenés, mintha valaminek rossz ízűnek kéne lenni ahhoz, hogy egészséges legyen. Ezzel ellentétesen az ipar által alkalmazott stratégia célja egyfajta ártalmatlan fényűzés (a jövő autóinak elméletileg 300 km/órás végsebessége kellene, hogy legyen szennyezőanyagok kibocsátása nélkül). Szerintünk az igazság valahol a kettő között van. A környezettudatos építésnek  kétségkívül magába kell foglalnia a technikai fejlődés képességét, másrészről azonban ki kell fejeznie a takarékosságot is, mert a fenntartható építészet luxusa nem vásárolható meg a többletfogyasztás árán. A kevesebbnek tényleg többnek kell lennie – a szépségnek és változatosságnak megtalálhatónak kell lennie az egyszerűségben is. Ugyanakkor ez a szépség nem gyökerezhet a klisés képekben (ahogy azt Le Corbusier is helyesen megjegyezte), és nem születhet csupán a racionális gondolkodás szigorából (mint ahogy a funkcionalizmus eredményeiből tudjuk). Az építészek jövőbeli kihívása az, hogy a szembejövő különböző feladatokból a rendelkezésre álló eszközökkel, a megváltozott technológiákkal, megérzésekkel, és tervezéssel egy új építészeti nyelvet fejlesszenek ki, mely intuitív szinten kommunikál az emberekkel. A rendelkezésre álló klasszikus építészeti elemek, mint a tér, felület, fény és szín, melyek egyrészt  a konkrét jelenlétükön túl nem kínálnak mást, másrészt viszont helyesen használva azokat nem csak gazdaságos és hasznos céloknak eleget téve, hanem képzeletnek is szabad teret nyitva, akkor generációkon át szerethetőek lesznek.