John Pawson – El Croquis 127
- forrás: El Croquis 127, (2005, p5, p7)
- fordította: Nemcsics Botond
Az összetett gondolat egyszerű kifejezése
Mindig zavarban vagyok, amikor az emberek a házamat látva azt mondják, hogy nagyon szép, de nem értik, hogy tudok így élni. Számomra ez a fajta gondolkodás teljesen téves úton jár. A lényeg éppen az, hogy ahogyan élünk, olyannak kell lennie a házunknak. Az építészet a létezés milyenségének fizikai kifejeződése: a forma nem egy adott divatot: egy adott életet követ. Az én építészetem élete nem olyan, amit mindenki sajátjának érezhet. Szenvedélyes vagyok a munkában, de nem akarok senkit megtéríteni. Az egyetlen valódi mérték, hogy az azt használó emberek kényelmesnek és jónak érzik-e azt a teret. A minimalizmus, vagy ahogyan ezt Donald Judd nevezi, az összetett gondolat egyszerű kifejezése, csupán az esztétikailag sokszínű társadalom egyik érvényes válasza, bizonyos egyének szükségleteire felelve, ezzel vitát provokálva a társadalomban arról, hogy milyen életet választunk, és hogyan várjuk az építészettől, hogy miképp támogassa ezt a választást.
Úgy gondolom, hogy el kell távolodnunk a minimalizmus stílusként megfogalmazott eszméjétől, ehelyett a térről – annak arányairól, a felületekről és a fényről – való gondolkodás egy módjaként kell hogy értelmezzük. Ez a vízió átfogó és anyagfolytonos, jóval inkább a térnek mint a formának a minősége, a helyeké, nem pedig dolgoké. Ezért, a legteljesebb és legkielégítőbb kifejeződésében ez nem olyasvalami amiből egy darab kivehető. Egy tökéletes félgömb alakú carrarai márványból készült medence lehet egy csodaszép tárgy, de elszigetelten nem több mint egy csodálatos medence. Az azt befogadó környezet teljessége az, ami jelentést ad. „A minimum: a maximum béklyóban” írta Rem Koolhaas: szándékoltan provokatív megjegyzés, de nagyon igaz, azt hiszem, ahol az egyszerűség nagyon nyersen fordul át dekoratív hatásba. A béklyó látványosságot jelent. Természetesen van helye a színháznak, de az ilyen jellegű építészet számára nem a színház az az alapelv, amire minden más fel van függesztve.
Azt hiszem, azt is fontos megérteni, hogy a minimalizmus nem a spártai életmód manifesztuma. Ez egy újra és újra felbukkanó félreértés, ami részben azokra a mozgalmakra való asszociációkból fakad, amelyekben a lemondás fontos szerepet kap; az építészeti egyszerűségről való beszélgetésekben szokatlan, hogy az ne tartalmazzon utalást a zen buddhizmusra, a ciszterci rendre vagy a shakerekre. Az ember reagálhat esztétikai kifejeződésekre és valóban osztozhat az ezek által a mozgalmak által megfogalmazott igényekben anélkül, hogy azok viselkedésmintáit átvenné: vágyhat az ember olyan helyre, ahol csendben lehet, anélkül, hogy ott imádkozni akarna.
A minimalizmus nem az önmegtagadás, a lemondás vagy hiány építészete: nem azzal definiáljuk, ami nincs, hanem annak az igazságával, ami van, és a megtapasztalásának gazdagságával. Vádoltak már azzal, hogy valamiféle fordított luxust művelek, de mi lehetne érzékibb, kézzelfoghatóbb egy mézszínű mészkőnél? Egyértelműen nem arról van szó, hogy a vezeklő zsákruha építészeti megfelelőjét hozzuk létre, hanem arról, hogy az életben legfontosabb dolgoknak a lehető legjobb kontextusát valósítsuk meg, hogy visszavágjuk a felesleges hajtásokat, hogy teret kapjon, ami lényeges: a hangsúly nem az eltávolításon, hanem annak a megtapasztalásán van, ami megmarad. Az igazán mély – és örömteli – tapasztalások a hétköznapi élményekben vannak jelen: a zuhanyozásban vagy az ételkészítésben.
Az emberek hajlamosak az eltávolítás gondolatát hangsúlyozni, ami valahogy mindig a bútorok kidobálását és a falak fehérre festését jelenti. A törekvés mögött rejlő komoly gondolat hiányzik. A valódi komfort nem egy óriási kanapé – véleményem szerint ugyanis számos komfortosnak tartott dolog valójában nem az. A komfort szinonimája számomra a teljes világosság állapota, ahol a szem, az eszme, a fizikai test teljesen nyugodt, semmi nem vibrál, semmi nem zavar. A tapasztalás minőségének ez a hangsúlya fontos. Vannak, akik szerint az ember egyetlen lehetséges szerepe egy ilyen térben, hogy képes azt beszennyezni. Az engem érdeklő típusú munkákra éppen az ellenkezője igaz: az egyén mindig ennek annak szívében van.
Gyors változások korában élünk, amit a legújabb iránti éhségünkkel táplálunk. Az újdonság mint végcél túlontúl felértékelődik. Az öröm mélyebb formái helyett a szórakozást hajszoljuk. A jövő gondolatai foglalnak le, miközben a valódi szándékaink a jelent érzését teszik újjá és vonzóvá. Az építészetben ez az átalakítás változó programjaira fordítható le. Mindent megváltoztatunk és semmit. Ha a jövő iránti érdeklődésünk valójában a minket – fizikailag, vizuálisan és pszichésen – kielégítő jelen iránti vágy, úgy ki tudunk-e alakítani olyan örökösen érdekes formákat, amelyek az idő és a divat erőin kívül esnek? Ez az, ahogy én hiszem, amit az egyszerűség esztétikája – a maga gazdagságra és az érzékiségre kínált hatalmas és paradox lehetőségével – felkínál. Meglehet, hogy mégiscsak evangélista vagyok.
John Pawson 1949-ben született Észak-Angliában. 4 idősebb lánytestvére mellett ötödik gyerekként nőtt fel egy zegzugos, 16. századi házban, a Yorkshire-i mocsarak tágas, fák nélküli vidékének közelében. Szüleinek metodista vallása nyomot hagyott a neveltetésében, ami az egyszerűség és a szerénység értékeinek hangsúlyozásában jelent meg. Az Eton College hagyományos internátusa után egy év utazás következett a Közel-Keleten és Ausztráliában, visszafelé egy New Yorkba tett kitérővel. Angliába való visszatérése után 1968-ban meghajolt az elkerülhetetlen előtt, és csatlakozott a családi textilipari vállalkozáshoz, majd öt éven át az édesapja mellett dolgozott.
1973-ban újra sürgető utazási vágy fogta el, így Pawson Japánba ment, ahol a nagoyai gazdasági egyetemen angolt tanított. 3 nagoyai évet egy negyedik, Tokióban töltött követte, ennek az időnek egy részét Shiro Kuramata formatervező stúdiójában töltötte. Ha nem is hivatalos segédként, de Pawson megfigyelte Kuramatát munka közben, és megtanulta, hogy lehetséges bátran kísérletezni az anyaggal és a technológiával anélkül, hogy feláldoznánk az egyszerűség lelkiségét. Tulajdonképp Kuramatának köszönhető, hogy 1979-ben, egy évvel az Angliába való visszatérés után, és két nem túl sikeres üzleti vállalkozást követően Pawson beiratkozott az Architectural Association iskolájába, majd 1981-ben létrehozta a saját irodáját.
Munkája középpontjában az elejétől fogva a tér, az arányok, a fény és az anyag alapvető problémái álltak, és nem egy adott stiláris manír kifejlesztése, kezdve annak a londoni apartmannak a renoválásával, amelyen a brit műgyűjtővel, Hester von Royennel osztozott. További belföldi megbízásokat kapott: az író Bruce Chatwintől, az operaigazgató Pierre Auditól és a műgyűjtő Doris Lockhart Saachitól, amikkel párhuzamosan számos korai galériát épített, ezek közé tartozik a londoni Waddington Galéria és a New York-i PPOW Galéria. Messze eltávolodott a 80-as éveket jellemző építészet fő irányaitól, munkásságának gyökerei az egyszerűség folyamatos megjelenítéséig mennek vissza, amik egységes egésszé alakították a keleti és a nyugati hagyományt, a japán Zen eszméitől a cisztercita kolostor és a festő Saenredam békésen üres templomaiig.