Hertzberger – Szent Péter bazilika, Róma
- forrás: Herman Hertzberger: Lessons for Students in Architecture (p. 258-261)
- fordította: Malkócs Krisztina
A Szent Péter bazilika történetéből kiragadott néhány pillanat összevetése sokat segít a Bazilika megalkotásában részt vevő építészek gondolatainak és hozzáállásának megértésében, pontosan azért, mert az épület a hierarchia erőteljes szimbóluma. Még ha a történet homályos is, ha a tervekre az építészek tudatai kivetüléseként tekintünk, akkor azok mesélni tudnak az azokat tervező emberek elképzeléseiről és érzéseiről. Úgy érzem, a fenti gondolatmenetet elindító Peruzzi-tervet nehéz felülmúlni gazdagságban. Bár sematikus tervként nem több egy vázlatnál, archetípusként viszont akár egészen különböző dolgok alapja is lehet, még templomtól nagyon különbözőké is. Vegyünk például egy iskolát, ahol a tantermeknek mind meglenne a maga világa a tornyokban, míg a tér egésze a csoportoknak az adott időben a létező legnagyobb lehetőségeket kínálja az akkor éppen igényelt térméret, intimitás vagy kapcsolatlehetőségek tekintetében. A centrumhoz közeledve a tér egyre tágasabbá válik, így egyre több lehetőséget adva közösségi tevékenységekhez.
A tervben a térelemek egymásból következnek, ezek mindegyike körülötte lévők központjává válik, miközben egyik sem uralja a többit, így a középső tér nem feltétlenül kiemelt tér, inkább egyfajta előcsarnok a környező központok számára. Ez a terv tehát tökéletes példája a térbeli szervezésben kifejeződő egyenlőség elvének. Kivételes térbeli tulajdonságai továbbá lehetővé teszik, hogy az egyes részek külön-külön is értelmezhetőek legyenek, még akkor is, ha ez az értelmezés hatással lesz a környező részekre, és fordítva, a nyílt szervezés miatt.
Ez a többvegyértékűség tehát alapvetésében anti-hierarchikus; de tovább mehetünk és mondhatjuk, hogy a vélemény és a választás szabadságának térbeli modellje, aminek során a különböző vélemények anélkül képesek befolyásolni egymást, hogy az egész „átláthatósága” felett uralkodnának.
Képzeljük csak el, milyen lenne ha ezt a tervet fejlesztik tovább és építik meg a már a tervezési szakaszban láthatóan egyoldalú kapcsolataival megvalósult jelenlegi helyett.
Az arányok, a részletképzés, a lezárások viszonyaitól a terek feltárásain át úgy önmagukban mint egymáshoz való viszonyaikban, a falak konkáv és konvex kialakítása, az irányok, a bejáratok és azok elhelyezése mind azt a fajta téri szerveződést szolgálja, ami meghatározza hogy a terv majd a dominanciát vagy az egyenlőséget fogja szolgálni. A térbeli kapcsolatok így az emberek közti kapcsolatokra is kihatnak.
Egy másik ugyanilyen alapvető különbség Bramante és Peruzzi terve és Michelangelóé között: a megközelítés elve. Peruzzi és Bramante tervének középpontos szimmetriája és a tervek kompozíciója több oldalsó bejáratot is eredményez, Bramante terve nem kevesebbet mint összesen tizenkettőt. Michelangelo csak egy bejáratot tervezett, ezt tovább hangsúlyozza egy oszlopsor és a lépcső is. Tehát, bár a belső tér még mindig középpontosan szimmetrikus, a külsőben a hangsúly egyértelműen a bejárati oldalra kerül. A tény, hogy csak egy oldalon lehet bejutni és kijönni, kétségtelenül egy irányt erősít fel a belsőben, úgy helyezi át a súlypontját, hogy az szimmetrikus formák ellen dolgozik. Bramante sok bejárata a különböző terek függetlenségének és egyenlőségének megteremtésében segít és mintha azt üzenné, hogy minden oldalról és irányból szívesen fogadja az embereket.
Michelangelo megváltoztatta a térbeli egységek arányait, úgy, hogy az egész templom gyakorlatilag centrális térré vált. Ha valakinek még mindig kétséges volna, hogy a cél olyan helyzet létrehozása volt hogy a centrum kerüljön a figyelem középpontjába, akkor ez az egyetlen főbejárat léte elegendő ennek eloszlatásához. Az egyik oldal egyértelműen a főhomlokzattá válik s így a többi oldal- és hátsó homlokzattá, a főtengely pedig, amit Maderno később a bővítésével megerősített, már megjelenik Michelangelo terveiben. Így az egyházra mindig jellemző centralizált, hierarchikus gondolkodás térbeli megjelenése visszavonhatatlanul része lett az épület térszervezésének. Miközben Michelangelo meglehetősen kényszeredett próbálkozása, hogy legalább a négy belső oldal egyforma hangsúlyt kapjon, jelez a hierarchiával szembeni egyfajta távolságtartást, Madernónak ez már láthatólag nem okozott gondot. A hajó bővítése egyértelműen kijelölte a térbeli főtengelyt, ami a figyelmet Michelangelo tervének középpontja fel irányítja, bárhol is legyen az ember az épületben. Mindenki tudja a helyét, így a világosságot és a rendet így a végtelenségig megerősítette az építészet, így mutatva meg a hatalomnak való alárendeltségét.
„A tér, avagy piazza, amelyet Bernini később a bazilikával szemközt helyezett el és amit aztán Maderno fejezett be, nem csak várostervezési szempontból tanulság, de mint ellenpont is. Az íves oszlopsor által körülzárt tér egy bazilikától független ellenpontként jelenik meg. A elliptikus tér függetlenségét tovább növeli a tény, hogy nem közvetlenül kapcsolódik a bazilikához, és az ellipszis még nem is a kapuja annak. Végeredményben a karok bekötésével létrejött trapéz alakú tér kerül a kettő közé. Ezek természetesen nem teszik impozánsabbá a bazilika homlokzatát, ahogy azt néha a Bernini tervét a bennük megjelenő álperspektíva erejeként bemutatók sugallják. Sőt, mivel a perspektíva fordított, ez a távolságot valójában megnöveli és a bazilika felől nézve jóval inkább jelenít meg függetlenséget, mint bármi mást. Úgy tűnik nekem, hogy az összekötő karokat nem a perspektíva miatt építették, hanem mert Maderno homlokzata túl széles volt a rendelkezésre álló korlátozott térhez képest, és mert azt össze kellett kapcsolni az ellipszissel. Bernininek köszönhetően, bármi is volt az egyházzal kapcsolatosan a szándéka, a templom a kiemelt helyzete ellenére távolabb került.
Az oszlopsorok önálló formálású külön teret zárnak be. A hatalmas tér alkalmazkodóképessége lehetővé teszi, hogy nagy tömegek gyűljenek össze akár a templommal szemben, akár annak hátat fordítva.
Bár a tér a templom főtengelyében helyezkedik el, valójában nem annak kiterjesztése. Csak a geometriai középpont, amit az a meglevő obeliszk jelöl ki, amit Bernininek figyelembe kellett vennie, van ténylegesen a tengelyben. Mindazonáltal az ellipszis mindkét felének megvan a maga geometriai középpontja, illetve a két szökőkút fókuszpontként is működik, annak ellenére, hogy az adott ívszakaszok vonalán kívülre esnek.
Mindkét fél-ellipszis középpontja a tengelyen kívül van, és itt, a szökőkutak és az ívszakasz között a legerősebb a „belső tér” érzése. Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy a Bernini terve a jelenlegi állapotában az előtte tátongó térrésszel elszakad a kontextusától, az ellipszissel szembeni bensőséges Rusticcuci tér korábbi közvetlenségével ellentétben. Bernini tervei szerint a térnek lett volna egy végső lehatárolása, ami nem csak megnövelte volna az elszigeteltségét, hanem azt is eredményezte volna, hogy a fő bejáratok a tengely két oldalán helyezkedtek volna el, nem pedig rajta.
Bernini igazán eredeti ellenpontja arra tanít, hogyan ellenőrizhető az erőszak megjelenése. A lenyűgöző építészeti koncepciója működés közben mutatja meg, hogy birtokában volt a megfelelő hozzáállásnak és érzéknek ahhoz, hogy végig tudja vinni az annyira erőteljesen megfogalmazott céljait, hogy azok a kis részletekben is jól felismerhetőek. A négyszeres oszlopsor nem puszta elhatárolás, hanem maga a tényleges épület, vizuális határt képez, ami elegendő ahhoz, hogy az ellipszis két felét falként határolja le. Ezen a határoláson átnézve láthatóvá válnak a szomszédos házak, amelyek így állandóan jelen vannak, így a két, a saját logikája szerint formálódó világ, az egyik informális és burkolatlan, a másik teljesen szobrászian alakított, kontrasztjukkal egészítik ki egymást. Mindez ezen túlmenően gyönyörű teresedéseket eredményez a kettő között. Ha az ívek középpontjaiból nézzük, ahol az oszlopok négy sora egy vonalba esik, a “fal” elveszíti lehatároló képességét és transzparenssé válik. Bernini mindezt szándékosan csinálta-e, és ha igen, számít ez egyáltalán? Végtére is, a megoldása működik, és ez minden, ami számít!
Majd három évszázadig folyamatosan egyfajta építészeti egyensúly állt fenn a templom és Bernini tere között, még anélkül az utolsó ív-szakasz nélkül is, ami megszilárdította volna ellenpontját a templommal szemben, és gátolta volna a kinyílást. Természetesen azok, akik az egyház hatalmának még nagyobb hangsúlyt akartak adni, mindig is a megnyitásra törekedtek, és ezt az érzést erősíti az utcahálózat is. Mindazonáltal Mussolini volt, aki 1934-ben személyesen adta ki a parancsot a “Spina” lebontására! Ez a híres szomszédság így teljes egészében kicserélődött a Pacentini és a Spaccarelli építészek által tervezett ’Via della Conciliazione’ szomorú környezetével. A fasizmus és az egyház a várostervezés területén egyezségre jutott egymással, és nehéz elképzelni a társadalmi szándékaiknak ennél közvetlenebb kifejezését. A Michelangelo egyetlen főbejáratából származó tengelyt tehát továbbvezették és a város méretarányához növelték. Ez a bazilikát látványként helyezte el a térben, kifejezve az urbánus dominanciáját.” (Hertzberger, 1980)
A Bernini tere nemcsak templom csodálatos ellenpontja, hanem a világ első olyan nyilvános tere is, amit nem az azt körülvevő épületek alakítottak ki. Ez valójában egy önálló épület, amelynek a két oszlopsora két transzparens, mégis erős homlokzatot képez. Ahelyett, hogy valamiféle maradék teresedésként fogalmazódott volna meg, maga a tér kerül a figyelem középpontjába köszönhetően annak, hogy a a hangsúly a tényleges épületekről a köztük levő városi térre tolódott.
Úgy látszik, az építész szándékosan tervezte az elliptikus területet a környező házak véletlenszerű, szabálytalan szélei közé annak érdekében, hogy egy önálló, új városi teret hozzon létre, miközben a tér töredékes elemeinek is határozott formát adott.
Az elegáns geometriájú nagy elliptikus forma és a környező terület azt befogadó történetileg kialakult városszövete közötti kontraszt különösen látványos lehetett, amikor a tér az obeliszkkel és szökőkúttal megépült, mivel ez volt akkor az egyetlen szilárd burkolatú és teljesen csatornázott hely a városban.
