Studio Mumbai (1) – El Croquis 157
- forrás: El Croquis, 157, p.7-11,
- fordította: Vizi Kata Veronika;
Szemelvények egy folyamatos párbeszédből
- Dr. Balkrishna V. Doshi és Bijoy Jain beszélgetése
KÖZÖSSÉGÉPÍTÉS
B.V. Doshi: Miért van az, hogy Indiával kapcsolatban mindig az örökség kerül szóba? Régi épületekre hivatkozunk, mint a havelisrei és másokra, de mindez már a régmúlt. Ki hozta létre ezt a szinte másik bolygóról jött örökséget? Tényleg van dolgunk ezzel az épülettel? Van bármi kapcsolatunk vele ma? Ez számomra az egyik legnagyobb kérdés.
Mikor Ahmedabad, Delhi vagy Pune történeti városára és a valamikor bennük zajló életre gondolok, elképzelek valakit, a Vastu Shastri-tii, és talán rituálékat és tradíciókat. Mindenkit hasonló ruhákban látok, helyi nyelvet beszélnek, esznek, kommunikálnak. Mind kötődtek ahhoz a helyhez. Ennek az egésznek volt valami köze a hiedelmek szentségéhez. Talán hittek a Vastu Shastriban, aki eljön és azt mondja, „Ennek így kell lennie”. Ennek valószínűleg köze van a termelési módhoz vagy az életmódjukhoz, mindenesetre minden összefüggött, a városok így megőrizték ezt a minőséget. Lélekben rendkívül büszkék vagyunk a kultúránkra, de melyik kultúrára? A 600 évesre? A 400 évesre?
B. Jain: Azt is gondolom, hogy a kézművességről alkotott elképzeléseink elcsépeltté váltak, hiszen ismét: a múlthoz és formához való kapcsolódásával még mindig a forma történetére figyelünk a kézművesség valóságával szemben, vagy a kézművesség megértésével szemben.
B.V. Doshi: Mondok egy példát: a gujarati Garbaiii egy nagyon fontos jelenség. Ők beszéltek először a közösség egészének bevonásáról. Volt ott egy író, egy drámaíró, egy ács, egy cipész, egy vaskereskedő és még egy ember, egy fazekas. A kérdés az volt, hogy hogyan vehetőek rá ezek az emberek arra, hogy valami náluk magasabbról beszélgessenek?
Az egész kultúrában fokozatosan erősödött az élet spirituális megértése. Mit tettek tehát? A betakarítás után ünnepeket rendeztek, valami népszerűt hoztak létre. Az első volt a hang… egy nagy költő megírja, egy Kirtankariv elmondja, vagy valaki elénekli. Mindez az istenségről szól és a tíz napig tartó rituálékról. A családok készülnek erre a tíz napra. Hangsúlyos az öltözet és annak az érzése, hogy valami történni fog. Az ünnep valójában már jóval a Navaratriv kezdete előtt megkezdődik. Ami a pszichológiai hatásokat illeti: mindenki erről beszél, olyan ez, mint egy esküvő, de ez szellemi. A fazekas előkészíti a helyszínt, az ács shamianát készít az oszlopokra. A lakatos valami mást csinál. A szabó aztán felöltözteti. Az istenség pedig a szobrász keze munkája. Tehát ha jobban megnézzük, mindent az adott szakma mestere készít el. Ez annak egyfajta megfogalmazása, hogy: „Ez majd elfogadásra talál, ez egy áldozat, szent dolog”. Hiszem, hogy ezzel a gondolattal és azzal, ami ez után történik, nem csupán megértették egymást, de tanultak is egymástól. A szemük, a fülük, a testük és a pszichéjük mind erre hangolódott. Ez a célja ezeknek az ünnepeknek. Ha ez itt is megtörténhetne, akkor újra kapcsolatunk lehetne egymáshoz.
B. Jain: Megpróbálom leírni ezt az eszmét, ezt a múlttal, az 500 éves kultúrával való kapcsolatunkat, majd megpróbálom megérteni, hogy milyen volt ez a kapcsolat akkor és milyen most. Az ácsaimmal például már régóta beszélgetünk arról, hogyan alkalmazza a japán ácsmesterség ezt az eszmét. A japánok kifejlesztettek egy kifinomult képességet, amivel megértik az erdőt, benne a fát, és hogy minden fának külön személyisége vagy karaktere van, attól függően, hogy a nap, a szél, vagy egy másik fa árnyéka milyen hatást gyakorolt rá, így a faanyag felhasználása során képesek annak új életet adni. Van ebben egy élő anyagként való értelmezés, még átalakítva is, legyen az kő, fa vagy más alapanyag. Régóta beszélünk már erről.
Mindig is azon tűnődtem, hogyan kezd valaki kapcsolatot teremteni az ilyenfajta megértéssel. Nincs rá matematikai magyarázat, se könyv, semmi sincs, ami leírja, hogyan építsük ki ezeket a kapcsolatokat. Mi az, ami ezt lehetővé teszi számukra? Természetesen ez nagyon óvatos megfigyeléssel alakul ki, a test és az én megfigyelésével.
Már hosszú ideje beszélek nekik a módszernek erről a gondolatáról, arról, hogy miért kell elfedniük a fát és csak azt kitakarni, amin dolgoznak. Ez egy bizonyos értéket tölt abba, ami készül. Erről már tíz vagy húsz éve beszéltünk, és így maradt. Az ácsaink fiatalok, 35 vagy 36 évesek, de családfájuk 500 éves múltra tekint vissza, a mi múltunkra, és most, amikor elmennek faanyagot venni, ellenőrzik a szálirányt, megnézik, hogyan fogják kivágni a fát. Hogy melyik fából lesz jó gerenda, az a faanyag szálirányának megértésétől függ.
Nemrég tértem vissza Japánból, ahol szerencsém volt találkozni olyan kilencven feletti ácsmesterekkel, akik még dolgoznak, velük osztottam meg ezeket az ácsaimmal kapcsolatos tapasztalatokat. A meghökkentő az, hogy a japán mesterácsok ténylegesen rajzolnak, absztrakt módon, az egész épületet felrajzolják a faanyagra, és utána kivágják azt. Különböző csomópontokat csinálnak, de addig nem illesztik össze azokat, amíg a helyszínre nem érnek. Pontosan tudják, hogy fog összeállni az épület egésze. Van képességük a komplexitás megértésére. Rajzokat készítenek, metszeteket, homlokzati rajzokat, amik mind összefüggésben állnak egymással. Azt láttam, hogy mi ugyanazokkal a képességekkel rendelkezünk, mint ők, ami nekünk ma viszont nincs, az a fegyelem, a tisztaság, a szigorúság eszméje, hogy megértsük a jelentését annak, amit csinálunk. A csodálatos ebben az, hogy jelenleg van több ezer ilyen mesteremberünk.
A dolgok elkészítésének a képessége még megvan, de szükség lesz arra, hogy a kapcsolat gondolatát beillesszük abba hogy mi is készül és miért is készül. Itt történt a szakadás. A történelmünknek és a kultúránknak ez a gondolata tört meg a mai életben.
Amikor a kőművesek a követ fektették, azt mondtam az egyiküknek: „A nagyapád nem így fektette volna a követ”, amit ő gyorsan elvett onnan. Öt nappal később visszajöttem, és pontosan úgy csinálta, ahogy a nagyapja tette volna, de valahogy az a kapcsolat… Folytatni kell ezt a kapcsolatot a történelemmel, a nagyapjával és az ő dédapjával. Ő mit gondolt volna? Hogyan oldotta volna meg azt a csomópontot? Hogy fektette volna azt a követ? Abban a pillanatban, hogy elkezdünk erről beszélni, valahogy megérzik az együttérzést a családjukkal, de ezt időről időre megtörni látom. Valakinek folytatnia kell ezt a történetet. Azt hiszem, a lehetőség adott. Optimista vagyok ebben a nehéz időszakban, de szükség van egy olvasztótégelyre ami legalább néhány darabot megtart, hogy így rekonstruálni tudjuk őket. Ha minden darab eltűnik, egy teljesen új helyről kell majd újrakezdenünk.
ELBESZÉLÉS
B. Jain: Sokat gondolok arra, hogy a tanulás a történetmesélésből eredeztethető, hiszen ilyen módon kötjük össze a múltat, a jelent és a jövőt. Másképpen ezek izolált szigetekké vagy töredékekké válnak.
B.V. Doshi: Ezért mondom, hogy nem igazán értjük a tanítás folyamatát. Jó tanár az, aki hátulról előre hoz téged.
M.F. Hussain sikere az volt, hogy mindig narratív festményei voltak. Azért nagyon népszerűek Indiában, mert mindenki megérti őket. Ha valami nagyon távoli dologról beszélsz, kapcsolatokat kell találnod. Hogy alkosson történetet valaki egy modern épületről?
Például, ahogyan én elkezdtem magyarázni… A NIFT-nek (National Institute of Fashion Technology) terveztem épületet Delhiben és már fáradt voltam, mert tudtam, hogy a divat azt jelenti, hogy nincs idő. Úgy éreztem, hogy néhány épületnek „mainak” kell tűnnie, néhánynak „tegnapinak”, másoknak pedig befejezetlennek.
Két emberrel dolgoztam és minden alkalommal, mikor kimondtam, hogy „Nem, nem nem, ezt az épületet csak csavard meg így, csináld így” nem akarta megtenni, a másikuk megkérdezte „Miért nem egyenesen?” Annyira elfáradtam, hogy végül a szobámban leültem és arra gondoltam, kell találnom valami utat. Aztán kitaláltam egy régészeti történetet. Három napig nem mentem be az irodába, aztán amikor visszatértem, azt mondtam, hogy Delhiben voltam és megtudtam, hogy ez az épület pontosan egy régészeti területen áll. Majd kijelentettem: „Ez ide megy, ez meg oda megy”. Ezután nem volt több kérdés. Szóval a bizalom nagyon fontos a dolgozó embernek. Azt hiszem ez a történet segített nekik az elfogadásban.
PROTOTÍPUS
B. Jain: Ami munka közben, a dolgok nagyobb léptékében foglalkoztat engem, hogy hogyan változik a táj és milyen gyorsan változik. Milyen módon tud az ember beszállni ebbe a dialógusba? Ma a tájat formáló egyetlen szereplő az ingatlanfejlesztő, de van-e másik út? Erre nem tudok válaszolni. Ez inkább annak a kérdése, hogy hogyan tudunk belépni olyan feltételek közé, ahol a részvétel során még inkább anonim lehet maradni, mint építészként.
Például sok épület van az olyan másod-vagy a harmadszintű városokban, mint Alibag. Ezek napról napra növekszenek. Az az építészet érdekel, amiben el lehet érni valamit. Vannak dolgok, amik jelenleg működnek, ezek bizonyos gazdasági- és időhatékonyságot képesek elérni.
Azt gondolom, hogy olyan dolgok hiányoznak, amik épp a minőséget adnák meg. Hogy léphet be valaki erre a területre szabályozási terv nélkül? Van néhány olyan változtatás, amit meg lehetne tenni? A másolás gondolata… ha valami jól van megcsinálva, azt másolják. A szaporítás érdekes módja lehet, hogy valamit jól csinálunk.
Ugyanakkor ott az élet napi rutinja, a ruhaszárítástól kezdve, a személyzeten és a folyamatos modernizáción át az autóparkolásig… Nem láttam még egy projektet sem Indiában, ami ezt a változó komplexitást megpróbálná kielégíteni. Így az egyik gondolatom egy alapvető lakozási igényeket kielégítő prototípus megépítése volt, hiszen egy prototípus később finomítható. Nem számít az idő és a gazdaságosság. Onnan tudható hogy jó, ha aztán lemásolják. Azt gondolom hogy az a probléma, ha nem másolják.
Hogyan engedsz teret az egyéni igényeknek? Kultúraként nagyon fontos számunkra, hogy érezzük az identitásunkat, függetlenül attól, hogy az a bejárati ajtón, a festett grillsütőn vagy a rózsaszín festésben jelenik-e meg. Hogyan vonod be ezeket a törekvéseket a projektbe? Ez nagyon érdekel. Építészként, hogyan vehetek részt értelmes módon?
B.V. Doshi: Úgy gondolom, egyáltalán nem építészetről beszélünk. Környezetről beszélünk. A Sarabhais sosem diplomázott, mégis kiváló munkákat készítenek. Tehát amiről már az eleje óta beszélünk, az az, hogy hogyan változtassuk meg az emberek érzékenységét, hogy valóban élvezhessék és átgondolják életminőségüket. Ez az igazi kérdés. Szerintem ez nem bonyolult.
i Észak-Indiában és Pakisztánban található nagy magánlakások. A havelis introvertált háztípus, jellemzően egy központi udvar köré épült.
ii A Vastu Shashtrát, a hagyományos hindu tervezés irányított nyomvonalakon alapuló rendszerét gyakorló személy.
iii A Garba és a Rash az indiai Gujaratból eredeztethető tánc hagyományos formája. Férfiak és nők táncolják át a hindu Navaratri ünnep kilenc éjszakáját. Olyan botokkal adják elő a táncokat, melyek végére kis harangokat erősítenek, amik egymáshoz érve hangot adnak ki, vagy botok nélkül, ilyenkor tapssal kísérik a mozdulatokat. A táncoknak komplex ritmusa van, koncentrikus körökben, hullámzó mintákban mozognak az emberek.
A Garba dalai generációról generációra szálltak. Ez egy a társadalom összes rétegét mozgósító közösségi előadás, később termékenységi tánc.
iv A Kirtan-t előadó személy, ami egy elkántált kérdés-felelet performansz az indiai vallásos hagyományban.
v A Navaratri egy a jó győzedelmét szimbolizáló hindu ünnep. Durga istennő imádatát is ekkor ünneplik. Ez 10 nappalon és 9 éjen át tart. A Vijayacieshami ezek csúcspontja. A tavasz és az ősz kezdete az időjárási- és benapozási viszonyoknak fontos fordulópontjai. A földanya imádatának két jelentős periódusa ez. Az ünnep időpontjait holdnaptárral határozzák meg.
