Studio Mumbai (2) – El Croquis 157
- forrás: El Croquis, 157, p.12-17,
- fordította: Csobolya Nóra;
Szemelvények egy folyamatos párbeszédből
- Dr. Balkrishna V. Doshi és Bijoy Jain beszélgetése
HIÁNY A HIÁNYTALANSÁGBAN
B. Jain: A szerkezetet olyan leleményesen kell felépíteni, hogy a szemlélő előtt sejtelmes maradjon, anélkül hogy elveszítené annak lehetőségét hogy a maximumot valósítja meg. Azt hiszem, hogy ez a kritikus kérdés. Például Jaisalmerben bemutatott valaki egy szerkezetet, amelyikben a társadalom minden rétege részt vehet. Én két oszlopból és egy térből tudtam kialakítani a jharoka-t. Más négy jharoka-t és egy oszlopsort hozna létre. Ez a döntés gazdasági tényezőkön alapulna, de mindig olyan laza keretben, ami teret tud hagyni ezeknek az elemeknek.
Indiába visszatérve megfigyeltem valamit, ez volt a befejezetlen befejezettség gondolata. Ezt is próbálom csinálni: a projekttel kapcsolatban előre gondolkodni. Jelenleg ez az ami adott, de mit mond a program? Mi lesz a még várható dolgokkal amik csak felvetődnek? Mi fog történni az épülettel? Hogyan fog átalakulni, hogy fogja bírni a változást, miután a gyerekek felnőnek, a családok gyarapodnak? Milyen lehetőség rejlik ebben? Ha zárva marad, akkor az épület elpusztul, mert magára dől.
Szerintem ez nagyon fontossá vált, különösen az indiai építészet tekintetében. Van számomra valami nagyon egyedi az általam megismert tradicionális építészetben. Mindig képes volt befogadni a változásokat, amikre senki nem gondolt, pedig várhatóak lettek volna. Hogy zárod magadba a benned és körülötted zajló fejlődést? A szerkezet a kritikus, de ismét, már a megépítésének a módja is egy önálló kérdés. Mindig marad egy rés, ami fenntartja a késztetést, hogy dolgozz rajta, s ezt rendkívül elragadónak találom. Hol van az a hasadék vagy űr?
B.V. Doshi: Úgy gondolom, hogy az indiai építészet mindig terjeszkedett, az idő soha nem állt meg. Egyik projekt sem befejezett, vagy befejezetlen, folyamatban vannak, egyébként működésképtelenek. Szerintem az indiai ideológia nagyon fontos aspektusa, hogy ha leállunk, végünk van. Valójában ez a hindu, vagy a keleti bölcsészet lényege. Hogyan hoz létre valaki egy lezáratlan teret, ami meghatározatlan időn belül biztosan a beavatkozás fókusza lesz?
Ha megnézünk egy hindu családot, nem a mait, hanem a hagyományosat… Tegyük fel, hogy 1955 van, és feleségül akarsz venni egy Jaint. A család ellenzi, de nem akarnak elveszíteni. Így szól az anya, „Beszélni fogok apáddal”, vagy az apa mondja, „Beszélni fogok a nagybátyáddal, ő hátha ismer valakit.” A kasztrendszer a meghatározó, de a család szellemi, anyagi és egyéb támogatást nyújt. Tehát az apa, vagy a nagybácsi megtalálja a közösség vezetőjét, és elmondja neki a problémáit, majd közli „Szerintem ezt engedélyezhetnénk”. Egy idő után enged, és így szól, „Rendben van, megoldom”. Ez az ember olyan, mint egy panchayat. Az egész közösséget meggyőzné ennek a házasságnak az erényeiről, ami normális esetben nem lenne elfogadható. Ez ugyanígy történik tágabb körökben is. Ehhez hasonlóan, minden háztartás bizalmasan értekezik erről. A tanácskozásnak hierarchiája van, kicsiben kezdődik, és fokozatosan fogadják el. Ez valójában egy olyan rendszer, ahol a szabályok nem annyira merevek, hogy ne tegyenek kivételt. Minden szabály ez alapján működik.
Például, manapság minden évszakban tartanak esküvőket, habár a naptár és a horoszkóp szerint ez nem lenne lehetséges. Ezek az emberek megtalálták a módját az istenek megbékítésének, a Shanti puja szertartással. Csodálatos az indiai elemek jellege, a sok kéz, sok fej, sok kép. Valójában, mindez az élet és a türelem fluiditásának másféle értelmezése. Állandóan mozgásban kell lenned.
Ezt a filozófiát tükrözik az építmények. Az épület nem a végeredmény. Engem leginkább az foglalkoztat, hogy miért nem merül fel az a kérdés, hogy ez a hanyagságából fakadóan, vagy szándékosan lett szép? Élvezed, akármit is csinálsz? Ez a rész hiányzik Indiában. Mégis, építészetileg ez a felfogás kiválóan működik. Ez ad jelet, hogy észleld, bármikor megfordulhatsz és odanézhetsz minden épületre.
PRAXIS
B. Jain: Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan építenek fel egy stúdiót. Hogy alakítanak ki egy praxist? Hozzátartozik, hogy mi azért alakítottuk ki így a műhelyünket, mert azok az emberek, akikkel a legrégebb óta együtt dolgozom, az asztalosaim és kőműveseim. Azt a nyelvet beszélik, melyet most már én is, és jól kijövünk. Meg kellett értenem az ő szemszögüket, és ők is megpróbálták megérteni az én nézőpontomat, de nem teljesen értünk egyet a másikkal. Azokból a helyzetekből dolgozunk, ahol átfedés van. Elég érdekes, mikor egy olyan sokszínű képet kezdesz kapni, ami az eltérő nézőpontokból fakad. Valójában mi így próbálunk dolgozni a stúdióban. Nem tudtam volna egy megszokott irodai hátteret kialakítani. Azért dolgozunk így, mert csak így tudunk építészetet teremteni. Ez nem egy nyilatkozatból, listából vagy tervből jön.
B.V. Doshi: Nem jobb így?
B. Jain: Igen, ez egy eszméletlenül szabad folyamat. Az asztalosok már építészként munkálkodnak a stúdióban, mert volt egy koncepcionális beszélgetésünk, nem csak az anyagokról, hanem a térről, fényről, tömegről, sűrűségről, és megértették. Történeteket mondunk egymásnak, ők a felfedezéseikről, a hátterükről, emlékeikről, történeteikről beszélgetnek, és én hozzáteszem a sajátjaimat és a tapasztalataimat. Projektekről beszélünk. Tényleg, pont most csináltunk egy gyors ötletbörzét („charette”) a laoszi projektünk koncepciótervéhez. A templomok körüli tárgyakról beszélgettünk, mint egy lámpa, a víz gondolata, a vízhez a szertartásszerű kötődés, a föld gondolata, a föld mozgása. Felvázoltam egy kis skiccet, amiből egy teljes ábrát tudtak készíteni, egy lépcsőkből és terekből álló építészeti látványt. Gyakorlatilag most ők rajzolnak.
B.V. Doshi: Láttam a skicceket. Nagyon jók.
R. Kathpalia: Mondd, hogy magyarázod el a terveidet a megrendelőidnek mielőtt megépülnének? Mert általában nem készítesz rajzokat. Legtöbbször modelleket csinálsz.
B. Jain: Igen, modelleket csinálunk, de minden projekt eltérő. Ez többet mond a megrendelőnek, mint egy magyarázat. A magyarázatot magamnak kell kitalálnom. Először meg kell értenem, és azután tudom kommunikálni az emberek felé, akiknek építek. Ez egy folyamattá válik.
B.V. Doshi: De milyen modellt mutatsz a megrendelőnek?
B. Jain: Egy Kankeshwari ház nagyon friss tervénél valós méretű, fa szerkezetű modellt használtunk, mert rengeteg mangó fa volt és lehetetlen volt átlátni a bonyolult fakapcsolatokat. Leültünk a helyszínen, és gyakorlatilag 3D-ben “rajzoltunk”. Készítettünk egy valós szerkezetet nagyon olcsó mezőgazdasági hálóból, hogy így csináljuk meg a modellt. Ez segített megérteni, hogy valójában mi a helyzet. Ez vagy fölösleggé, vagy a folyamat részévé válik, amit azért csináltunk, hogy megértsük, hogyan fogjuk véghezvinni a tervet. Ez a dokumentáció, úgymond.
B. V. Doshi: Mielőtt azzal a megbízóval találkozol, aki házat szeretne, azt mondod, hogy “előbb menjünk ki a helyszínre”?
B. Jain: Így van, és ki is megyünk a helyszínre.
B. V. Doshi: Még akkor is, ha nem jutottatok megegyezésre, vagy a vevő még nem döntötte el, hogy te fogod-e tervezni a projektet?
B. Jain: Igen, úgy gondolom azért, mert Alibag annyira elszigetelt, hogy mire megkeresnek a megrendelők, már meg vannak győződve arról, hogy építeni akarnak, habár azt még nem tudják, hogy mi mit fogunk nekik létrehozni. Ilyen esetben egy valós méretű makettet készítünk. Megterítünk egy asztalt, köré ülünk, eszünk, és azt csináljuk, amit amúgy is csinálnánk, ha abban házban élnénk. Az első dolog, amit minden projekt esetében megteszünk, hogy egy kiindulási pozíciót állítunk be, olyat, mint az alapállás a klasszikus táncnál. Honnan kezdem? Hová állítom be ezt az alap-pozíciót? Ezután építünk. Ebben az esetben egy pódiumot építettünk kőből, azt mondogattuk, megcsináljuk, ez volt a megerősítés. Minden egyéb ebből fog kifejlődni.
Tehát egy ilyen döntés, csak egy döntés… valahol nyomot kell hagyni a földön.
B. V. Doshi: Még a választás és annak kivitelezése is a helyszínen múlik?
B. Jain: Igen, természetesen van egy megérzésünk a megrendelőről, hogyan fogják használni, milyen a család, de titokban szeretem úgy csinálni, hogy később változtatni tudjanak rajta. Lakóházból lehet iskola, iskolából lehet kórház. Bizonyos értelemben tervezetlenül, ebben az esetben úgy alakult, hogy lakóház lett. Az a terv, hogy valahogy megszabadítsuk a tervezettségtől, de ez másodlagos dolog. Úgyhogy élethű modelleket, valós méretű maketteket, teljes méretű rajzokat használunk, gyakorlatilag hagyjuk őket belépni a térbe.
B. V. Doshi: Ezt a helyszínen? Egy élethű makett a házról?
B.Jain: Nem, néha a műhelyben. Mint a projekt egy metszete. Meg tudjuk csinálni, mert elég nagy kertünk van Alibagban. A kivitelezés részeként, kezdeményezzük a megbízó bevonását egy beszélgetésbe. Ezáltal beszédbe elegyednek általuk kedvelt, vagy utált dolgokról, vagy bármiről. Tényleg minden, amit csinálunk, csak azért van, hogy kialakítsunk egy eszmecserét, mert az a feltételezés, hogy mindent tudnom kellene. Lehetetlen, nem tudhatok mindent. Szóval azt mondom, „Nem tudom, de a folyamat során ki fogom deríteni”, és alapvetően így hozhatjuk meg az önbizalmukat. Ez kollektív, mivel még az építőmunkások is magabiztosabbakká válnak.
Szerintem a temperamentum is fontos hogy megértsük a munkaerőt. Mi hajtja őket? Ezeket a dolgokat próbáljuk átültetni a gyakorlatba, habár ez nem ennyire letisztult. De ez van, így kell építeni, úgyhogy nekünk is meg kell értenünk a munkafolyamat mély- és csúcspontjait, és ez nehéz. Indiában annyira sok a bonyodalom, hogy mindig, amikor azt hisszük hogy közös álláspontra jutottunk, valami elromlik vagy megváltozik, de megpróbáljuk így folytatni. Alapvetően ilyen a praxisunk, nagyon változékony, meghatározott irányultság nélkül.
Folyamatosan változik, a megrendelők is, szóval szerencsések vagyunk, hogy ezt a munkát végezzük, ők pedig, azt hiszem, türelmesek velünk. Különben nem lenne semmi értelme.
B. V. Doshi: Hány projektet csinálsz jelenleg?
B. Jain: Befejeztünk három lakóházat. Most egy női egyetemet, egy kiállítóteret és egyfajta vegyes-használatú lakóházat csinálunk.
B. V. Doshi: Az egyetem egy nagy kampusz, ott hogy fogsz dolgozni? Ugyanaz az eljárás?
B.Jain: Még nem tudom, de egy nagyobb csapattal próbálunk dolgozni. Ez esetben megpróbáljuk az asztalosok létszámát lassan emelni, mert ők a legtehetségesebbek és ők értenek ehhez legjobban. Mostanra építész gyakornokokká, vagy gyakorló építészekké váltak, úgyszólván, egyesülni tudnak a folyamatokkal, akár helyszíni építészeknek is nevezhetnénk őket. Így létrejön egy letisztult kommunikáció, mert kapcsolatban állnak azzal, amit megszoktak, miközben kapcsolódnak ahhoz, amit másképp fognak csinálni. Tehát az a tervem, hogy megpróbálok így dolgozni. Ebben reménykedem.