Aires Mateus (1) – El Croquis 186
- forrás: Emilio Tunón: At The Heart Of Time – El Croquis 186, p. 9-13
- fordította: Béres Adrienn
Az idő szívénél
A tér és az idő közötti kapcsolatok határozzák meg az Aires Mateus testvérek építészetét. A tanulmányaik, majd későbbi pályafutásuk alatt készült kísérletező munkáik mindig ezt az időtlen, végtelen kapcsolatot tükrözik, az emberi elmének ezt az örök inspirációját. Létezésünk véges természetére emlékeztet, szemben az idő mindannyiunk egyéni sorsán is túlterjedő folytonosságával. Az események megjósolhatatlan szeszélyéről szól hozzánk és figyelmeztet a történelem okozati viszonyaira is. Az Aires Mateus építészete szánt szándékkal vezet minket keresztül az idő befolyásolhatatlan múlásáról szóló, általános érvényű gondolatokon, amibe mindazonáltal kötelességünk beavatkozni.
Egy rom átalakítása az aktív beavatkozás tudatos kutatása, a részvételünk múlandó természete ellenére. Az Alenquer Házon 1999-ben kezdődtek el a munkálatok, két évvel azután, hogy az Aires Mateus fivérekkel (1) először találkoztam. Ennél a projektnél kezdtek el kísérletezni az építés és a már meglévő feltételek közötti ellentétekkel, egy olyan épülettel, ami a meglévő maradványoktól független, rejtett szálakkal mégis kötődik ahhoz. Itt a két épület közötti nehezen értelmezhető kapcsolat kontrasztok által oldja fel a a határokat, és a közbenső tér válik a ház igazi lakójává. Más szavakkal, a legfontosabb dolog az alenquer-i háznál nem az új építés, sem a már eddig is létező. Az igazán alapvető, ami a kortárs építészet viszonyítási pontjává teszi, az az, ami az anyag között maradt: levegő, üresség, csend.
Az Aires Mateus stúdió munkáinak legfontosabb aspektusa pontosan az, ami a dolgok között létezik – a kivájt terek eredményeként, az üres és tele közti folyamatos kapcsolatból létrejövő szoborszerű minőség. Ez a mechanizmus koncepcionálisan hatja át a teret, amely metodológiai rendszer majdnem az összes munkájukra jellemző, egészen a kicsi lisszaboni (1999/2000) és portói (2002) Almedina könyvesboltoktól a cascais-i Santa Marta Világítótorony Múzeumon (2003/2007) át, aminek a formája a szétmállott kövek darabjaira hasonlít, amelyek a meglévő épület részeivé váltak. Itt Aires Mateus vegyítette a felismerhető történeti identitásra és az épített tömeg egységes, monolitikus természetére irányuló kutatásokat, a külső vagy belső történésektől függetlenül. Ez a szabad, egységes feltétel mindig adott – akkor is, amikor az épületeik additív módon keletkeznek, vagy amikor a tömeg különböző elemekből épül fel – mert az Aires Mateus minden egyedi eset korlátozó tényezőit a saját szenvedélyük mentén vegyíti. Az eredmény a szubjektív és a szisztematikus között oszcilláló egyfajta csoda.
Az egymást kiegészítő szempontok közötti folyamatos ingadozás által létrejövő konceptuális kontraszt sok munkájukban fellelhető. Egyik ilyen a leira-i ház (2005/2010), ahol a projekttel kapcsolatos kutatásuk például olyan ismert építészeti rendszerekre fókuszált, amiknél felismerhető formát öltött egy-egy archetípus. Mindazonáltal, egy sorozat részeként, ezek a rendszerek teljesen megváltoztatták a különböző nyelvek építészeti rendjeit és párbeszédet generáltak a vernakuláris tanulságok és Aires Mateusék tudatos szabadság-gyakorlása között.
Az Aires Mateus néhány munkája, magyarul (Otthon a városban);
Egy másik kivétel, ebben az esetben a terv lírikus intenzitásának a számlájára az Idősek otthona Alcacer do Sal-ban (2004/2010). Az idősek otthona épületében a belső és a külső a tele és az üres érzékeléséhez köthető, a tapasztalás és a tér között. Ez egy kísérlet a közelség véletlenszerűségével, a kiszolgáló és kiszolgált terekkel, a létező és a lehetséges valóságok, a tényleges és a valószínű, illetve az egyéni tapasztalás és az egyetemes ismeretek egymás mellé állításának a lehetőségével foglalkozik. Más középületek tervezésénél, az Aires Mateus Studio ugyanazt a párbeszédet használja a dolgok lényegének a vágya és a sajátos feltételek adta lehetőségek között.
Az ambíciózus tervezés egy másik érdekes példája a furnas-i Kutatóközpont (2008/2010). Ez a bazalt épület egyszerre tartja tiszteletben és formálja is a tájat. A helyiségeket tartalmazó falak határozzák meg külső és a belső tér vizuális kapcsolatának határait, egy egyszerű, geometriájában négyzetet formázó belső térrel, és egy külsejében a hullámzó topográfiai adottságokhoz idomuló tömeggel. A tervezésnél Aires Mateusék a programot egy közös nyelvvel, privát lexikonnal közelítik meg, ami része annak az időtlenség utáni folyamatos és tudatos kutatásnak a része, ami egy olyan narratíva kialakítását teszi lehetővé számukra, ami egyben a világszemléletükké is válik.
A környezettel való egyezés a comporta-i házaknál (2008/2010) is megfigyelhető, ahol a homokdűnék természetes könnyedséggel uralják az otthon világát, a külső atmoszféra esszenciáját a belső térbe vetítik. Ezek a házak az egykoron létező és most új életre kelő dolgok emlékezetei, amik az alapvető szerkezetek felépítésének és elemeire bontásának a kivetülései.
Mi az építészet? – Az építészet legfőbb jellemzője, ami minden más tudománytól, különösen a művészetektől, de az általában vett kulturális téren is megkülönbözteti, hogy elsősorban az életet szolgálja. És “élet” alatt most a fizikai létezést is értem, nem csak a szellemi életet, de az életet mint faktumot. Ebben az értelemben ez a diszciplina elsősorban az élettel foglalkozik, az emberekért dolgozik, az emberi jólétért. Ezért, véleményem szerint, minden mástól az különbözteti meg, hogy bár az anyagot és a teret feltáró fényt használja, mégis azt mondom hogy a tér az amivel dolgozunk, aminek a minőségét irányítjuk és maximalizáljuk, a tér az amit az anyag és a fény létrehoz. (videóinterjú)
Beszélgetés Manuel és Francisco
Aires Mateussal
- Emilio Tunón
Az Aires Mateus testvérek most a karrierjük egy nyugodt, elmélkedő fázisában tartanak, ahogy azt az utóbbi idők nemzetközi építészeti pályázataira tett javaslataik alapján láthatjuk. Építészetük – legyen szó családi házakról vagy reprezentatív közintézményekről – költészetből és a semmiből jön létre. Nem feltétlenül kontemplatív munkák, de olyan erős paradoxonnal, hogy az abban rejlő titok az élet nyugodt, intenzív, kellemes zajlását teszi lehetővé az épületeikben. Aires Mateus testvérpár nyilvánvalóan mestere a beavatkozás minden léptékének, a programnak megfelelően. Önálló ötleteik vannak, ennek megfelelően tudják, milyen befolyásokat utasítsanak el és melyikekkel érdemes foglalkozniuk, hogy aztán gondosan elegyítsék azokat hagyományokkal, történelemmel és a folyamatos modernitással. Következetes vonalat képviselnek és a szabad, mégis szisztematikus építészet-szemléletük minden házuk sajátos karakterében tükröződik.
Az Aires Mateus fivérek egy saját, érzékeny világot alkottak meg, amiben optimista nonkonformizmussal élik meg útvesztőjük rendjét. Ebben az útvesztő-világban az idő jelentését fogalmazták újra minden egyes projektjüknél, amiket a korábbi ötleteik, inspirációik örökségéből formálnak. Ezt a hagyatékot egyik nyelvükkel ruházzák fel, amiből cserébe egy újfajta kortásiság emelkedik ki. Az építészeti problémák mindig ugyanazok, de ahogy a jelen mindig máshogy látja a jövőjét, az minket is különböző válaszokra kényszerít. A projekt az örökös optimista várakozás ennek a jövőnek a medrében, és az idő múlása lesz a projekt lehetőségeinek, az alapelvek érvényességének és a tervezői javaslatok minőségének az igazi tesztje. A Aires Mateus az idő próbájának a túlélésére törekszik. Az időtlenséggel játszanak. Megcáfolhatatlan válaszokat kínálnak a funkcionális, és városi rendszerekre, és ezzel egy időben olyan térszerkezeteket hoznak létre, amelyek könnyedén változtathatóak anélkül, hogy elveszítenék a feltételezett időtlenség lényegét. Úgy tervezik meg az épületeiket, amik készek a távoli jövőben gyönyörű romokká válni.
A beszélgetést a Goncalo Byrne lisszaboni stúdiójában eltöltött gyakornoki időszakotokkal szeretném kezdeni.
Goncalo Byrne hihetetlenül fontos volt számunkra. Hagyta, hogy építészként kinőjük magunkat a stúdiójában és lehetőséget adott az első tapasztalataink megszerzésére, egyebek között. Egy kis szobánk volt, Goncalo irodájában a legkisebb, ami fokozatosan megtelt emberekkel és tárgyakkal. Csak akkor hagytuk ott, amikor már annyian voltunk hogy már nem fértünk el. Az első munkáinkat abban a szobában terveztük: Grandola, a ház Sintrán, a házat édesanyánknak… Teljes szabadságot kaptunk a kísérletezésre, professzionális környezetben. Ezenfelül Gonsalo tudásközpontú építész: olyasvalaki, akit sokkal jobban érdekel tudni valamit, mint megtenni. Mindig információt gyűjt, bármiről. A dolgok közötti érdekes kapcsolatok megtalálására törekszik. Goncalonak nagyon mély a tudása, különböző történeteket ismer, és igazán jól informált az építészettel kapcsolatban, de nem csak az építészettel, mindennel. Ő volt az első viszonyítási pontunk. A képzésünket az ő stúdiójában csináltunk… egy kicsit mindenről tanultunk ott, a szerkezetektől a rajzolásig. Megtanultunk az építészet nyelvén gondolkozni. Ez szintén lehetőséget adott arra, hogy egy projekt minden egyes lépésén dolgozhassunk, a tervezéstől a megvalósításig. Olyan volt számunka, mint egy alap építészeti kurzus, kicsit több mint egy évbe sűrítve. Minden tudásunk, szempontunk, annak a módja, ahogyan az építészetet értelmezzük, mindent alapvetően Goncalótól tanultunk. Az ő nagylelkűsége tette lehetővé számunkra, hogy felépítsük a saját irodánk alapjait az övében, és hogy kialakítsunk, kifejlesszünk valamiféle szimbiózist minden között.
Goncalo Byrne nyitott gondolkodása a helyről, az emlékezésről, és a társadalomról nyilvánvalóan rányomta a bélyegét a munkáitok többségére. Véleményem szerint, habár később sokkal absztraktabb megközelítéseket fejlesztettek ki, látok 3 alapvető szempontot a munkáitokban a kezdetektől fogva: a hely szelleme; racionális, kivitelezhető szerkezetek, valamint kapcsolat a történelemmel és az emberekkel.
Goncalo mindig is ez a három tényezőt tartotta szem előtt. Amikor vele dolgoztunk, sok időt töltöttünk oktatási kérdések kutatásával. Abban az időben Portugáliát elkezdték elismerni az európai közösség tagjaként, és rengeteg egyetemi beruházás tervezése volt folyamatban. Emlékszem, egy egyetemi projekten dolgoztam és folyton a tanítás történelmi gyökerének a kutatását tartottam szem előtt. Ez a kutatás projektek során át megmaradt. A téma örökérvényű volt, habár az nem volt egyértelmű, hogy itt a történelem, egy elmélet, vagy egyszerűen csak általában az oktatási terek lehetőségeinek a megértéséről van-e szó. Az elgondolás, hogy egészen a kérdés magjától kezdjünk el dolgozni, szintén olyasvalami volt, amit Goncalotól tanultunk. Éppen ezért dolgozunk úgy, mint a görögök, az ókoriak, próbáljuk boncolgatni a kérdést minden esetnél, minden szemszögből megnézni, hogy felfedezhessük a lehetőségeit. A fontos maga a kérdés, és hogy hogyan lehet megközelíteni. A végeredmény különböző válaszokat fog generálni. Manapság egyértelműen tisztában vagyunk azzal, hogy egy helyszínnek nem annyira a természetével akarunk dolgozni, mint az átalakulási képességével. Senki nem néz ugyanúgy egy adott helyre attól függően, hogy egy lakóház vagy egy korház megépítéséről van szó. Mindig az alapján tekintünk egy helyre, hogy milyen kérdéseket teszünk fel magunknak. A hely mindig eltérő attól függően, hogy mit keresel ott. Egy hely jelentésének a megértése iránti vágyat a megfigyelésen keresztül a Goncaloval való közös munka során tanultuk. Emlékszem, hogy az egyik dolog, amit mindig megtettünk, mielőtt elkezdtünk volna egy projekten dolgozni, az volt, hogy elkezdtük a helyszínrajzot részleteiben feldolgozni – ami két-három hetet vett igénybe, a pályázattól függően – és Goncalo minden nap megnézte. A helyszínrajz olyan volt, mint a projekttel kapcsolatos információk tárháza. Természetesen ez többé már nem ugyanúgy valósul meg.
(folytatása következik)
