Alvaro Siza munkáiról – Vittorio Gregotti
Vittorio Gregotti építész, az Építészet professzora, Velencei Egyetem:
Gondolatok Alvaro Siza munkáiról
- forrás: Thoughts on the Works of Alvaro Siza in: pritzkerprize.com;
- fordította: Rácz Noémi, Marosi Bálint
Mindig az volt a benyomásom, hogy Alvaro Siza építészete valamiféle csak általa ismert régészeti alapokból eredeztetődik – olyan jelekből, melyek láthatatlanok azok számára, akik rajzokkal, folyamatos, fókuszált összpontosítással nem tanulmányozták részletesen a helyet.
Később aztán ezek a jelek összeállnak, mert azt az érzést közvetítik, hogy a szükségszerűségből, összetartozásból, kapcsolódásból, megvalósításból és felépítésből látszanak kinőni, miközben fenntartják a feltételezés és felfedezés gyengéd bizonytalanságát. Az épülés lassú és intenzív. Egy új kezdet önálló, ha nem rögtön titkos jeleiből áll, egy egyetemes tervezési rendszer kreatív, igen egyszerű és egyértelmű jeleit megalapozva.
Siza munkáit az a valóságra figyelő építészeti érzékenység jellemzi, amiben legalább annyit rejt el, mint amennyit megmutat. Siza építészete felnyitja az ember szemét, inkább megmutatja semmint értelmezi a kontextus igazságát.
Úgy tűnik, mintha a várakozás felébresztése érdekében a nagyon tisztán és harmonikusan megrajzolt tervről óvatosan eltávolítana bizonyos részeket. Elvesz minden lényegtelent, de azok mégis hagynak valamiféle nyomot, ahogy egy kiradírozott ceruzavonalat rajzol újra valaki. Éles sarkok és határozott ívek fonódnak egymásba titokzatos, a tervezés folyamatához köthető okokból. A korábbi gondolatok, tévutak és változtatások soha nem tűnnek el végleg, hanem egy belső építkezéssé alakulnak át, ugyanolyan valóssá mint a tényleges környezet.
Alvaro Siza Vieira egyértelműen az egyik legelismertebb ma élő építész. Olyan építész, aki a munkáival még mindig képes eredeti állításokat megfogalmazni, és aki még mindig meg tud lepni egy a miénkhez hasonló kultúrát azzal, hogy a legváratlanabb irányokból lép a színre. A fiatalabb nemzedék érdeklődése a munkái felé pontosan az azokból áradó összetett jelentéseknek köszönhető. Az építészete csendben és elvonultan formálódik, a munkáinak finom, de mindig pontos lelkülete pedig mintha tiszta, különálló pontok soraként emelkedne ki a városi mocsárból, ami ugyanakkor fájdalmasan ébreszt rá a felelősségünkre. A hagyományos szegénységnek és finom melankóliának portugáliai, hazájabéli hagyományán túl az építészete mintha valamiféle szeretetet vinne város-peremek világába.
Másrészt viszont a munkáinak mikro-sebészeti bizonyossága, az építés elemi tetteinek végletes örökkévalósággá emelkedése, a létező világ megváltoztatásának természetes érzéke, egy változtatás felfüggesztése nem teszi semmissé a projekt folyamatban levő vagy bizonytalan kimenetelű hibáit, hanem valami költői céllá formálja azt. Mindez az évek során biztosabbá tette módszereit és mesterfogásait, anélkül hogy csökkentette volna terveinek egy építészeti probléma határait kezeivel és szemeivel kutató szenvedélyességét. A rajzain megjelenő és a részleteiben kibontott feszültségek minőségei egészen megkapóak (hogy hozzá hasonlóan egy divatjamúlt szót használjunk), és, véleményem szerint, alapvetően két forrásból eredeztethetőek: figyelemből és nyughatatlanságból; a világos bizonyosságból, ami azt jelenti hogy a lényegi egy picit mindig különbözik a választott iránytól és a lehetséges magyarázatoktól.
Siza számára a részlet nem esetleges, és nem is valamiféle technológiai bemutató, hanem az építészet olvashatóságának egy dimenziója, az érzés igazolása érintéssel, egy kortárs technikákkal adott környezetbe elkészített tárgy egyedisége, a mindennapi tárgyakkal való kapcsolat megformálása. A részletkidolgozásainak technikája a részek váratlan távolságából építkezik, ami a legkisebb és legközhelyesebb elemek közti téri feszültséget mutatja be azok elhelyezésével, egymásra-hatásával és összekapcsolódásával.
Siza építészetéről szólva mindazonáltal le kell szögezni, hogy leírhatatlan. Nem pusztán kritikai vagy szöveges leírhatatlanságról van szó (az utóbbi valójában biztosan az egyik legjobb eszköz lenne erre, valamilyen elbeszélő formában), emiatt a leírhatatlanság miatt nem tudják a fényképek sem visszaadni a munkáinak különös érzékenységét. Ugyanezt erősíti, hogy a terveiben valami különös mulandóság érzékelhető, nem csak a szerkezetekkel való kapcsolatba kerüléshez szükséges folyamat miatt, hanem mert képes a munkáiban egyfajta autonóm, a megvalósult állapotban is teljesen jelenvaló emlékezetet megjeleníteni, folyamatos felfedezések olyan tisztogatásai és összegzései nyomán, amik aztán későbbi szerkezetek alapjai is lehetnek. Semmi sem önmagában fogalmazódik meg, mindig a maga kötődéseivel összefüggésben. Alvaro Siza esetében ezt elsősorban az ő köves, tiszta, szegény és intimitásokkal teli észak-portugáliája jelenti, ahol a szegénységet absztrakt fénnyel itatja át a hosszú Atlanti napsütés, megmutatva minden felületi keménységet, a házak melletti utak minden kis változását, minden törmeléket – grandiózus, száraz és keserédes módon.
Úgy gondolom, hogy Alvaro Siza indokoltan tekinthető az új építészeti minimalizmus apjának, de ez a minimalizmus távol van minden absztrakciótól vagy attól az szigorú radikalizmustól, amiben az építészeti jel csupán bemetszés vagy egymásra helyezés lehet. Egy félénk, egyértelmű, körülhatárolt bizonyosság látszik jellemezni ezt az új minimalizmust. A gondos koncentráció, az alapos megfigyelés és jellemzés képessége. Mintha az elemi struktúrák használata a legközvetettebb lenne, hogy ez inkább egy rejtett, konkrét hely, amiből kitörléssel emelkedik ki néhány, a helyszín beállt rendjének emléke és egy új, a külső és belső kapcsolatok szigorú logikája közé felfüggesztett jel, amit a rendszer világosabban és egyértelműbben mutat meg, még bizonytalanságában is.
Azelőtt egy évvel találkoztam Alvaro Sizával Barcelonában, hogy először jártam Portugáliában, kicsit több mint 25 éve. Akkor, a következő nyáron pár napot együtt töltöttünk Portóban és megnéztük a munkáit, amikből sok még épülőfélben volt: a Banco do Oporto Oliveirában, a Vila do Conde, a bátyja háza, az óceán melletti medencék és a már 1965-ben befejezett Quinta da Conceicao Matosinhosban.
Emlékszem, különösen magával ragadott egy Portótól 30 kilométerre, északra levő faluban, Caxinas-ban levő kis lakóegyüttes, ami pár száz halász lakóhelye. Ezek a halászok az elmúlt néhány évben az otthonaik egy részét kiadták azoknak, akik nyárra az ország belsejéből az óceánhoz jöttek. Ez a turizmus felé irányuló szerény gesztus néhány egy- vagy kétszintes ház spontán kialakulását eredményezte, gyakran illegálisan. A város felkérte Sizát, hogy készítsen tervet ennek a fejlődésnek a szabályozására. Első lépésként tanulmányt készített a régi és az új létesítményekről. Innen indult az alkotó képzelet, a formai vízióját a szegénység által az épület formáin hagyott nyomokból próbálva felépíteni: színekből, anyagokból, típusokból, méretekből és ritmusokból.
Ebből kiindulva hozott létre egy kétszintes lakásokból álló lineáris rendszert: egy tengerre néző kis együttest. A lakások tervezésekor rengeteg, a helyzetből adódó nehézséggel kellett megküzdeni. Északon a belső utcát a tengerrel összekötő kis térre volt szükség, másutt a földszinten egy már meglévő kávézót kellett integrálni, a többi részt egy rakás építési szabályzó irányította, amiket majdhogynem spontán módon gondolt követni.
A projekt a maga különleges szegénységét jól és büszkeséggel viseli, minden lehetségesből előnyt kovácsolva, az erőteljes atlanti fényben a létező legegyszerűbb színes vakolatsíkok közé feszített elemi gesztusokkal: itt egy fal, ott egy ablak, amott egy megnyitás a tömegben, színes ajtók: kezdet, vég. Nem éppen primitív vagy népies légkörben Európa csücskén, az Atlanti-óceán melletti üdülőfalu sok modern európai kultúrának látszik üzenni.
A második találkozásunkkor a visszavonultság már a múlté volt. Csak 5 nap telt el 1974 április 28. (a szegfűs forradalom) óta, amikor anélkül, hogy őrökbe vagy tisztiszolgákba botlottam volna, beléptem az új közmunkák miniszterének, Nuno Portas barátomnak az irodájába. A hatalmas helyiségben, egy pompás karosszékben Alvaro Siza ült. Elkezdte nekem magyarázni a SAAL brigádok, a tervezés és építés spontán szövetkezeteinek munkatervét. Úgy tűnt, az új politikai lehetőség a szokásos türelmességét hatalmas energiává változtatta. Később a nagy álmok csalódásokhoz vezettek.
Siza időközben a nemzetközi hírnevű, nagy építészek egyike lett. Jöttek az első nagy elismerések: meghívás Berlinbe az IBA-ra, a győzelme a velencei pályázaton (későbbi kiábrándulás: Olaszországban gyakori), a munkája Hollandiában, a portugál Evorában és Lisszabonban, majd Barcelonában és Malagában, ahol együtt dolgoztunk. Végül megkapta az Európai Közösség díját 1986-ban, majd 1992-ben a Pritzker-díjat. Sokszor találkoztunk különböző helyeken, buzgón és izgatottan vitatva meg az építészeti trendeket. Ám ezalatt – Európa sarkában születvén – észak-portugáliai mivoltának kényelmetlenségét és büszkeségét soha nem adta fel.
