Wang Shu beszéde – Pritzker-díj, 2012
- forrás: Wang Shu – Ceremony Acceptance Speech, in: pritzkerprize.com;
- fordította: Csatai Döme;
Nem számítottam ennek a díjnak az elnyerésére. Sok éven át magányos harcosként hajszoltam az álmaimat. Ez előtt a díj előtt semmilyen építészeti gyűjteményt nem adtam ki és nem is terveztem épületet Kína határain kívül. Mindig is amatőr építészként gondoltam magamra*, így hatalmas és kellemes meglepetésként ért ez a megtiszteltetés. Ezennel szeretnék köszönetet mondani a zsűrinek a pozitív kritikáiért és megjegyzéseikért.
Büszkén és tisztelettel veszem át ezt a díjat, elsőként a Kínában született és tanult építészek közül. Tudni kell Kínáról, hogy a nagy építészeti hagyományok ellenére az elmúlt évezredekben nem rendelkezett hivatalos építészeti szervezettel. A modern építészet mint szakma az én mesterem mesterétől kezdve csak három generáció óta létezik, így a kínai építészek számára különlegesen nagy jelentőségű ez a díj. Fiatal építészként azt kell hogy mondjam, ezt a díjat a mai kornak köszönhetem. Ebben az aranykorban ért el Kína páratlan jólétet és nyitottságot, ami nagyon sok lehetőséget adott nekem hogy rövid idő alatt összetett építészeti kísérleteket végezhessek. Ezennel szeretnék köszönetet mondani partneremnek, Lu Wenyu-nak, és minden barátomnak, akik korábban voltak a segítségemre. Igen, többeteket látlak most itt a teremben.
Lehet, hogy mert a professzionális építész képzés még gyerekcipőben jár, vagy mert olyan sok minden történt az elmúlt évtizedekben, de még mindig jól emlékszem, hogy 30 éve, mikor a Nanjing Műszaki Egyetem építész karán tanultam, a „Mi az építészet?” volt a legtöbbet feltett kérdés. Egyszer tisztelt professzoromnak, Tong Jun úrnak (aki az első, a tradicionális kerteket kutató építész a modern Kínában) tette fel ugyanezt a kérdést egy tisztelettudó diák. A válasza egyszerű volt; „Az építészet csak egy apró dolog.”
Mégis: ez az az apró dolog, ami Kína arculatát és a kínai emberek életét mélységesen megváltoztatta az elmúlt 30 évben. Kísérletekkel és zűrzavarral teli időszak volt. Az iskolában túl sok filozófiát olvasott építészhallgatóként először a modern építészetet fogadtam magamba teljes meggyőződéssel, majd figyelmemet a posztmodern felé fordítottam. Ahogy épp beleuntam volna a modern épületek szélsőséges műviségébe, a dekonstruktivizmus filozófiájába és építészetébe szerettem bele. Annyira izgalomba jöttem, hogy még terveztem és építettem is több dekonstruktivista épületet. Viszont az egész folyamat alatt egy kérdés foglalkoztatott: „Mennyire gyökereznek mélyen az épületeim a saját kultúrámban?” Ez volt az egyik oka annak, hogy az 1990-es években visszavonultan éltem. Visszavonultam a professzionális építészeti világtól és inkább régi épületek felújításával foglalkoztam. Helyi mesteremberekkel dolgoztam éjjel-nappal. Rájöttem, hogy a „gyártással” jellemezhető modernnel szemben létezik egy másik épülettípus is, amelyik felismeri a már meglévő dolgokat. Az absztrakt térre fókuszáló modern épületekkel szemben ez a másik épülettípus a múlttal összekapcsolódó helyet teremt. Az ember nyomát erősen magán viselő épületekhez képest a kínai épületek közelebb vannak a természethez, az építészetet teljesen új szintre emelve. Ez az építészetnek egy teljesen más világa, amit nem láttam, nem tanultam azelőtt, mégis valami sokkal értékesebbet hordoznak, mint amit a modern építészet kínálni tud. Ha az építészet a professzionális építészet rendszerét jelenti, akkor inkább nevezném magam amatőrnek*.
Eddigi építészeti tevékenységem kizárólag Kínában és Kínáért zajlott, de az ezzel összefüggő események nem csak Kínára korlátozódnak. A legtöbb, Kínából az elmúlt évtizedek technikai változásai nyomán felbukkanó építészeti probléma a világ minden részén tapasztalható volt, még ha ezek Kínában nagyobb léptékben, erősebb hatással és nagyobb sebességgel jelentek is meg. Egy olyan országban, ahol 100 éve még csak mesteremberek, de nem építészek voltak, ezek a változások éles civilizációs konfliktushoz vezettek. Éppen ezért az építészeknek nem csak műszaki szakembereknek, hanem széles látókörű, mélyebb gondolkodású, világosabb értékrendű és meggyőződésű embernek kell lenniük.
Minden építészeti tevékenységem során a következőt kérdezem magamtól: Hogy tud egy kézművességen alapuló építészet életben maradni a mai világban? Mi a relevanciája a tradicionális kínai tájépítészeti rendszernek egy gigantikus mesterséges építményekkel teli világban? Hatalmas városépítési kampányokat megélő társadalomban merre kellene a városfejlesztésnek haladnia, hogy az ne folyamatos romboláshoz és rekonstrukcióhoz vezessen? Hogy tudnának az új városi építmények a múlt emlékeihez kapcsolódni – melyek az építmények lerombolásával egyébként elvesznének – és helyreállítani a kulturális identitásukat? Mit lehetne tenni az építészet berkein belül Kínában, hogy leküzdjük a város és vidék közötti éles kontrasztot? Elképzelhető-e hogy a mai modern építészet professzionális, fentről lefelé haladó rendszere mellett az átlagember saját kezdeményezésű építési tevékenysége is életben maradhasson? Lehetséges-e a környezetvédelmi és gazdasági kihívásokra a tradicionális építészetből és helyi építési tevékenységekből merítő okosabb megoldásokat találni? Lehetséges-e hogy építészeti szándékaink és történeteink kifejezésére ne gigantikus, szimbolikus, ikonikus szerkezeteket építsünk? Hogy tudhatja egy független építész a saját világlátását és munkastílusát megtartani egy erőteljes modern rendszerrel szemben?
Mindig azt mondom, hogy nem csak egy épületet tervezek, hanem egy világnyi sokszínűséget, különbözőséget és egy a természethez visszavezető utat. Ezek azok a kérdések, amiket magamnak tettem fel, amikor megtudtam, hogy megtisztelnek ezzel a díjjal, és ezek azok a kérdések, amelyekre a jövőbeni törekvéseimben is koncentrálni fogok.
_
*Wang Shu irodáját Amateur Architecture Studio-nak hívják;
