Alvaro Siza interjú – El Croquis 140/1
A dolgok jelentése (1. rész)
- The meaning of things – Juan Domingo Santos interview with Alvaro Siza
- forrás: El Croquis 140 (2008, p11-14)
- fordította: Molnár Katalin
Nem változott semmit, még mindig ugyanúgy néz ki.
Nem vagyok rossz formában, csak a szemhéjammal van egy kis gondom, amitől mindig fáradtnak tűnök. Ez néha hasznos, mert ha így látnak, nem követelőznek, és békén hagynak.
Mi a helyzet az építészetével? Még mindig ugyanazok a kérdések foglalkoztatják vagy felbukkant valami újdonság?
Mindig érdekelt az építészet, legalább annyira amennyire sok más dolog is. Szeretek szobrászkodni, rajzolni, a barátaimmal lenni, de az építészet az egyik állandó dolog az életemben.
Mit gondol a jelenlegi környezetről?
Egy építésznek manapság sok lehetősége van. Ez egy remek időszaknak tűnik, amelyet körbeleng egy nagyon dinamikus és változó légkör. Másrészt viszont minőségi építészet létrehozása szempontjából nehéz kor. Ahogy én látom, két fontos kérdés van: az egyik, hogy manapság mindent nagyon gyorsan kell csinálni, abban reménykedve, hogy az új technológiák miatt gyorsabb gondolkodást tesz lehetővé a tervezés folyamán. De sajnos ez nincs így. A másik kérdés az építési folyamatok irányításával kapcsolatos, ami nagyon korlátozott és puha. Manapság az építésztől csak a konkrét engedélyezéshez szükséges követelményeket kielégítő rajzok elkészítését várják el, és itt véget is ér a feladata. Napi küzdelem a folyamatok irányítása és mindaz, ami az építkezésen történik. Portugáliában nem régen bevezettek egy új szabályozást, ami nem fenntartható helyzetbe hozza az építészeket. Az új törvény értelmében egy építész csak épületeket tervezhet, a közterek tervezése már nem a mi felelősségünk, hanem tájépítészek vagy más szakértők kezében vannak. Nem értették meg, hogy a minőségi építészet alapja az átfogó, multidiszciplináris munkában, az építész sokrétű tudásában és az eltérő szakágak közötti irányítóképességében gyökerezik.
Ön olyan építész, akire nem voltak hatással a trendek; személyes munkamódszere van – egyéni stílusa.
Nem vagyok önkorlátozó. Úgy érzem, részese vagyok mindannak, ami az építész világban történik, ahol sok ötletet és változatosságot látok. Karrierem kezdetén, különösen az 1950-es és 60-as években – ugyanazok a dolgok érdekeltek, mint ami számos más építészt is. A vernakuláris építészet vita tárgya volt Képzőművészeti Iskolában, és dolgoztam más építészekkel is. Később olyan eseményekben vettem részt, amelyek nagy hatással voltak a mai évtizedekre, mint a SAL Portugáliában és az IBA Berlinben. Muszáj kiemelnem, hogy sosem terveztem elszigetelten, az építészeti nyelvemet sok jelenlegi történés befolyásolja, különböző mértékben. Úgy gondolom, hogy olyan nyaktörő sebességgel fejlődik az építészet, hogy nincs értelme trendekről beszélni, inkább a különböző építészeti ötletek és termékek folyamatos áramlásáról.
Hogyan alakult a munkássága a jelenlegi építészeti változásokkal? Meg tudná mondani, hogy karrierje során milyen esztétikai ötletek érvényesültek leginkább?
Szerintem a munkám alapja a folytonosság – a folytonosság, amely természetesen párhuzamosan fut az építészeti világ eseményeivel és újdonságaival: új anyagok, új technológiai lehetőségek és legfőképp a számos új kérdés arról, ahogy városokról gondolkodunk. Manapság – sokkal inkább, mint korábban bármikor – a modern városról, szakadásairól és töredezettségéről szóló számottevő elméleti és kritikai tanulmány megjelenésének vagyunk tanúi. Ezek a gondolatok a pozíciók és nézőpontok rendkívül széles skálájának bizonyítékai, bár úgy gondolom, hogy ezek a tanulmányok tovább mennek annál, hogy mi is történik az alapoknál, és nem gondolom, hogy abszolút törésnek vagy egy nagyon drasztikus változásnak lennénk szemtanúi. Vannak még más témák is, amik érdekelnek és hatással vannak építészetemre. Ilyen például a kézművesség, amely hanyatlóban van. Ez azt jelenti, hogy szükség van új megoldásokra, amelyek elengedhetetlen változások az építészetben.
Épp erről a problémáról szerettem volna beszélni. Az Ön munkája részleteiben kidolgozott. Szereti a részleteket, de ahogy említette, manapság egyre nehezebb minőségi munkát végezni elkötelezett szakemberek részvételével. Ez mennyire befolyásolta a munkáját, és azt, ahogy egy projekttel meg kell birkóznia?
Ahhoz nem fér kétség, hogy hatással volt az építészetemre. A minőségi munka hiánya azonban nem csak a kézművességben jelentkezik, hanem az iparosodott kivitelezésben, ahol a részletek minősége leginkább az előregyártás folyamatától függ. Nem gondolom, hogy az iparosított kivitelezésben ez a probléma meg fog oldódni, sőt inkább újabb problémákat fog szülni. Ami leginkább hatással lesz a munkákra, nem a kézművesség problémája lesz, hanem a beruházók türelmetlensége és az építészet iránti érdeklődésük hiánya. Állandó csökkenést véltem felfedezni érdeklődésükben. Nagyon nehéz olyan beruházót találni, aki magas minőségű munkára törekszik. Az építkezésekben általánossá vált, hogy a leglenyűgözőbb külső képet akarták elérni, azonban egyáltalán nem ügyeltek a belső terek kialakítására.
Ön szerint az építészet ugyanannyira bensőséges folyamat – az egyénnel kezdődik és végződik – mint az irodalom, a zene vagy a filmkészítés?
Úgy gondolom, van egy különösen bensőséges része, de azért az építészeti gyakorlat alapja a csoportmunka. Egyre több szakember, egyre több szakterület vesz részt benne. Tehát az építészeti projekteknek a csoportmunka az alapja. Bizonyos fokig még az építészeti nyelv is a tulajdonossal való kapcsolatból fakad. Vannak azért olyan pillanatok is, amikor az építész önálló feladatvégzése válik elengedhetetlenné. Ez a projekt és a külvilág kapcsolata. Az a belső rész határozza meg szerzői egyediségét, és teszi különbözővé másoktól.
Önnek a tervezés folyamán nyilvánvalóan nagyon higgadt, tiszta és közvetlen hozzáállása van a problémák megoldásához. Hogyan tud megbirkózni a kreatív hullámvölgyekkel és milyen fajta kockázatokat vállal különböző projektek során?
Valóban igaza van, amikor azt mondja „nyilvánvalóan”. Az én esetemben minden projekt új kockázat – risco (portugálul kockázatot és skiccet is jelent). Úgy gondolom, a tervezési feladat kockázatvállalással jár, különösképpen azért, mert annyi a lehetőség, az információ és az információ-csere, hogy valahogy állást kell foglalni a probléma megoldása érdekében. Végig kell próbálni az összes lehetőséget. Minden projekt kezdetén ugyanazt a bizonytalanságot érzem, mint korábban, talán még jobban is. Eluralkodik rajtam a félelem, amikor találkozok a problémával. Az előttem álló hosszú útra gondolok, majd a gyötrelmes folyamat végén eljutok ahhoz a különleges nyugalmi pillanathoz. Először rengeteg vázlatot készítek, ami a próbálkozásaimat és a bizonytalanságomat tükrözi. Egy tervezés nehézségének a fokmérője a számtalan vázlat, amit készítek, mielőtt eljutok a helyes útra. Ezek a rajzok a terv lehetséges megoldásait mutatják, és a nyugtalanságomat is tükrözik, míg eljutok jó megoldásig. Néha oldalakat töltök meg a vázlatfüzetemben a lehetséges alternatívákkal. Megszállott leszek, amíg el nem érem a harmóniát. Kifelé próbálom titkolni ezt a bizonytalanságot, nehogy mások észrevegyék. A csoportmunka egy bizonyos szintű józanságot, koncentrációt és megbízhatóságot igényel, így leküzdjük a csüggedést és nyugodt munkakörnyezetet teremtünk. Utána a többi már olyan, mint a kötés: ha a szövet szélein dolgozva horgoljuk szálakat, akkor minden a saját ritmusában halad előre.
Egyes projektek miért gördülékenyebbek másoknál? Lehetséges, hogy érdekesebbnek tartja a szélesebb körű kérdéseket érintő projekteket, mint azokat, amelyeket csak a tervezési program irányít?
Ez így igaz. A könnyebben adódó tervezési feladatok szinte mindig ugyanazok. Több fogódzó pontot tartalmaznak a kezdetekben, és minél többet annál jobb, bármilyen fajta is. Például, nekem könnyű történeti negyedekben dolgozni, ahol rengeteg támasz és korlát adott. A korlát lényeges eszköz, amikor tervezünk. Ha nem léteznének, elvesznénk, amíg megtalálnánk azt a bizonyos fonalat, amiről az előbb beszéltünk. Amikor a Portugál Pavilonon dolgoztam az 1998-as Expóra Lisszabonban, a kezdeti szakasz nagyon nehéznek bizonyult. A koncepcióterv ugyanis túlságosan vázlatos volt, és széles mozgásteret adott. Amíg kidolgoztuk a koncepciót, minden egyes építész különálló projekten dolgozott, a nagy kép összefüggéseinek értése nélkül. Ez történt a tervezési programmal is, ami nem volt rendesen meghatározva. A portugál pavilonnak egy reprezentatív épületnek kellett lennie, de nem tudtuk, hogy mire is fogják használni a kiállítás után. Ami szomorú, hogy ezt a mai napig sem tudjuk. A legrosszabb egy épület esetében, ha nincs meg a tervezett programja és nem tudni, hogy mi lesz a sorsa.
Néha mintha pesszimistán vélekedne a saját építészetéről. Nem a nehézségekre vagy kérdésekre utalok most egy projekt készítése kapcsán, mert azt tudom, hogy felbőszíti Önt. Összefüggésben van az alkotó csalódottságával, azzal, amit elképzel a tervezés során, és ami valójában megépül?
Több ez, mint pesszimizmus, azt mondanám, ezek a helyzetek irritálnak. Ezek a nehézségek a projekt legértékesebb eszközei. Néhány akadály, ami a gyenge menedzsment miatt vagy a politikai csatározások során merül fel, negatív hatással lehetnek az építészetre. Projektek sokszor megrekednek, vagy meg sem épülnek ha politikai változások vannak. Vagy csak egyszerűen senki sem érdekelt igazán az építészetben. Ezek azok a helyzetek, amelyek kellemetlenek és elkeserítőek. Engem érdekelnek azok a korlátok és nehézségek, amelyek részei a projektjeimnek. Nem annyira a kreativitás határai miatt vagyok pesszimista, hanem mindazok miatt, amik elveszhettek építészeten kívülálló tényezők miatt. Nyilvánvalóan lehet ilyen körülmények között is tervezni, a rendes kreatív folyamat mindig göröngyös, és tele van váratlan fordulatokkal.
