Alvaro Siza interjú (2) – El Croquis 140
A dolgok jelentése (2. rész)
- The meaning of things – Juan Domingo Santos interview with Alvaro Siza
- forrás: El Croquis 140 (2008, p15-18) – az első rész itt!
- fordította: Kis Olívia
Egy másik téma, amit meg szeretnék vitatni, hogy egy projekttel kapcsolatos ötletei hogyan bontakoznak ki az idő előrehaladtával. Az érdekel, hogy többször visszamegy-e a helyszínre, megváltoznak-e róla a gondolatai? Gyakran felülvizsgálja a projektjeit?
Manapság egy projekt környezete eléggé örvénylő. Még a program is megváltozhat a kivitelezési fázisban, ezért szeretek a megbízóval intenzív kapcsolatot tartani: legalább heti, néha napi rendszerességgel, rögtön az elejétől. De az is igaz, higy nem szabad túl nagy reményeket dédelgetnünk. A megoldás megtalálása nem azonos a tökéletes ösvény felfedezésével: ez lehetetlen. A projektek hosszú, változó folyamat során épülnek fel, a párbeszéd tehát elengedhetetlen a prograalkotás fázisában, aminek pedig elég rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy bármikor magába fogadhasson új információkat. Mint egy szobrász, aki egy agyagfigurát formál, amit nedvesen kell tartania, hogy bármikor megváltoztathassa azt. Öt vázlattervet készítettem a Serralves Alapítványnak, mert a vezetőjét lecserélték, ami miatt változott a megbízás is. Volt hogy az volt a kérés, hogy egy óriási, roppant összetett épület alakítsunk ki, máskor csökkenteni kellett a méretet, és így tovább, mígnem megkaptuk a végső jóváhagyást, ami szinte felért egy csodával.
TÁJ ÉS KÖRNYEZET
Más témára térve, az 1970-es és 1980-as évek építészeti vitái a városok növekedésére és a történelmi központok megőrzésére összpontosultak. A következő évtizedben a táj érdekelt minket, de most már jobban aggódunk a környezeti és a szociális kérdések miatt. Mit gondol a mostanában gyakran felmerülő környezetvédelmi vitákról és a környezetvédelemről? Gondolja, hogy ez csak egy múló szeszély?
Ezek a viták mindig is jelen voltak az építészetben, csak az erre való érzékenységünk változott az egyes történelmi korokban. A környezet mindig is központi probléma volt a várostervezésben, habár ennek a megoldása minden országban máshogy valósul meg.
A 20. század elején Hollandiának már volt kidolgozott területrendezési terve, ami más országok számára is vonatkoztatási pontként szolgált. Portugáliában és Spanyolországban a környezetvédelem kérdése később került elő és kétlem, hogy volna minden következménye teljes mértékben beágyazódott volna. Bizonyos időközönként egy bizonyos kérdés elsőbbséget élvez a többivel szemben. Ez volt a helyzet a második világháború után a városaink újratervezésével, de még ezalatt a drámai folyamat alatt sem volt a megőrzés kérdése elég komolyan megvitatva, mert a legtöbb városunkat porig rombolták. Az is igaz, hogy néhány esetben a háború utáni újjáépítés ártalmasabb volt, mint maga a háború. Most sokat beszélünk a környezetről és arról, hogy mit kezdjünk vele, de nem gondolom, hogy mindez több lenne egy elkötelezettségek nélküli háttérzenénél. Több a környezettudatosság a politikai beszédekben, mint a hétköznapi tettekben. Ezek mögött a kinyilatkoztatások mögött rengeteg megalkuvás és előítélet van. Ennek ellenére azt gondolom, hogy hangsúlyoznunk kell ezt az ügyet az építészet és a tervezés területén a központi szerepe miatt, mert igazság szerint kívül esik az építészeti fókuszon.
Nem gondolja, hogy a fenntarthatóság problémája felesleges szakadást hoz létre egy kialakult városi kontextusban?
Nem hiszem, hogy bárki is azt javasolná hogy napelemekkel restaurálják a Sagrada Familiát. Ki kell alakítanunk egy hierarchiát és meg kell különböztetnünk azokat épületeket, amelyek felülkerekednek az idő folyásán azoktól, amelyek a város folyamatos raszterének részei. Egy műemlék minősége nagymértékben az elhelyezkedésétől függ, ezért fontos hogy az egyensúlyt érjünk el a városi szövet – ami elsősorban lakóházakból áll – és a változó fontosságű középületek egyedisége között. Van egy nagy adag tapasztalati része is a környezeti technikáknak, és a történelmi városok problémájának megoldására irányuló kutatás valószínűleg kevésbé lesz drámai, mint azt az emberek jósolják. Fejlődünk technikailag és szükségünk van a technológiára, de most széleskörű figyelem irányul arra hogy a történelmi negyedeink és a minőségük életben maradjon. Nekem úgy tűnik, hogy az építészet fejlődése a nézőpontok folyamatos közeledése, aminek nem szabad szem elől tévesztenie a történelem igazi célját, ami mindig bizonyos eseményeken alapult. Gaudi Sagrada Familiájának hatása és párbeszéde Jean Nouvel barcelonai Agbar tornyának szerkezetével nyilvánvaló, az alakjával is. Ugyanez igaz a felhőkarcolóra, amit Gaudi az Egyesült Államok számára rajzolt. Nem gondolom, hogy letagadhatjuk ezeknek a folyamatban lévő megközelítéseknek a fontosságát, még akkor sem, ha különböző technológiákat és érdeklődéseket táplál.
Az „efemer építészet” hasonló téma; nem csak termék, de koncepció szinten is, ami összefüggésben áll a könnyedséggel és a transzparenciával.
Most van egy ideiglenesség felé tartó tendencia, amely szintén elég tiszta példákkal rendelkezik. A futurista mozgalom védte az várost az állandó felülvizsgálástól és így az építészet ideiglenes természetét is, azonban javaslataik sosem öltöttek testet. Nem tetszik az ideiglenesség ötlete, mint városújító mechanizmus. Vannak más, vele járó problémák, például az épületek bontásánál fellépő pazarlás, vagy a szabályoknak való megfelelés nehézsége. A biztos megoldást igénylő problémákra szeretnék utalni, mint például a hő- és hangszigetelés, árnyékolás technológia, és így tovább. Nem gondolnám, hogy az ideiglenes építészet fel tudna törni, kizárólag a klíma, komfort és energiahatékonyság kérdése miatt. Az átmenetiség teljesen speciális ügyekkel és programokkal társul.
Ellentmondásos módon tanúi lehetünk egy különös szituációnak, amelyben még sosem beszéltünk ennyit a tájképről és az örökségünkről és mégsem volt ezelőtt soha ilyen mértékű pusztítás.
A táj pusztulása kéz a kézben növekszik a mezőgazdaság hanyatlásával. Mondhatnánk, hogy a gazdálkodás a táj alkotója. A probléma ennek növekvő elhanyagoltságában és a tájkép természetes módon való fenntartásának nehézségében gyökerezik.
A svájci kormány felfigyelt erre és el is kezdett fizetni, hogy bebiztosítsa a földek környezetbarát megművelését. A képek, amiket spanyol, görög és portugál erdőtüzekről látunk, bizonyítékul szolgálnak a környezet elhanyagolására és a veszteségre ember és természet kapcsolatában, amely végül is tájainkat alakítja.
Úgy látszik, kiegyensúlyozatlanság van a terület identitása és a városok növekedésének módja közt. Az 1990-es években az építészeti szabadság megtestesüléseként beszéltünk a városok határairól, mint, ahol átfogó innovatív megoldásokat javasolhatunk, nem pedig tömeggyártjuk az öncélú építészetet. Sajnos azok a peremterületek lettek a meglévő táj semmiért való pusztításának tankönyvi példái. Gondolja, hogy lehetséges úgy tervezni egy projektet a perifériába, hogy kiemelten a tájat erősítsük vele? Talán egy bizonyos fokú átmeneti tájat a mezőgazdaság és a város, ipar és város között?
Érdekes átmeneti zónákként gondolni a perifériákra, habár most nagyon nehéz elképzelni egy projektet olyan körülmények között, a kivételes eseteken kívül. Azoknak a projekteknek, amikről beszél, a területre és nagyléptékű demográfiai változásokra vonatkozó problémák skáláját kellene lefedniük. Vannak adminisztratív problémák is, amelyek anélkül könnyítik meg a periféria tömeges elfoglalását, hogy a területi problémákkal foglalkoznának. Porto esete, hogy egy az otthonomhoz közeli, általam ismert példát említsek, paradox szituáció. A történelmi negyedet fokozatosan hagyják el az emberek. Egész utcákat találhatunk elhagyott épületekkel és magas színvonalú, újrahasznosítható ingatlanokkal, míg ezzel egy időben a városhatáron őrjító ütemben folyik az építkezés. Egyszerűen nincs érdeklődés a történelmi negyed felélesztése iránt, mert nincs semmilyen biztosíték a fejlesztőknek, akik sokkal kényelmesebbnek és egyszerűbbnek találják a külvárosban való munkákat. Az a kérdés, hogy miért így alakult ez ki és miért nem épp ellenkezőleg? Miért nincs érdeklődés a történelmi negyedek iránt? Ez nagyban az állami ügyintézés által okozott probléma, ami előnyben részesíti a külvárosi területek újrafelosztását és a gyors haszonszerzést, tehát minél nagyobb a beruházás, annál nagyobb adókat vethetnek ki rá. Nagyon nehéz ezt lelassítani, mert túl egyszerű ilyen körülmények között újra felosztani a területet, de ez drámai hatással van a város jövőjére. Úgy tűnik, a külváros külső része a létfenntartás eszközévé vált a városi tanácsok számára, pedig a történelmi központtal kellene hasonlóan bánniuk. Egy perifériára tervezett projektnek olyan várostervnek kellene lennie, ami fenntartja az egyensúlyt a periféria növekedése és a központi mag közt. A probléma annak a ténynek a velejárója, hogy a városok peremén levő mezőgazdasági területek elnéptelenedésével párhuzamosan beindult egy telekspekulációs növekedés, ami az ingatlanok kizsákmányolásával kapcsolható össze. Portugáliaés Spanyolország tengerparti sávjaiban is erős spekulációs trendet láttunk, amik anélkül okoztak pusztulást, hogy a kormány bármit tett volna a megakadályozására.
Az építészetnek csak kis beleszólása van ebbe a forgatókönyvbe…
Úgy gondolom, egy megoldás erre egy területi egyensúly-helyreállító projekt lehetne, ami újraértékelné a történelmi központok trendjeit és az azokon kívüli növekedésekkel kapcsolatos elvárásokat. Ha átrepül Spanyolország felett, láthatja, hogy a területek elég jól meghatározott és koncentrált magokra vannak szervezve, amelyeket nagy kiterjedésű mezőgazdasági táj vesz körül. Portugáliában ezzel szemben a kiépített központok jobban szét vannak szórva és jóval töredezettebb a terület, ami komolyabb táj-romboláshoz vezetett. Gyakran gondolkodtam ezen, és azt hiszem, hogy egy a perifériára tervezett projekt egy olyan átfogó beavatkozás, ami mindig magába foglalja a politikai vágyat ennek a külső-belső szituációnak a kiegyensúlyozására a város és a hozzá tartozó táj – ami végül is egy és ugyanaz – jövőbeni hasznára.