Luis Barragán beszéde – Pritzker-díj, 1980
- forrás: Ceremony Acceptance Speech, Luis Barragán – in: pritzkerprize.com;
- fordította: Zöldi Sára
Örömmel élek a lehetőséggel, hogy kifejezzem az Amerikai Egyesült Államok, a művészetek és tudományok nagylelkű támogatója iránti csodálatomat, amelyik – ahogy már oly sokszor – felülemelkedett földrajzi határain és puszta nemzeti érdekein, hogy ezt a rangos kitüntetést Mexikó egy fiának adományozza, ezzel is a kulturális értékek egyetemességét ismerve el, ebben az esetben a szülőhazáméit.
De ahogyan senki sem köszönhet mindent a saját egyéni erőfeszítéseinek, hálátlan lenne nem megemlékezni mindazokról, akik életem során a tehetségükkel, segítségükkel és bátorításukkal hozzájárultak a munkámhoz: építész kollégák, fényképészek, írók, újságírók éppannyira, mint a személyes barátok, akik megtiszteltek azzal, hogy aktív érdeklődést mutattak a munkám iránt.
AD Classics: Casa Barragan / Luis Barragan
Megragadom az alkalmat, hogy elmondjam néhány benyomásomat és emlékemet, amelyek, egy bizonyos mértékig, összefoglalják a munkám mögötti gondolati hátteret. Ezzel kapcsolatban Mr. Jay Pritzker túlzó nagylelkűséggel fogalmazta meg egy sajtóközleményben, amit én ehhez a gondolati háttérhez alapvetőnek tartok: hogy azért engem választottak a díj kitüntetettjének, mert magamat építészetnek, mint „a költői képzelet magasztos cselekedetének” szenteltem. Ebből következően csak egy szimbólum vagyok mindazok számára, akiket megérintett a Szépség.
Aggasztó, hogy az építészetnek szentelt publikációkból száműzték a szépség, az inspiráció, a mágia és a varázslat szavakat, ahogy az olyan fogalmakat is, mint a nyugalom, csend, intimitás és ámulat. Mindezek itt fészkelnek a szívemben, és bár nagyon jól tudom, hogy nem mindig bántam velük az őket megillető tisztelettel a munkámban, sosem szűntek meg irányítani engem.
Vallás és Mitológia. Lehetetlen a Művészetet és történetének dicsőségét megérteni anélkül, hogy ne ismernénk fel a vallási spiritualitást és azokat a mitikus gyökereket, amelyek a művészi jelenségek végső okához vezetnek minket. Az egyik vagy a másik nélkül nem léteznének egyiptomi piramisok vagy az ősi mexikóiak. Léteznének-e görög templomok vagy gótikus katedrálisok? Megvalósultak volna-e a reneszánsz és a barokk káprázatos csodái?
És egy másik területen: vajon kialakultak volna-e az úgynevezett primitív társadalmak rituális táncai? Örökösei lennénk-e az egész világon népszerű érzékenység kifogyhatatlan művészeti kincsének? Isten iránti vágy nélkül a bolygónk csak a rútság szánalmas pusztasága lenne. „A legendákban és minden igazi vallásos élményben rejlő irracionális logika az alapja minden helyek és idők művészeti folyamatainak.” Ezek jó barátom, Edmundo O’Gorman szavai, amelyeket engedélyével vagy sem, de magamévá tettem.
Szépség. Hogy a filozófusok képtelenek meghatározni a szó jelentését, kétségtelen bizonyítéka kimondhatatlan rejtélyességének. A szépség orákulumként nyilvánul meg, és az ember azóta számtalan módon vigyázta az üzenetét: tetoválásokban, a menyasszonyi fogadalmat szimbolizáló gyöngysorban, vagy akár a mindennapi szerszámok és eszközök voltaképpen fölösleges díszítéseiben, nem beszélve a templomokról és palotákról, vagy akár napjainkban, a modern technológiák ipari termékeiről. A szépségtől megfosztott emberi élet nem méltó arra hogy annak hívjuk.
Csend. Az általam tervezett kertekben és otthonokban mindig arra törekedtem, hogy meghalljam a belső csend szelíd duruzslását, és a szökőkútjaimban a csend énekeljen.
Magány. Csak a magány bensőséges közösségében találhat önmagára az ember. Az egyedüllét jó társaság, és az én építészetem nem azoknak szól, akik félnek vagy menekülnek előle.
Nyugalom. A nyugalom a rettegés és félelem hatalmas és igaz ellenszere, és manapság, jobban mint valaha, az építészek feladata, hogy ezt az otthonok állandó vendégévé tegyék, legyenek bár fényűzők vagy szerények. Munkám során mindig a nyugalom elérésére törekedtem, de ügyelni kell arra is, hogy oda nem illő eszközökkel tönkre ne tegyük azt.
Öröm. Hogy is felejthetnénk az örömöt? Hiszem, hogy egy művészeti alkotás akkor éri el a tökéletességet, mikor csendes örömöt és nyugalmat közvetít.
Halál. A halál biztos tudata a tett és így az élet forrása, és a műalkotásokban megbúvó szakralitásban az élet győzedelmeskedik a halál felett.
Kertek. Egy kert megteremtésekor az építész a Természet Királyságát hívja segítségül. Egy gyönyörű kertben a természet fenségessége mindig jelen van, de ez az az emberi mértékre csökkentett Természet, ami így átformálva a legjobb menedék a modern élet agresszivitása ellen. Ferdinand Bac tanított minket arra, hogy „a kertek lelkében bújik meg az ember rendelkezésére álló legnagyobb derű”, és neki köszönhetem, hogy a tökéletes kert létrehozására vágyom. A les Colombiers-i kertjeiről mondta a következőt: „Ezen a kis birtokon semmi mást nem tettem, csak csatlakoztam ahhoz az ezeréves összetartozáshoz, aminek mind tárgyai vagyunk: ez az érzelem materiális megjelenítésének vágya, ami annyi, a természethez való kapcsolat keresése közben a nyugalom, a békés öröm helyét létrehozó emberben közös.” Egyértelmű lehet tehát, hogy egy kert a költőiséget és a misztikusságot kell hogy egyesítse a derűvel és az örömmel. Sehol nem fejeződhetne ki jobban a közönségesség, mint egy közönséges kertben.
Mexikóvárostól délre fekszik egy hatalmas vulkanikus szikla nyúlványa, és a gyönyörű látványtól eltelve úgy döntöttem, hogy kialakítok egy sor kertet hogy humanizáljam – annak lerombolása nélkül – meglévő varázsát.
Miközben a lávahasadékok között az eleven szikla impozáns kiemelkedésének árnyékában sétáltam, hirtelen, legnagyobb meglepetésemre, kis titkos zöld völgyeket fedeztem fel (a pásztorok ezeket „ékszereknek” hívják), amiket a puha, olvadt kövekből az időtlen idők óta fújó kíméletlen szelek formálta legfantasztikusabb és legszeszélyesebb sziklaformációk vettek körül. Ezeknek az „ékszereknek” a váratlan felfedezése hasonló rácsodálkozást jelentett, mint amit akkor éreztem, miután az Alhambra sötét keskeny alagútjából kijővén a derűs, csendes és félreeső Mirtusz udvarba jutottam. Valahogy az volt az érzésem, hogy az mindent magába foglal, aminek egy tökéletes, tetszőleges méretű, kertben benne kell lennie: nem kevesebbet, mint az Univerzum egészét.
Ez az emlékezetes megvilágosodás mindig is velem volt, és egyáltalán nem véletlen, hogy az elsőtől kezdve minden egyes kert, amiért felelős vagyok, a spanyolországi mórok esztétikai bölcsességéből eredő örök tanulságot próbálja meg megragadni.
Szökőkutak. A szökőkút békét, örömöt, és nyugalmas érzékiséget nyújt nekünk és a valódi esszenciája akkor teljesedik ki igazán, amikor megbabonázó ereje távoli világok álmait kavarja fel.
Akár ébren akár álmaimban, a mesés szökőkutak kedves emléke egész életemben elkísért. Emlékszem gyerekkorom szökőkútjaira, a vízelvezető csatornákra, az elhagyatott gyümölcsösök sötét tavaira, a kolostorok kerengőjében lévő sekély kutak peremeire, kis vidéki patakokra, a hatalmas ősi vízkedvelő fák remegő tükröződésére és természetesen a Római Birodalom halhatatlan emlékeire, az akvaduktokra, amelyek az távoli horizontokról szállítják a folyékony kincset, hogy az egy vízesés szivárvány szalagjaival érjen végül célba.
Építészet. Az én építészetem önéletrajzi, ahogy Emilio Ambasz a rólam szóló, a new york-i Modern Művészeti Múzeum által kiadott könyvében rámutatott. Mindannak hátterében, amit tőlem telhetően elértem, megosztom Önökkel apám farmjának emlékét, ahol gyerekkoromat töltöttem és felnőtté váltam. A munkámban mindig arra törekedtem, hogy a modern élet igényeit ezekhez a távoli nosztalgikus élményekhez igazítsam.
Szülőhazámbéli falvak és kisvárosok szerény építészetének tanulságai folyamatos inspirációimul szolgáltak. Így, például, a fehérre meszelt falak; az udvarok és verandák békéje; a színes utcák; az árnyas, nyitott folyosókkal körülvett egyszerű falusi terek alázatos fenségessége. És ahogy mély történelmi kapcsolat van ezekben rejlő tanítások és az észak-afrikai és marokkói falvakéi között, ezek ugyancsak a szépséggel és építészeti egyszerűséggel kapcsolatos élményeimet gazdagították.
Katolikus lévén gyakran és nagy tisztelettel látogattam el a gyarmatosító őseink erős hitétől és építészeti zsenialitásától örökül kapott, ma már üres, monumentális kolostorépületekbe, és mindig mélyen megindított az ezekből az elhagyatott kerengőkből és magányos udvarokból áradó béke és nyugalom. Mennyire vágytam arra, hogy ezek az érzések nyomot hagyjanak munkáimon.
A Látás Művészete. Alapvető az építész számára annak tudása, hogyan lásson. Úgy értem, hogy úgy lásson, hogy a víziót ne nyomja el a racionális analízis. És ezt érintve, megragadom az alkalmat, hogy tiszteletemet fejezzem ki drága barátom iránt, aki csalhatatlan esztétikai érzékén keresztül megtanított minket az ártatlansággal való látás bonyolult művészetére. Jesus (Chucho) Reyes Ferreira mexikói festőről beszélek, akinek bölcs tanításaiért most nyilvánosan is hálámat fejezem ki.
És talán nem idegen mindettől egy másik nagy művészetrajongó barátomtól, a költő Carlos Pellicertől származó idézet sem:
látván érzékeljük
a jót és a rosszat
nem látó szemek
lelkei reménytől fosztottak
Nosztalgia. A nosztalgia a személyes múlt költői megnyilvánulása és mivel egy művésznek saját múltja a kreatív potenciáljának legfőbb forrása, az építésznek hallgatnia és figyelnie kell a nosztalgikus látomásaira.
Társam és barátom, Raul Ferreira fiatal építész, valamint a kis csapatunk osztoznak velem ezekben a gondolatokban, amiket megpróbáltam most átadni Önöknek. Abban a hitben dolgoztunk, és reméljük hogy továbbra is dolgozhatunk, hogy ezeknek a gondolatoknak az esztétikai igazsága hozzátesz valamennyit a emberi létezés méltóságához.
