Rem Koolhaas beszéde – Pritzker-díj, 2000
- forrás: Rem Koolhaas, Ceremony Acceptance Speech – in: pritzkerprize.com;
- csatlakozó szöveg: Paul Goldberger: Rem Koolhaas építészete
- fordítás: Zubornyák Zsanett;
Rövid beszéddel készültem, de talán egy anekdotával kellene kezdenem. Furcsa anekdotának tűnhet, de Hollandiából származom, és mivel 1944-ben születtem, ez paradox módon azt jelentette, hogy a zsidóság kérdéséről fogalmam sem volt egészen 21 éves koromig. Fiatalkoromban, az országomban teljesen szokatlan volt valakinek a származását vagy vallási hovatartozását feltüntetni, a szokás az volt, hogy erről soha nem is beszéltünk. Ez drasztikusan megváltozott amikor először jöttem New Yorkba és az Institute for Architecture and Urban studies-nál fogadtak, amit az a Peter Eisenman vezetett, aki, véleményem szerint, nálam sokkal inkább megérdemli a Pritzker-díjat.
Amikor első alkalommal ott voltam, Peter Eiseman megragadta a kabátomat, nagyon erőszakosan, és azt kérdezte: „Tudod miért vagy itt, Koolhaas?” Én erre: „Nem.” „Azért vagy itt, hogy a gót vonalat képviseld.” Ez tett a helyemre, és talán megmagyarázza a helyzetemmel kapcsolatos érzéseimet.
Akárhogyis, köszönetnyilvánításokkal kezdeném. Köszönöm Cindy Pritzkernek, a Pritzker családnak és az alapítványuknak, hogy ilyen kivételes módon azonosulnak az építészettel. Köszönöm a zsűrinek, akik idén ilyen ihletett döntést hoztak. Köszönöm a munkatársaimnál az O.M.A.-nál. Egytől egyig mind az ötszázötvenük közreműködése azóta kulcsfontosságúnak bizonyult. Köszönöm a Harvard Design School-nak, hogy támogatták a kettős életemet futuristaként. És köszönöm a megrendelőimnek, akik munkát adtak nekünk, azáltal, hogy elárasztottak az igényeikkel.
A köszöneteim utánra írtam három rövid anekdotát, vagy három kis epizódot, amik számomra egyformán utalnak a közelmúlt építészetére, az építészet jelenlegi helyzetére és a talán elkövetkező jövő építészetére. Be szeretnék mutatni néhány lehetséges fejlődési irányt, amelyek ha nem vigyázunk, a közeljövő egész fejlődését felrobbanthatják. 1950-nel szeretném kezdeni – 50 évvel ezelőttről.
Ötven évvel ezelőtt az építészet világa nem az önálló egyéniségről szólt, a zseniről, hanem a csapatról, a mozgalomról. Nem volt ’színtér’. Volt viszont építészeti világ. Az építészet nem a lehető legnagyobb különbségekről, hanem finomságokról szólt, amik az általános hasonlóságok szűk tartományában fejleszthetőek. Az építészet folytonosság volt, ami urbanizmusban végződött. A ház egy kis városnak tűnt. A város pedig hatalmas háznak. Ez a fajta építészet ideologikusnak láttatta magát. A politikai háttere a szocializmustól a kommunizmusig nyúlt. Remek témák érkeztek az építészeten túlról, nem pedig az egyes építészek képzeletvilágából. Az építészeknek biztonságot jelentett a viszony azzal amit akkor társadalomnak hívtak, ami elképzelhető és megvalósítható volt. Most 2000 van, ötven évvel vagyunk az imént önöknek megrajzolt idilli karikatúra után. Vannak Pritzker-díjasaink, egy csomóan itt ülnek az első sorban – vannak tehát különleges, önálló személyiségeink. Tiszteljük egymást, de nem alkotunk közösséget. Nincsenek közös munkáink. A megrendelőnk már nem az állam vagy annak tartozékai, hanem magánszemélyek, akiknek gyakran merész, nagyívű és költséges elképzeléseit mi építészek teljes szívünkből támogatjuk.
A rendszer végleges: a piacgazdaság. Egy poszt-ideologikus korban dolgozunk, támogatás hiányában elhagytuk a várost vagy bármilyen más általánosabb gondolatot. A felfedezéseink és rögződéseink valójában magánmitológiák, a specializációink. Nincsenek vitáink területhasználatokról, nincsenek vitáink a településekről vagy az emberi együttélésről. A munkánk legjobb esetben egyedi feltételrendszereket kutat és mutat fel briliánsan. A tény, hogy ennek a helynek (Jeruzsálem, Régészeti park, Izrael) a régészeti aspektusa nagyobb hangsúlyt kap a politikai felelősségénél, azt mutatja hogy a politikai érintetlenség a kortárs építész eszköztárának fontos eleme.
Hálás vagyok, hogy a 2000. évi zsűri értékelése olyasvalakiként tekint rám, mint aki elméleti és gyakorlati szinten egyaránt új típusú kapcsolatokat fogalmaz meg az építészet és a kulturális helyzet között. Valóban ez a lényege annak, amit tenni próbálok. Bár nagyon rossz jós vagyok, a jelen iránt túlságosan elfogult, de gondolkodjunk el egy percig a következő ötvenéves időszakról – ahogy az építészetet művelni fogják 2050-ben, vagy ha szerencsénk van, kicsit korábban.
Egyfajta fejlődés biztos. Az utóbbi 3 évben a kő és habarcs mára „klikk és habarcs” lett. A kiskereskedésekből e-kereskedések lettek, és nem lehet eléggé hangsúlyozni ezeknek a dolgoknak a fontosságát. A mai építészet alkalmi ragyogásával összehasonlítva a virtualitás világa olyan vad és fegyelmezetlen lazasággal érvényesül és olyan sebességgel burjánzik, amiről mi csak álmodhatunk. Évtizedek, de talán évezredek óta most először mi építészek egy nagyon erős és alapvető versenytársat kaptunk. A való világban el sem képzelhető közösségek fognak virágzani a virtuális térben. A földre rajzolt területeink és határvonalaink a felismerhetetlenségig mosódnak el és alakulnak át egy sokkal közvetlenebb, varázslatosabb és rugalmasabb világban – az elektronikáéban.
Négyezer év kudarcai után a Photoshop és a számítógép azonnali utópiákat teremt. Ezen az ünnepségen, ezen a helyen az építészet még mindig alapvetően a „habarcs” mellett elkötelezett, mintha az emberiség történetében összehordott egyik legnagyobb kupac közelsége biztosíték lenne arra, hogy az elkövetkező kétezer évben is megmarad a sajátos piaci résünk, a jövőbeli hitelünk. De a világ többi része már felszabadította nekünk az építészetet. Az építészet domináns metaforává vált, minden olyasminek az ellenőrző ügynökévé, aminek koncepcióra, szerkezetre, egyéniségre, formára van szüksége. Csak mi, építészek nem fordítjuk a javunkra ezt az újragondolást, saját habarcs-Holt-tengerünkben támolyogva.
Hacsak nem lépünk ki abból a függőségből hogy a világon mindenről – a legpolitikusabbtól a legpraktikusabb dolgokig – csakis a valódi és elismert építészet mentén tudunk gondolkodni, ha nem tudunk elszabadulni a végtelentől, hogy végre a sürgős és halaszthatatlan dolgokon: a szegénységen, a természet eltűnésén tudjunk gondolkodni, akkor az építészet talán soha nem éri meg a 2050-et. Köszönöm.