Alvaro Siza interjú (bev.) – El Croquis 140
A dolgok jelentése –
Juan Domingo Santos beszélget
Alvaro Sizával (bevezetés)
- Juan Domingo Santos: The Meaning of Things – A conversation with Alvaro Siza
- forrás: El Croquis 140 (2008, p7-9)
- fordította: Urbán Jakab
Alvaro Siza munkásságával egy könyv lapozgatása közben találkoztam, ami még építészhallgató koromban került véletlenül a kezembe. Leginkább arra emlékszem ebből a találkozásból, hogy mennyire ámulatba ejtettek azoknak a sziklába vájt medencéknek a fényképei, amiket dagálykor elöntött a tengervíz. Azóta eltelt 25 év, de még mindig elfog a különös varázslata ennek a határtalan helynek, a víz által meghódított ködös területnek, ahol a tenger és a szárazföld más alakot vesz fel. Muszáj volt felidéznem ezt az emléket amikor erre az interjúra készültem, vagy a számos alkalommal, amikor a legkorábbi ötleteinek a legutóbbi munkáiban való jelenlétéről hallottam beszélni.
Mindig is azt gondoltam, hogy Alvaro Siza fő törekvése azoknak a törékeny találkozásoknak a kipróbálása, ahol a dolgok jeleket küldenek egymásnak. Arra lévén bátorítva, hogy folyamatos kapcsolatban éljenek, természetes folyamat részeként fedezik fel a jelentésüket. Alvaro Siza munkásságát nézve azt érezhetjük, hogy egy projekt a szükségből, kiegyensúlyozatlanságból ered, egy még felfedezésre váró hiányból. Az építés talán a kapcsolatok világának akadálytalan kutatását jelenti, ezért eredeztethető a munkássága egy olyan találkozásból, ami mindig valami meglepetést vagy felfedezést tartogat.
Dolgoztam Alvaro Sizával és tudom, hogy nála minden tervezési folyamat egy önmagát elemző kutatás, amely önmagából képződik, egy nyughatatlanul fürkésző tekintet, amely az avatatlan szemnek nem látható, addig nem ismert összefüggéseket hoz felszínre. A tervei alkotói értelmezések, amelyekben a felfedezés a transzformációból táplálkozik. A figyelmemet továbbá az keltette fel, ahogyan egy idegen kontextusba átemelve elcsavart dolgokat. Fáradhatatlan energiával emelkedett felül jelentésükön gondolataiban, értelmezte, átalakította és összetett irányítással megformálta őket. Átírta őket a képzeletével, s így akár mi is hihetünk az ekképpen szőtt történetekben.
A találkozóhelyül a jelenlegi műtermét választottuk, ami nem régen épült meg a Douro partján a város közkedvelt kerületében, egy meredek, keskeny sikátorban, színesre festett házakkal, kertekkel, és egy vasárnap reggelenként a szomszédság által látogatott kis kápolnával körülvéve. A ház szürkére fakult kőfal mögött rejtőzik. Egy szolid fém ajtón és egy meredek lépcsőn keresztül lehet bejutni. Bent a kortárs portugál építészet három generációjának műtermei vannak, Tavoráé, Sizáé és Souto de Mouráé. Ők hárman egyértelműen az ország építészetének meghatározóivá váltak. Egy nyitott alaprajzú helyiségben alakították ki a munkahelyet, a hatalmas fatokos ablakokon át elképesztő kilátás nyílik a Douro-ra és Porto városára. Nem kifejezetten nagy, de zsúfolásig van falon függő skiccekkel és számtalan munkaközi és nem csak építészeti célú modellel. Van itt ipari mintadarab, aláírt elemek, egy szobrászati kiállítás skiccei, tapéták színtesztjei és egy hatalmas, a Fatima-szentély majdani kerámia anyagú kiegészítését ábrázoló vázlatokkal takart fal, amiből a szemlélőben az a benyomás keletkezik hogy a stúdióban az idő nagy részét művészeti munka teszi ki. A beszélgetéseink egy alapvetően irodaként funkcionáló fehér falú kis szobában zajlottak. A helyiségben volt egy rajzokkal elborított fa asztal, az asztal körül pedig különféle tárgyak hevertek. Az első beszélgetésünk nyáron volt, a későbbi az ősz folyamán. Mindkét alkalom vasárnapra esett, így több idő állt rendelkezésre és a hangulat is nyugodt volt, annak ellenére, hogy a stúdióban ugyanúgy folyt a munka, mint a hét bármelyik napján.
Siza mindkét interjú alatt rejtélyes ábrákat skiccelt egy jegyzetfüzetbe – minden nyilvánvaló jelentés vagy hasznosság nélküli tárgyakat, vagy éppen építészeti részleteket. Ezt a folyamatot időnként megszakította, hogy magyarázó vázlatokat rajzoljon ahhoz kapcsolódva, amiről épp beszéltünk. Arra jutottam, hogy ezek a rajzok egységes történetet alkottak a megfigyeléseitől függetlenül, illetve hogy ezek a vázlatok segítették őt a koncentrációban és az önkifejezésben. Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy Siza kedvét leli abban, ha rajzaival ötleteket és embereket hódíthat meg.
Az interjúk nyugodt, nyitott légkörben zajlottak, így próbáltam követni az ösvényt, amit a válaszai – amelyek szinte mind személyes tapasztalataihoz kötődtek – sejteni engedtek.
Az ember folyton érzi a jelenlétét, a nehézkesség meglepő hiányát. Egyfajta, titokzatos dicsfény vesz körül mindent, amit csinál. Mély hangjával nyugodtan, ritmusosan beszél és nagyon pontosan, óvatosan használja a megfelelő kifejezéseket a beszélgetés alatt.
A megjegyzéseiből kiderül, hogy szereti az irodalmat, a művészetet – főleg Picassót, mindig Picassót – a jazzt, a futballt – kedvenc csapata mindig is a Matosinhos volt, utána pedig a Benfica –; és olvassa az újságokat, hogy naprakész legyen az aktualitásokat illetően. Nem tért ki egyik kérdésem megválaszolása alól sem, és mindig nagyon nyugodt és biztos volt az érveit illetően. Nagyon világos, de nem megkövesedett gondolatai vannak. Az volt az érzésem, hogy minden felvetett problémára volt válasza, mintha már feltette volna magának ugyanazokat a kérdéseket, vagy legalábbis már mintha töprengett volna rajtuk. Arra is rájöttem, hogy a megjegyzései fényében dolgok, amiket már tudtam, frissnek tűntek, amiket pedig nem tudtam, azok felfedezéséhez új irányt kaptam.
Egyik találkozásunkkor sem szabott időkorlátot, de talán a legváratlanabb pillanat az volt, amikor az utolsó délután elhívott, hogy menjek vele megnézni egy házat, Porto történeti negyedében. Bent nem akartam hinni a szemeimnek. Több száz alkotás volt ott híres 20. századi alkotóktól: asztalok, székek, ülőgarnitúrák, kanapék, padok… Mind halomba rakva, beborítva az egész helyet, padlót és falat egyaránt. Libasorban tudtunk csak a lépdelni a bútorok közti keskeny hézagban. A szobák a szomszédos épületek további szobáiba vezettek, olyan nyílásokon keresztül, amikről az volt az érzése az embernek, hogy spontán bontotta ki a falból valaki, eszembe is jutott erről Matta Clark illusztrációs anyaga. Alvaro Siza kíváncsi volt, rendkívül kíváncsi minden iránt, amit látott. Szerette közelről nézni a dolgokat, megállni és alaposan megvizsgálni mindent maga körül, majd a vázlatfüzetébe számtalan részletet lefirkantott: már örökre a képzeletébe maradtak. Órákon keresztül kószáltunk a szövevényes helyen, kipróbálva egyik széket a másik után, míg végül kiválasztott magának egy szerény, masszív fából készült zsámolyt: csupán azt a névtelen, közönséges alkotást vitte haza.
