Frank Gehry munkáiról – Pritzker-díj, 1989
- forrás: On Awarding the Prize by Ada Louise Huxtable – in: pritzkerprize.com;
- fordította Seres Eszter és Marosi Bálint
A díj odaítéléséről
Frank Gehrynek, mint az építészek többségének az építés művészete komoly és kutatással járó tevékenység. Múzsáját szerelemmel és gyötrelemmel, a felfedezés örömével követi minden egyes munkájában, emellett kivételes képességekkel. A retró uralkodásakor is a vízió eredetiségének modernista útját követi, amit posztmodern tradícionalisták olyan erősen próbáltak rossz színben feltüntetni. Kockáztat, munkáiban elmegy a peremig, a határokat a korábbi korlátoknál tovább feszíti. Van, hogy mellélő, de olyan is, amikor az áttörés megváltoztatja mindenki más vízióját. Hisz abban, ahogyan az építészek többsége, hogy mindig a következő projekt fogja megvalósítani a céljait és álmait.
lásd még: Frank Gehry beszéde – Pritzker-díj, 1989
Akik így dolgoznak – egy ősi művészet szellemét és jelentését megújító elméleti és gyakorlati szintekkel kísérletezve –, azok számára létezik egy csendes, de valódi öröm, az építészek titkos elixírje. A varázs mindenen áthatol, nincsenek nyomasztó Gehry-épületek. A dolgaira nem lehet máshogy, csak mosollyal visszagondolni. A hal mint valódi szobor, aztán a funkcionális tárgyak, a díszítő- vagy alkalmazott elemek, fényesek vagy csillogóak, vízi lényből lett lámpák, antropomorf éttermek és felhőkarcolók. Ott vannak a régi cipősdobozok révén ismerős hullámkarton bútorok, a papír-pompa kényelmes használó-barátságával. Bölcsességei nem divatos belső viccek vagy poénok; könnyed és élettel teli tárgyai és épületei megemelik a lelket és arra döbbentenek rá, hogy a látszólag egyszerű hogy válik a már ismertet új formákká alakító képzelet közbenjárásával különlegessé, ami egyszerre ejti rabul a szemet és a szellemet, új használati és stílusdefiníciókat sugallva. Frank Gehry számára ezek a felfedezések rendszerint az építészet és szobrászat feszült és nehéz találkozásainál történnek; ez az a bonyolult, veszélyes és felderítetlen terület, amit a sajátjává tett. Igazi teljesítménye, hogy a művészet és a használhatóság nála a forma és funkció megnyerő külsejű, működőképes és erősen személyes szintézisében valósul meg. Gehry munkássága az építészetet egy fejlődő, kihívásokkal teli és kreatív művészetként viszi tovább.
Gehry munkáiban a kalandvágyó szellemnél és az originális képeknél több van. Egyrészt úgy kombinálja az adott helyszínen az építőelemeket, hogy azok nem csak érdekes szobrászattá, hanem innovatív kontextussá is válnak, legyen az a Los Angelesi Loyola Jogi Egyetem apró gyöngyszeme, az ambiciózus Amerikai Kulturális Központ Párizsban, vagy egy unalmas tömböt hirtelen felrobbantó kereskedelmi központ. A talán önkényesnek és némelyek számára idegen, absztrakt geometriájúnak tűnő külső belülről szokatlan és vonzó kapcsolatok sorozatát fedi fel, amik a program alapos analízise révén, azaz a komolyan hangszerelt tér többdimenziós koncepciójaként valósultak meg.
Ha Gehry munkáságának sok oldala van, akkor számos Gehry is van. Van a sajtó által definiált és népszerűsített „média-Gehry”: a nemtörődöm, laza kaliforniai, akinek a munkáit divatos „pop” vagy „punk”-ként tartják számon, aki anyagokat – drótkerítést, szabadon vezetett csöveket, alumínium hullámlemezt, másodosztályú építőlemezeket – használ funky, könnyed, nyugati parti módra. Ez a kép része Velence és Santa Monica csábító média-világának, amiket lakóhelyévé tett; az Új Kalifornia, a stílus hazája. Divat csodálni a kívülálló szellemét, de kétségbevonni is, hogy a dolog működni fog.
És aztán ott van az igazi Frank Gehry, aki minden, mégis mindezeknek egyike sem, a tekervényes, a véletlenszerű és az abszurd rajongója, érzi a kortárs kultúra átmeneti természetét, miközben mélyen kötődik – személyesen és szakmailag – a komoly művészet és művészek világához. Létezik egy zárt elitista építészet és a városépítészet – ha az elitizmus a magasművészetek heves csodálatát jelenti. Ő minden felett egy megszállott perfekcionista, a kifejező formát a jól működő funkcióval egyesítő módszerek szüntelen és a fáradhatatlan kutatója. A legidőtállóbb és legkifinomultabb érzékkel űzi az építészetet, de nagyon sajátos fordulattal.
A Gehry munkáját jellemző lendület korunk művészetének szívét célozza, modernizmus koncepcionális és a technológiai (a sokkal hangosabb publicitást kapó hibáinál nem kisebb súlyú és tanulságú) eredményeitől az 1990-es éveket jellemző látványos víziókig. Épít a Frank Lloyd Wright által mindörökre felnyitott szabad „dobozra”, és a Le Corbusier által fénylő magasságokba emelt felszabadított terekre. („Ronchamp mindannyiunkat megszégyenít” – mondja.) Gehry folytatja és egyénivé formálja a 20.századi hagyományt. Ez az a fajta építészet, amelyik végülis csak a modern technológiákkal és életmódokkal válik lehetővé és logikussá. A radikálisan kifinomult szerkezetek és terek modern csodáját a „tiszta” forma hirtelen robbanásába tolja – egy meglepő külsőben, egy felülvilágított helyiségben, ami legalább annyira absztrakt művészet mint megvilágítás az azt megkoronázó szerkezetben.
Az épület minden esetben lelkiismeretesen programozott, és a program a megoldás generátora, vagy legalább a társ-generátora. A részek néha „szobányi” elemekre bomlanak Gehry plasztikus céljainak érdekében. Bár a választásai sosem önkényesek; ő soha nem az újszerűségre vagy a felszínes hatásra törekszik. Nem szobrot csinál, amit utólag töltene ki használattal. Szokatlan formáit és tereit nem csomagolja be álfalakkal azért, hogy nem-valós szerkezetek súlyát és keménységét sugallja, hanem fém-, farost, építőlemez vagy üvegfelületekkel burkolja azokat, a flexibilitás és a léptéknek való megfelelőség, az átlátszóság, a tükröződés, a színek, a klíma és a fény kontrollálására. Mint valami alkimista, aki a salakot folyamatosan ha nem is arannyá, hanem közönséges alumíniummá alakítja, Gehry bizonytalannak mutatkozik abban hogy mi is szép és mi csúnya. Lényegtelen; a meglepő esztétikai revelációkat és váratlan eleganciát a mindennapit és mindenütt jelenlevőből hozza létret közvetlen környezetünk olcsó építésmódjaival. Ezeknek az anyagoknak a kulturális utalásai éppolyan erősek, mint a szerkezeti és esztétikai alapjaik.
Gehry szelíd, szarkasztikusan-monumentális kartonbútor-családjának a neve Easy Edges: még a névnek is kényelmes, nyugodt hangzása van. Bár nem egyszerű művészet az övé, minél nyugodtabbnak tűnik, annál komolyabb a mögöttes kreatív munka. Adjunk hozzá némi bölcsességet, és a megtévesztés még nagyobb; a művészet kigúnyolja a komolyságot, ahogy az élet gúnyolja a művészetet. De a művészet és az élet elválaszthatatlanok, akár imitáció is a kapcsolat, ahogy korábbi évszázadok hitték, akár ha a világról tett megfigyeléseink botrányosan kicsúsznak a kezeink közül, ahogy az ma nagyon gyakran megesik. Az építészet nem csupán kommentál, az épületek viselkedéseknek, szokásoknak és stílusoknak ad formát és biztosít teret. Ez emelte az építészet művészetét fenséges meglepetések végtelen sorozatává. Legyen az a reneszánsz vagy a barokk forradalmi víziója, a klasszikus szabályrendszer Schinkel- és Soane-féle drámai szétbontása vagy a huszadik század megrészegült jövő-mámora, semmi nem lesz már olyan mint korábban volt. Az építészet ezekben az esetekben minden alkalommal felfrissült és megnyílt, új, korábban nem létező irányok felé tört utat és alakított át mindent ami utána következett. Vannak, akik olyannyira nem értenek a történelemhez, hogy minden felfedezőutat elvágnának a visszaépített múlt érdekében. A művészetért és az életért való ragaszkodásban azt az egyetlen művészetet csapják be, ami mindkettőt szolgálja.
A vita Gehry munkásságáról tehát tovább fog folytatódni. Nehéz elképzelni egy „befejezett” Gehry-képet, hacsak nem az utánzóira gondolunk, akikből seregnyi van, vagy a majd tovább már nem bővülő életműre. Sok kísérlet és megoldatlanság volt a korai projektjeiben, mivel legfontosabb feladatának a művészet és építészet egyesítését mindennél nehezebb problémáját tartja. Ma az egyre növekvő méretű és egyre nemzetközibb megbízásait nagyhatású, nehezen elért tisztaság és rend jellemzi. Széles körű elismertséget ért el, mára – ahogy mondani szokás – a mainstream, a rendszer része lett. Vajon túléli-e Gehry komoly tiszteletlensége és normán kívüli művészete a hivatalosság ölelését? A költészet, minden nagy építészet e jól őrzött titka, ritkán szerepel jól a cégvezetői tárgyalásokon. Hűvösen romantikus, racionálisan expresszionista, érett kalandor. Továbbra is a nem-éppen-könnyű végeken fog dolgozni, a hasznosat költőibe fordítva, az építészetet művészetbe.
