Rem Koolhaas építészete – Paul Goldberger
Írta Paul Goldberger – építészeti kritikus (The New Yorker) és szerkesztő (Architectural Digest).
- forrás: The Architecture of Rem Koolhaas – pritzkerprize.com;
- fordította: Ondi Boglárka
- kapcsolódó fordítás: Rem Koolhaas beszéde – Pritzker-díj, 2000;
Beszélhetünk Rem Koolhaasról az építészről, Rem Koolhaasról a városelméleti szaktekintélyről, és Rem Koolhaasról a személyiségről, aki köré úgy gyűlnek a fiatal építészek, mint tűz köré az éjjeli bogarak. A Pritzker-díj zsűrije figyelembe vette mindezen érdemeit, alátámasztva ezt nem csak megépült munkáival, de gondolataival is. Az igazat megvallva Rem Koolhaas lényegében és alapvetően építész, briliáns formaalkotó, aki a munkájával úgy adott új életet a modernizmusnak, ahogy egyetlen ma élő építész sem. Habár kijelentései – miszerint az építészet képtelen megoldani a kortárs várossal kapcsolatban felmerülő problémákat – híressé tették, a legjobb épületei önmaga állítását meghazudtolva bizonyítják, hogy az építészet továbbra is jelent valamit, hogy a lehetőségek a formai újítások terén koránt sem merültek még ki, és hogy a virtualitás világában különösen szükség van a realitásra.
Ennek fényében nem igazán gondolhatunk Koolhaasra úgy, ahogy például Le Corbusier-re, Frank Lloyd Wright-ra vagy egyéb építészekre, akik briliáns cifraságokkal dobálóznak („New York maga a katasztrófa, de egy briliáns katasztrófa” mondja Le Corbusier), amik könnyedén elterelik a figyelmet az épületeik eredetiségéről, gazdagságáról és összetettségéről. Le Corbusier-től eltérően, akinek városelméletei tévedésnek bizonyultak, Koolhaas szónoklatai a városról – amik a legjobban talán úgy foglalhatóak össze mint (ahogy ő nevezte) a „túlnépesedés kultúrájának” ünneplése és annak felismerése, hogy a technológia a városi és építészeti formát jóval cseppfolyósabbá, kevésbé merevvé tette, mint korábban volt – minden jel szerint helytállóak. 1994-ben írta Koolhaas: „Ha egy új urbanizmus születne, az nem a rend és a teljhatalom közös fantáziáján alapulna; a bizonytalanság szakasza lenne; nem a többé-kevésbé állandó elrendeződésű tárgyakhoz kötődne, hanem a vidéket öntözné lehetőségekkel; többé nem a stabil alakítás lenne a cél, hanem hogy alkalmazkodjon az olyan folyamatokhoz, amik megtagadják, hogy konkrét formává kristályosodjanak (…); többé nem a város megszállottja lenne, hanem az infrastruktúra alakításáé, hogy vég nélkül erősítse és változatossá tegye; egyszerűsítés és újrarendezés – a pszichológiai tér újragondolása.”
Olyan időket élünk, amikor divatos becsmérelni az egyre inkább egyforma városokat – a kultúra homogenizációját – Koolhaas azonban veszi a bátorságot, hogy feltegye a kérdést: a jelleg nélküli város (Generic City), ahogy ő hívja, valóban teljes egészében rossz dolog-e (…). A jelleg nélküli város, írta Koolhaas, „a történelem nélküli város. Elég nagy mindenki számára. Nem kíván karbantartást. Ha túl kicsivé válik, egyszerűen megnő. Ha elavul, egyszerűen megsemmisíti önmagát és megújul. Felszínes, akár egy hollywoodi stúdió díszlet, új egyéniséget vesz fel minden hétfő reggel. A jelleg nélküli város az óriási urbánus élet-darabok maradékainak átfordulása a kiber-térbe.”
Ahogy Le Corbusier a jövőre irreleváns tényezőként elutasítja a múlt építészetét, Koolhaas valamiféle élvezetet talál a saját szónokias kicsapongásaiban, ám ezek gyakran alapvető, meglepően egyszerű igazságokat tartalmaznak. „A jövő itt van, csak még nem terjedt el egyenletesen” – írta. Vagy: „Az inkább mechanikai mint építészeti kapcsolatokat megalapozó lift és a hozzá kapcsolódó találmányok hasztalanná teszik és érvénytelenítik az építészet klasszikus repertoárját”. Atlantával kapcsolatban: „Atlanta nem város, hanem táj. Atlanta volt az osztott belváros ugródeszkája, a belváros szétrobbant. Ha egyszer automatizálódik, az autonóm részecskék akármerre mehetnek, megragadva a szabadság, a könnyebbség, a csökkentett szövegbeli nyűg lehetőségét.” Az urbanista gondolkodás kortárs mivoltáról: „Homokvárakat építettünk. Most pedig a tengerben úszunk, ami elmosta őket.”
Nem igazán a találó megfogalmazás, mint inkább Koolhaas írásainak – és gondolkodásának – egyszerűsége és nemlineáris volta igazolja a fiatalabb építészek mérhetetlen rajongását, a modern várost formáló társadalmi-gazdasági és politikai erők rettenthetetlen kritikusát látják benne, olyan alakot, aki közönyt mutatva ad erőt, ugyanakkor képes elfogadni számos dolgot úgy, ahogy van. Koolhaas egyszerre szónokol minden irányba, egyfelől Jeremiás próféta, aki a közelgő pusztulást hirdeti, másfelől Robert Venturi, aki megigézve, már-már olyan szeretettel szemlélve a világot, ami értelemszerűen egy bizonyos mértékű elfogadást jelent. „Ne törődj az ellentmondással – nem létezik ellentmondás, így működik a világ”, – mondja Koolhaas – „és így kell viszonyulnunk hozzá.” Mindenekfelett Koolhaas teljesen érzelgősségmentesen vizsgálja a világot. Mélységesen megveti azokat, akik a pillanat sürgetéseire úgy kívánnak válaszolni, hogy a múlt nosztalgiájába vonulnak vissza.
Nem szükséges hangoztatni, hogy Koolhaas építészete semmi ilyesmit nem tesz. Mégis, ragyogóan leleményes modernizmusa ellenére sem hagyja figyelmen kívül a múltat. Az 1991-es párizsi Villa Dall’Ava Le Corbusier Villa Savoye-jának legeredetibb továbbgondolása – vagy legalábbis a legeredetibb volt, mígnem Koolhaas ezt még burkoltabban vissza nem adta egy teljesen más ház képében Bordeaux-ban, 1998-ban. A Villa Dall’Ava a Villa Savoye káprázatos és ügyes magyarázata; az eredetit, a mindig is véglegesnek és csakis a csodálatunkra méltó tökéletesnek tekintett modernista példát szétrobbantotta. Kolhaas designja egyszerre könnyedebb és iparibb, van benne valami laza szellem, mintha a Villa Savoye lett volna újjáépítve egy high-tech viskóvá. Koolhaas kezében a Le Corbusier-féle modernizmus nem a távolságtartó hódolat és félelem eszköze, hanem élénk kötelék.
Bodeaux-ban a feladat szokatlan volt és kiemelkedő fontosságú; egy férfi és családja számára tervezett, akit egy autóbaleset kerekesszékbe kényszerített. A férfi elmondta Koolhaasnak, hogy az igénye egy „komplex ház, mert ez fogja jelenteni a világomat,” amire az építész egy háromemeletes szerkezettel válaszolt, közepén fel-lemozgó üvegszobával, ami egyrészről egy lift, lehetővé téve a közlekedést a férfi számára, másrészről egy önmagában is értelmezhető helység. A ház elődleges vizuális képe egy hangsúlyosan vízszintes fém tárgy, a felső szint szinte úszik a középső szint üvegpanelein – megint a Villa Savoye, ezúttal absztraktabb, és lélegzetelállítóan gyönyörű. A design alapötlete ugyanakkor egyáltalán nem valamiféle óda a Villa Savoye-hoz, hanem egy kísérlet arra, hogy építészeti megoldást találjon egy tanulékony, intellektuálisan aktív megrendelő szokatlan igényeire, aki olyan házat akart, ami egyrészt különleges környezetet teremt a saját maga, másrészt kényelmes otthont a családja számára. Koolhaas ezzel kezdte – a megrendelő igényeivel, – nem a formával.
Koolhaas városi épületei nem rideg, klasszikus, rögzített és megváltoztathatatlan rend által meghatározott szerkezetek; ehelyett folyamatos változásban vannak, azt sugallva hogy habár most így néznek ki, holnap akár valami egészen mássá is alakulhatnak. Nem mindig arról van szó, hogy Koolhaas épületei tudatosan valósítanák meg a teljes flexibilitás (jellemzően megvalósítatlan) modernista álmát – legtöbbször inkább érzékeltetik a változás hangulatát, semmint birtokolnák annak valóságát – de az mindenképpen elmondható róluk, hogy a tervezésüknek köszönhetően nyitottabbá válhatnak a társadalmi és programbéli fejlődésre. Koolhaas építészként a színpadot kívánja felépíteni, nem megírni a rajta elhangzó szöveget.
Mégis, hajlamosak vagyunk ennek jegyében beszélni Koolhaasról és szinte anti-építészként gondolni rá. Ha viszont az lenne, soha nem nyert volna Pritzker-díjat. Az építészete a semlegesség antitézise, nem is lehetne távolabb a megszokottól. Míg munkája nem törekszik Mies eleganciájára, közben mégis a részletek megszállottja, de sokkal jobban fogllakoztatja annak a természete, ami az épületeiben történik. Az épületek programja érdekli leginkább, és valóban úgy is tekint a programra – épületben zajló tényleges történésekre – mint a forma elsődleges alakítójára. Koolhaas az új Seattle-i nyilvános könyvtár tervezése előtt a könyvtárak (és a digitális korban ezt jelentő épületek) hosszas tanulmányozásába vetette magát, a Prada számára létrehozandó új generációs kiskereskedés elkezdése előtt a vásárlást és fogyasztást figyelte meg. A Prada-tervei azon alapulnak, hogy a boltok egyre inkább az események színterévé, színházivá válnak, majd még eggyel tovább lépett, és ténylegesen előadások színhelyévé tette az üzleteket. A formalizmustól távol álló építészként Koolhaas tagadhatatlan fontosságú formákat kreál. Seattle-ben egy üveghomlokzatban lévő rézháló erős formájára bízza, hogy egy olyan fizikai formát hozzon létre, ami elég izgalmas ahhoz hogy a könyvtár ismét a szélesebb közönség egyfajta közösségi terévé válhasson. Itt – ahogy oly sok egyéb munkájában is – az építészetet arra használja, hogy az általa létrehozott valós és elegendően lenyűgöző tér ne csupán helyet követeljen magának a virtuális tér korában, de meg is nemesítse azt.
