Jacques Herzog beszéde – Pritzker-díj, 2001
- forrás: Jacques Herzog, Ceremony Acceptance Speech – in: pritzkerprize.com;
- fordította: Szabó Bálint, Marosi Bálint
Kedves Pritzker asszony és Pritzker család, kedves zsűritagok, kedves barátok, hölgyeim és uraim, sok mindenért mondunk most köszönetet. Köszönjük az Önök építészet iránti folyamatos és rendíthetetlen elkötelezettségét. Köszönjük, hogy nekünk ítélték ezt a díjat, amelyre vágytunk és szerettük volna megkapni, ahogy csak a kisgyerekek vágynak dolgokra a szívük mélyén. Köszönjük a megbízóinknak és barátainknak – akik közül néhányan itt vannak ma este – a segítségüket és projektjeink kritikus fázisaiban is tanúsított párbeszédkészségüket.
Carlos Jimenez: Herzog és de Meuron építészete – Pritzker-díj, 2001
Köszönjük azoknak, akik sok évvel ezelőtt ajtót nyitottak nekünk a GSD-ben (Graduate School of Design – Harvard University). Ez nagyon fontos belépőnek bizonyult számunkra ebbe az országba (USA – ford.), még mielőtt lehetőséget kaptunk volna itt a legjobb munkáink közül néhány megvalósítására. Szeretnék megköszönni partnereinknek, Harrynek és Christine-nek és az összes munkatársunknak, akik évek óta hihetetlen elkötelezettséggel állnak mellettünk.
1978-ban Pierre és én megnyitottuk a közös építészeti irodánkat, de ez se történelmi jelentőségű döntés, se nagyszabású alapító esemény nem volt. A Szövetségi Műszaki Főiskolán (ETH Zürich) töltött utolsó félévünk alatt vettük észre, hogy nagyon sok közös van bennünk. Az önállósodásunk többé-kevésbé egyszerre volt lázadás és kétségbeesés. Mi mást tehettünk volna?
A gazdasági helyzet nem volt túl rózsás és mind a hazai, mind a külföldi építészet idegennek tűnt nekünk. Nem tudtuk mit akarunk, csak azt tudtuk, hogy mit nem. Az ekkor 40 éves Aldo Rossi keze alatt töltött néhány szemeszter lelkesedéssel töltött meg minket.
A korai, gyenge minőségű betonból készült épületeiben egy olyan irányt fedeztünk fel, ami mintha Pasolini és az Arte Povera („szegényes művészet”) közé lenne helyezhető. Szerettük azt a sommás mondatát, hogy “az építészet az építészet”, mert olyan provokatívan egyenesnek tűnik és pontosan meghatároz valamit, ami ma is nagyon eleven számunkra: az építészetnek csak a maga tárgyszerű és központi sokszínűségében van jövője, és nem mint valamiféle elmélet hordozójának. Ez az építészetnek az az anyagisága ami paradox módon gondolatokat és ideákat közvetít. Más szóval az anyagtalanságát. Régi történet, de sokkal relevánsabb ma mint bármikor korábban: az építészetnek a szépsége miatt van jövője, mert elcsábítja, lelkesíti és inspirálja is az embereket, mert anyagi és mert képes – ha csak néha is – az anyag meghaladására.
De Rossinak ez az anarchista és költői oldala – amit diákként annyira szerettünk – fokozatosan beleolvadt a posztmodern korszellembe. Ami megmaradt, az az állandóság és a tipológia akadémikusan merev ideológiája és a stílus dekoratív történelmi elemeinek hirtelen uralma, a dekoráció egyfajta coming-outja, amit korábban szégyenteljes visszahúzódásra kényszerített a modernizmus előretörése.
A képzőművészetben – ami rendszerint kritikusabb, radikálisabb és a művészi és társadalmi paradigma-váltások alkalmazásában az építészetnél előbbre jár – a transzavantgárd és az úgynevezett Wild Painting olyan sok új képet szolgáltatott, hogy az elárasztás ellenére – vagy talán pont amiatt – nekünk magunknak nem maradt saját terünk. Nem láttunk ilyenfajta távlatot a dekonstruktivizmusban sem; bár elbűvöltek minket a filozófiai vezérelvei, az építészeti szószólóik és a magyarázataik halálra untattak. Az első években mindenféle formával és anyaggal kísérleteztünk, hogy a megszokott használatukból kiforgassuk őket és valami olyan, eddig rejtettet, valami láthatatlant préseljünk ki belőlük, ami életet lehel az építészetbe. Igen, ez volt amit akartunk: életet lehelni az építészetbe, bár nem tudtuk pontosan megfogalmazni, hogy ezzel mit is szerettünk volna, a véget nem érő megfogalmazási kísérletek ellenére. Nem volt olyan filozófia, amit feltétel nélkül el tudtunk volna fogadni, bár fenomenológiai kérdések mindig kiemelt szerepet játszottak, például a testi érzékelés vagy a jelölt és jelölő.
Rémy Zaugg – a művész, akivel az évek során gyakran dolgoztunk együtt – könyörtelenül kérdez rá számunkra is kiemelt fontosságú dolgokra. A kérdései talán nyilvánvalóak és egyszerűek, de a legalapvetőbbek is: mi, hol, hogyan, ki? A terveink egyre minimalistábbá váltak, radikálisan minimalistákká. Aztán a mozgástér hirtelen óriási lett. A nyolcvanas évek elején senki sem csinált téglalap alakú alaprajzot vagy metszetet, ami a doboz, a tervezés alapja. Olyan építészetet szerettünk volna, amit nem valami felismerhető forma jellemez, hanem valami bizonytalan, nem-imitáló analógia. Egy emlékképet, asszociációt kerestünk. Nem teljes redukciót vagy tiszta absztrakciót szerettünk volna. Nem a világ leegyszerűsítése volt a cél, vagy az úgynevezett lényegire való redukció. Sem vallás, sem ideológia nem volt a dologban.
Nem egy Minimalista szektát akartunk. Épp ellenkezőleg: meg voltunk rémülve a pusztítástól, amit az úgynevezett Minimalizmus okozott az építészetben, ami mindig az erkölccsel és és a tökéletességgel kapcsolódott össze és látens protestáns hév nyomait viselte. Ehelyett egyre több kétségünk lett a terveinkben megjelenő a téglalap-dominanciával kapcsolatban.
Ez aztán túlságosan korlátozó lett. Paradox módon a doboz – az elképzelhető legegyszerűbb és legalapvetőbb építészeti forma – stilisztikai elemként fogalmazta meg magát: pontosan ez volt az amit olyan szorgalmasan kerülni próbáltunk. De lehetséges egy teljesen más magyarázat. A munkánk stílusában bekövetkezett vélelmezett törések és váltások nem csak dizájn-indíttatásúak lehettek, hanem pszichológiaiak is. A modernista formai kánon feltételezett objektivizmusa lehet hogy arra volt csak jó, hogy egyszerűbbé tegye a hosszútávú közös kalandunkat és a terveink megbeszélését; talán ez tartott össze minket csapatként. A helyzet az, hogy duóként dolgoztunk együtt fiatal korunk óta, de az utóbbi néhány évben bevontunk két újabb partnert, ők Harry Gugger és Christine Binswanger, akik teljes joggal vannak itt ma velünk Monticellóban.
Lehetséges, hogy a Pierre-rel és a későbbi partnereinkkel való társszerzősség hozadéka az utóbbi éveknek az a meglepő felismerése, hogy az egyéni, megkülönböztethető expresszív formák és képek a projektjeinkben valóban megvalósíthatóak, és mostanra egyre szenvedélyesebben bukkannak fel a munkáinkban.
A tavalyi Pritzker-díjazott Rem Koolhaas-szal a New Yorki Astor Place-en való együttműködés mutatja, hogy az összetett csapatstruktúrában való munka sokkal összetettebb építészet létrehozására képes, mint ami az önálló alkotó hermetikus elzárkózásából születhet. Pontosan azért, mert Pierre és én olyan régóta dolgozunk együtt, fokozottan képesek voltunk más embereket és más területeket is bevonni a közös vállalkozásainkba, ebből következően más formákat és tereket is. A szobrászi és látszólag véletlenszerű elemek, az utóbbi időben a munkáinkban megjelenő figuratív és a kaotikus legalább annyira a konceptuális stratégiáink része, mint a korábban kidolgozott formanyelvünk: nem egy individuum művészi gesztusai.
Ez a konceptuális megközelítés gyakorlatilag olyan eszköz, amit azért fejlesztünk ki minden projektnél, hogy általa szerzőként mi láthatatlanok maradjunk. Ez a láthatatlanság persze nem vonatkozik a Herzog and de Meuron névre, ami nem maradhat rejtett és különösen most, a Pritzker-díjnak köszönhetően nem; ez inkább az építészeti identitásunkra vonatkozik csak. Olyan stratégia, ami minden új projekttel az építészet újrafelfedezésére ad lehetőséget a stílusunk konszolidálása helyett. Azt is jelenti, hogy egyre intenzívebben kutatjuk az anyagokat és felületeket, néha egyedül, néha gyártókkal vagy laboratóriumokkal, művészekkel vagy akár biológusokkal. Olyan anyagokat keresünk, amelyek lélegzetelállítóan gyönyörűek, mint a cseresznyevirágzás Japánban, vagy olyan sűrűek és kompaktak mint az Alpok szikla-formációi, vagy olyan rejtélyesek és kifürkészhetetlenek, mint az óceánok felszíne. Olyan anyagokat keresünk, amelyek olyan intelligensek, olyan virtuózak, olyan összetettek mint egy természeti képződmény, olyan anyagokat amik nem csak a elbájolt műkritikus retináját csiklandozzák, hanem valóban hatásosak és minden érzékünknek kedvesek – nem csak a szemnek, de az orrnak, a fülnek, az ízlelésnek és érintésnek is. Voltak és lesznek is kudarcok ezen a területen, mert azok a nagyvállalatok, amelyek képesek lennének az új fejlesztések technikai és módszertani hátterét biztosítani, nem mutatnak nagy érdeklődést, mert nincs az ilyesminek piaca.
Ezen túlmenően, politikailag, a társadalom ökológiai és energetikai mutatóinak javítását nem követelték elég radikálisan az építőipartól. Vajon az építészeti kutatás nagyobb ipari vállalatok felé való kiterjesztésének ez a gondolata a világszemléletünk romantikussá válása lenne, Joseph Beuys – akivel volt szerencsénk egy rövid ideig dolgozni – gondolatainak egyfajta utóhatása, vagy ez a huszonegyedik századi építész egy lehetséges szerepét mutatja? Minket nem az érdekel hogy prófétai kinyilatkoztatásokat tegyünk az építészet jövőjéről. Ebben a tekintetben egy megállapítást mindazonáltal meg kell tenni: az utóbbi években előretörő sztárépítészet a világ építészetében lezajló óriási elmozdulás-küzdelem jelzője.
Az építész-alkotók szűk elitje áll szemben a szimulációs építészet 90%-ot kitevő nagy többségével, egy lényegében minőségvédelem nélküli építészettel, ahogy azt a borok világában nevezik. A kettő között alig marad valami, csak néhány fiatal keresi kétségbeesetten a megváltást a kevés megmaradt résben, és a nagyrészt reménytelen kimenetelű tervpályázatokban.
A vadul terjeszkedő szimulációs építészetet már nem egy alkotó vetíti a világra, ehelyett az már meglevő képeket szimulál, reprodukál, manipulál és fogyaszt. Ahelyett, hogy passzívan hagynánk, hogy beszippantson ennek a szimulációs építészetnek a vad forgataga (ami nem csak minden képet, de a túlélés érdekében minden lehetséges innovációt is magába szív), a szimulációt aktívan, lehetséges stratégiaként is bevethetnénk a saját építészetünkben – egyfajta bomlasztó fordulatként, mint a biotechnológiában. Ez lehet a ma építészetének de a társadalom egészének is a legizgalmasabb lehetősége, ez az az elképesztő mozgástér ami a legfantasztikusabb eredményeknek biztosít terepet – és a retteneteseknek is. Köszönjük szépen.