Norman Foster beszéde – Pritzker-díj, 1999
- forrás: Norman Foster, Ceremony Acceptance Speech; in: pritzkerprize.com;
- fordította: Garai Gréta, Marosi Bálint;
Elnök Úr, Polgármester Úr, Uraim, Pritzker asszony, hölgyeim és uraim. Személyiségünket az eltérő hátterünk, történelmünk, a minket ért hatások, az oktatás és a megélt tapasztalatok alakítják. Szerencsés vagyok, hogy mind a magánéletemben, mind a szakmámban nagyszerű kollégák és munkatársak, pártfogók és ügyfelek, és mindenek felett csodálatos szülők álltak mellettem. Ebben az értelemben ez a Pritzker-díj sokak között oszlik meg. Akár csak az építészeti projekteknél, itt is sokan érintettek. Ma este szeretnék elismeréssel adózni nekik.
Különleges kötődésem van Amerikához és Európához, ami tizenéves koromban kezdődhetett, ugyanis a helyi könyvtáron keresztül megismerhettem F. L. Wright és Le Corbusier nagyon különböző világát. Képzeljük el a kontrasztot egy préri-lakóház és egy villa vagy egy párizsi körút között! Mégis, jól emlékszem hogy engem mindkettő egyformán megigézett. (…)
Építész építésztől tanul, régitől és maitól. De (Vincent Scully mellett) a Yale két másik domináns tanára az amerikai és európai kultúra két szélső pólusát jelenítették meg nekem. Paul Rudolph a lázas aktivitás stúdió-légkörét teremtette meg, a versengés szellemét, amit az egymást követő meghívott nagyágyúk tüzeltek tovább. Kinyíltak és elérhetővé, néha harciassá is váltak a kripták. Egy mindent-lehet attitűd volt jelen, a nappal összetépett koncepció éjszakára bármikor újjáéledhetett.
Az egyetlen szempont a bemutatott munka minősége volt; a rajzok és modellek mögötti építészet. Nem volt hely kifogásoknak. Sem mellé- vagy túlbeszélésnek.
A stúdió kézzelfogható eredményei az amerikai szellemiségben foglalhatóak össze, ahol minden lehetséges volt annak, aki hajlandó volt elég keményen dolgozni. Nekem ez maga volt a friss levegő. Már nem az a magányos ember voltam aki elhagyta Britanniát. Amerika a magabiztosságot, szabadságot és önmagam felfedezését adta nekem.
Az 1961-re időzített Yale-i jelenlétem szerencsésebb volt mint azt bármikor reméltem volna, mert a Paul Rudolph és Serge Chermayeff közti vezetőváltás időszaka volt. Fél évet kaptunk az egyikből, másfelet a másikból. Utóbbi olyan európai volt, amilyen amerikai Rudolph, nem csak öltözködésben és viselkedésben, de mélyen gyökerező filozófiai különbségekben is.
Chermayeff számára a vitának és elméletnek elsőbbsége volt a képekkel szemben. A kérdés volt a lényeg, az elemzés uralkodott a tevékenység felett. De nagyon hálás vagyok ezért a megközelítésért, mert Manchester (a korábbi képzésem) inkább szólt az eszközökről, a rajz fegyelméről, az anyagok összerakásáról. Kevés idő jutott a párbeszédre, eltekintve a vitától.
Egyébként nagyon hálás vagyok a képzésem megalapozásáért. Chermayeff vezetett be a a közösségi és magánszféra területén Christopher Alexanderral végzett közös kutatásaikba. Ezzel a meghívással indult el a Yale-en az akadémiai karrierem várostervezésből, ez az a terület ami azóta is nagyon közel áll a szívemhez. Persze a viszonyok ennél jóval összetettebbek. Bizonyos szempontból azért mentem a Yale-re hogy felfedezzem az európai örökséget, hiszen Amerika fogadta be az olyan emigránsokat mint Gropius, aki Rudolph-ot tanította a Harvardon, és aki Rudolph számára – idézem – „viszonyítási pont” volt abban az osztályban, ahova I.M. Pei, Harry Seidler, Ed Barnes is járt: európai hagyományból építkező amerikai építészek egész generációja.
De most, majd negyven év távlatából visszanézve azt látom, hogy a munkánk az aktivitás és kutatás fenti polarizációiból nyert inspirációt, ami azt jelenti hogy nyughatatlan kíváncsisággal próbáljuk meg a helyes kérdéseket feltenni a dolgok működésével kapcsolatban, legyenek azok szervezetek vagy mechanikus rendszerek.
Társadalmi kontextusban általános vélekedés, hogy az épületek az emberekre és a szellemi vagy anyagi szükségleteikre adott válaszok. Ne vegyünk semmit biztosra, mindig próbáljunk mélyebbre hatolni, megérteni a szerteágazó emberi tevékenységek legalapvetőbb mozgatóerejét, amit nekünk, építészeknek ki kell ismernünk és reagálnunk kell rá.
Az irodánk hitvallását ezért az elemzés és a cselekvés összeházasítása jelenti. Nagyon hálás vagyok a partnereimnek, akik az elmúlt 25-30 évben segítettek e szemlélet alapjainak a kialakításában: Spencer Gray, David Nelson, Graham Philips, Ken Shuttleworth, és nem utolsó sorban Barry Cook. De mindenki közül a legjobban néhai feleségemnek, Wendynek vagyok hálás, mivel együtt hoztuk létre a jelenlegi irodánk alapjait 1967-ben. (…)
A legjobb tervezőcsapatban a résztvevők egymást hajtják előre: ez a klasszikus felállásnak éppen az ellentéte, amiben az építész megtervezi az épületet és leosztja a részfeladatokat a szerkezettervezőnek vagy a költségvetés-készítőnek. Talán ez is példa lehet a kutatás és építés összekapcsolására, a több különböző irány vizsgálatára és az optimum vagy az újító megoldások keresésére.
Ez a megközelítés természetesen minden résztvevőt jobban igénybe vesz és külön szakértőket, főleg mérnököket és minőség-ellenőröket kíván. A mai este jó alkalom arra, hogy kifejezhessem az elismerésemet a múlt a nagyon kreatív közreműködéseiért, és tudom, hogy így lesz ez a jövőben is.
Mindig meglep, hogy mennyire kevés súlyt helyeznek az építész-képzések – de sok építész is – az épület megvalósításának folyamatára. Ezzel együtt erős kétségeim vannak a képzések tervezőkre és kivitelezőkre való szétválasztásában, hiszen ez a múltban szorosan összetartozott. Hiszen: az eszköz formálja a célt.
Az építkezés veszélyes munkahely, még ha az előregyártás-összeszerelés egyre nagyobb teret is nyer. Az építészek számára talán a legfontosabb, hogy gyárakba látogassanak, hogy megértsék a gyártás menetét, nem csak hogy tanuljanak belőle és egy alapvető tudást szerezzenek meg, hanem azért is, hogy értékeljék és elismerjék azokat, akik az álmokat valóra váltják.
(…)
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Pritzker-díjjal olyan előkelő építészek társaságába kerültem, akinek a munkáját régóta csodálom és tisztelem. Boldog vagyok hogy sokan közülük eljöttek ma este. Az 1979-es, első díjátadó óta létező hagyomány szerint szeretnék csatlakozni az elődeimhez, és megköszönni a zsűri tagjainak a díj mögött rejlő eszmék népszerűsítéséért tett fáradságos munkáját.
Szeretném megköszönni a Pritzker családnak, és különösen a néhai Jay Pritzkernek a kiemelkedő támogatásukért. Ez a díj valóban az építészet ünnepe, a legszélesebb értelemben vett építészeté.
De ahogy az ezredforduló kihívásaihoz közeledünk, nem tudok szabadulni a kérdéstől, hogy voltaképpen mi is a legtágabb értelemben vett építészet. Hol húzhatók meg a határok a politika, az építőipar és a tisztán az alkotói hivatás érdekében megszólalók között? Hol a választóvonal lelkiismeret, provokáció és cselekvés között? A kihívás félelmetes. Mega-városok generációi nőnek fel a szemünk előtt, huszonötmilliónál is nagyobb lakosságú városhalmazok kialakulását jósolják a következő 50 évben.
Nemrég egy történeti városokba való beavatkozásokat tárgyaló kulturális rendezvényen vettem részt Mexikóvárosban. Riasztó képpel tértem haza, egy külvárosi terület, Chalco riasztó képével. Chalco, egy európai város méretével megegyező külváros, 3 és fél millió lakossal, de egy jelentős különbséggel: nincs infrastruktúra, nincs csatornahálózat, nincs vízhálózat, nincs szennyvízhálózat, nincs gáz, nincs áram vagy burkolt utak. Mondhatjuk, hogy bizonyos szempontból szerencsések: százmillió embernek még otthona sincs. Egy nyilvánosságra hozott becslés szerint a föld 5,9 milliárd lakójából 2 milliárd nem jut hozzá az energiaellátáshoz, csak ha természetes anyagokat, fát vagy állati maradványokat éget el.
A világ más részein az energia felét épületek használják el. A maradék megoszlik a közlekedés és az ipar között, a környezetszennyezés összes problémájával együtt. Mi történik majd, ha a világ másik fele is felzárkózik?
A következő 50 évben megduplázódó népességű világ? Ha ez nem elég kihívás a tervező szakmának, akkor olyan paradoxon, mint hogy gyors válaszaink vannak a háborúra, de nincsenek gyors válaszaink annak következményeire. A háborús vagy katasztrófa sújtotta területek áldozatainak nyújtott ármeneti védelem minden bizonnyal elől van a teendők listáján. Hiába is próbálnánk megosztani a felelősséget, feltehetően jóval többet tudnánk tenni az újságjaink lapjait megtöltő menekülttáboroknál, nem beszélve a jövő Chalco-iról. Ezek, úgy gondolom, a közeledő ezredforduló kihívásai az építészet, a legszélesebb értelemben vett építészet számára. Köszönöm.
