Renzo Piano beszéde – Pritzker-díj, 1998
- forrás: Acceptance Speech, Renzo Piano in: pritzkerprize.com;
- fordította: Kovács Fruzsina;
Tisztelt Elnök Úr, Clinton Asszony, Pritzker Úr és Asszony, természetesen nagy megtiszteltetés számomra, hogy kitüntetnek az 1998-as Pritzker díjjal. És mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a zsűri tagjainak. Hatalmas felelősséget vállaltak azzal, hogy egy olyan ember számára nyitották ki a templom kapuit, mint én, aki mindig is azon kívül élt.
Nagyon boldog, büszke és hálás vagyok, hogy az év építészének jelöltek – bármit is jelentsen az. Egy kicsit furcsán hangzik, hogy az idei év best-sellere, a szezon slágere, a hónap rekordja. Ez azt jelenti vajon, hogy az építészeknek lejárati idejük van és eldobják őket az év végeztével?
De pontosan mi is az építész? Mi az építészet? A szakmában vagyok már 30 éve és csak most kezdem megérteni, hogy mi is ez. Először: az építészet szolgálat, a szó szoros értelmében. Olyan művészet, ami valamilyen célt szolgáló termékeket állít elő. Ez a fajta művészi kifejezés egyben társadalmilag veszélyes is, hiszen az építészet lényegében adott keretek közé beszorított művészet. Egy rossz könyvet le lehet tenni, el lehet kerülni a rossz zenét, viszont nem lehet nem-tudomásulvenni a házunkkal szemben álló csúnya toronyházat. Az építészet a rondaságban való teljes alámerülésre kényszerít anélkül, hogy választási lehetőséget adna a használónak. És ez komoly felelősség – a mai és jövőbeli generációknak. Emellett az építészet ősi hivatás, talán a legrégebbi a világon, vagy a második legrégebbi, ha úgy tetszik, kicsit mint a vadászat, a halászat, a földművelés, a tengerek felfedezése. Ezek az ember ősi tevékenységei, amelyekből az összes többi származik. Közvetlenül az élelem-keresés után rögtön a lakóhely-keresés következett és egy bizonyos ponton túl az ember már nem volt elégedett a természet nyújtotta fedéllel és építésszé vált.
Végezetül: az építészet összekeveri a dolgokat: történelmet és földrajzot, antropológiát és környezetet, tudományt és társadalmat. És elkerülhetetlenül visszatükrözi valamennyit.
Egy hasonlattal talán jobban meg tudom értetni magamat. Az építészet olyan, mint egy jéghegy. Nem a Titanic-féle értelemben, azaz hogy elsüllyed aki nekimegy, hanem abban az értelemben, hogy a nagy része víz alatt van és rejtett. A jéghegy víz alatt levő hétnyolcad részében találjuk azokat az erőket, amik felfelé emelik az építészetet, amik a hegycsúcs kiemelkedését lehetővé teszik: a társadalom, a tudomány és a művészet.
Az építészet társadalom, mivel nem létezik emberek nélkül, illetve a reményeik, vágyakozásaik és szenvedélyeik nélkül. Fontos meghallgatni az embereket. És ez különösen problematikus egy építész számára, mivel mindig ott a kísértés, hogy az ember a saját design-ját, a saját gondolkodásmódját, sőt, ami még rosszabb: a saját stílusát rákényszerítse másokra. Én abban hiszek, hogy ehelyett egy könnyedebb megközelítésre van szükség. Ami könnyed, de nem mond le a makacsságról, ami képessé tesz arra, hogy előrevigyük a saját ötleteinket, miközben mások ötleteit is képesek vagyunk fontolóra venni.
Nem vagyok cserkészfiú és a szolgálat gondolatához való kapcsolódásom nem morális szándékú. Ez egyszerűen a hivatásunk méltóságához való viszonyulás. E méltóság nélkül a hóbortok és divatok labirintusában önmagunk elvesztését kockáztatjuk. Az építészet szolgálatként való értelmezése bizonyosan a kreatív szabadságának behatárolását, korlátozását jelenti. Mégis ki mondta azt, hogy a kreativitásnak bármilyen korlát alól mentesnek kell lennie? De tovább megyek: a társadalom és szükségleteinek értelmezése maga az építészet gazdagsága. Firenze gyönyörű, mert a reneszánsz Itália képét jeleníti meg az iparosaival, kereskedőivel, és a művészet pártfogóival. A város utcái, terei és palotái Lorenzo de Medici társadalomról alkotott elképzelését tükrözik.
Az építészet tudomány. Ahhoz hogy tudós legyen, az építésznek felfedezőnek és kalandvágyónak kell lennie. Kíváncsisággal és bátorsággal kell megküzdenie a valósággal, ahhoz hogy képes legyen azt megérteni és megváltoztatni. ‘Alkotó embernek’ kell lennie a kifejezés reneszánsz értelmében. Gondoljunk Galilei-re: a teleszkópot hajók keresésére találták fel, biztosan nem a csillagok mozgásának tanulmányozására. A teológusok tartottak a csillagoktól. Ő viszont meg akarta érteni az égboltot, és hogy ezt megtehesse, harcolt korának legerősebb érdekcsoportja ellen. Ez a hasonlat sok mindent képvisel számomra: a félelmetes tanulságot bármi új iránti kíváncsiságról, a gondolkodás függetlenségét és a bátorságot az ismeretlen felfedezésére.
Az építészeknek a határvonalon kell élniük, alkalmanként át is kell lépniük azt, hogy lássák, mi van a másik oldalon. Ők is használják a teleszkópot, hogy utánanézzenek olyan dolgoknak, amik a szent szövegekben nincsenek leírva. Brunelleschi nem csak épületeket tervezett, hanem gépezeteket is az építéshez. Antonio Manetti, saját elmondása szerint az óra mechanizmusát tanulmányozta azért, hogy a rendszerét aztán nagy ellensúlyoknál alkalmazza: így épült meg a kupola. Ez remek példája annak, hogy az építészet egyben kutatás is: arra késztet minket, hogy elgondolkozzunk egy fontos dolgon: mindazok akikre „klasszikusként” felnézünk, a saját korukban nagyszerű újítók voltak. Élvonalbeliek voltak. Megtalálták a módszereiket a tapasztalás és a kockázatvállalás révén.
A Pritzker díj odaítélésének indoklásában a zsűri Brunneleschi-re hivatkozik, ami egyaránt büszkeséggel, valamint némi zavarral tölt el engem. Elérhetetlen példakép, csak megközelíteni lehet. Ha magamat hasonlítanom kéne valakihez, akkor inkább Robinson Crusoe-t választanám, egy felfedezőt, aki idegen földön is képes életben maradni.
Az építészet művészet. Technikát használ ahhoz, hogy érzelmet váltson ki, és ezt a saját különleges nyelvezetével teszi, ami térből, arányokból, fényből és anyagokból áll (az építésznek az anyag olyan, mint a hang a zenésznek vagy a szó a költőnek). Van egy téma, ami számomra nagyon fontos: a könnyedség (és nyilvánvalóan nem csak az objektumok fizikai tömegére gondolok). A korai munkáim során ez inkább játék volt, az alaktalan terek és súlytalan szerkezetek naiv kihívása. Később ez lett építészetem lényege. Az építészetemben megpróbálok olyan anyagtalan elemeket használni, mint a transzparencia, a világosság, a fény lüktetése. Úgy gondolom, hogy ezek legalább annyira részei a kompozíciónak, mint a formák és a tömegek.
Mint minden művészetben, ebben is vannak nehéz pillanatok. Az alkotás sötétben való tapogatózást, a referenciapontok elhagyását, az ismeretlennel való szembesülést jelenti. Állhatatosan, szemtelenül és makacsul. E nélkül a – néha akár tudatalatti – makacsság nélkül a dolgokon kívül maradunk. A gondolatok kalandozása akkor véget ér és elkezdődik az akadémia.
Ahhoz, hogy igazán kreatív legyen, az építésznek el kell fogadni a szakmája összes ellentmondását: fegyelem és szabadság, emlékezet és kísérletezés, természet és technológia. Nincs menekvés. Ha az élet komplikált, akkor a művészet méginkább az. Az építészet mindez: társadalom, tudomány és művészet. És mint a jéghegy esetében, ez is évezredekig tartó rétegződés eredménye. Akár a jéghegy: ez is egy állandóan változó, folyamatosan olvadó és sok óceán vizében újraformálódó tömeg.
Az építészet így az élet tükre. Ezért az első dolog, amit az meglátok benne, az a kíváncsiság, a társadalmi feszültség, a kaland utáni vágyakozás. Ezek azok a dolgok, amik mindig is a templomon kívül tartottak engem. Építők családjába születtem és ez különleges kapcsolatot adott a „tevékenység” művészetével. Mindig is imádtam építkezésekre járni édesapámmal és látni, ahogy a dolgok a semmiből nőnek ki, az ember keze munkája által. Egy gyerek számára az építkezés varázslatos: míg ma homokdombot és téglákat lát, addig holnap egy önálló falat, végül pedig az egész egy magas, masszív, emberek által lakható épület lesz. Szerencsés ember voltam: azt csináltam egész életemben, amiről gyerekként álmodtam.
Hét éves voltam, amikor 1945-ben a világháborút követő újjáépítés csodája megkezdődött. A fejlődés és modernitás nevében rengeteg ostobaságot mondtak és tettek. De az én generációm számára a „fejlődés” szó valóban jelentett valamit. Minden év elteltével egyre távolabb kerültünk a háború szörnyűségeitől és az életünk napról-napra jobbá vált. Abban az időszakban felnőni azt jelentette, hogy volt egy csökönyös hitünk a jövőben.
Ahhoz a generációhoz tartozom, akik életük során folyamatosan kísérleteztek: a különböző területek felfedezésével, a tudományterületek közötti határok figyelmen kívül hagyásával, a kártyák újrakeverésével, kockázatokat vállalva és hibákat elkövetve. Rengeteg különböző területen. A színháztól a festészeten, a mozin, az irodalmon át a zenéig. Anélkül, hogy valaha is a kultúráról beszéltünk volna. A kultúra olyan törékeny kifejezés, ami kimondva már lidércfényként tűnik el. Ezek összessége késztet arra, hogy ösztönösen optimistává nőjünk fel és higgyünk a jövőben. Ez szükségszerű. Ugyanakkor szeretjük a múltunkat is (olaszként, vagy inkább európaiként itt nincs is választás). Így tehát egy hintában élünk a múlt iránt érzett hála és a kísérletezés, a jövő felfedezése iránti nagy szenvedély között.
Francis Scott Fritzgerald A nagy Gatsby című művének utolsó szavai jutottak eszembe: „Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén mindig a múltba érkezzünk.” Ezt nagyszerű gondolatnak találom, az emberi lét emblematikus kifejezésének. A múlt biztonságos menedék. A múlt állandó kísértés. És mégis: a jövő az egyetlen hely, ahová tartanunk kell, ha valóban mennünk kell valahová.
