Aldo Rossi beszéde – Pritzker-díj, 1990
- forrás: Ceremony Acceptance Speech, in: pritzkerprize.com;
- fordította: Gombos Attila;
Nagyon különleges a mai nap, nagy büszkeséggel és örömmel tölt el, hogy átvehetem ezt a díjat. Valahogy mégis nehéz pillanat ez. Bizonyos értelemben úgy érzem magam, mint egy vizsgázni készülő iskolásfiú. Az emlékezés pillanata – a bűntudat pillanata – az igazság pillanata.
Megragadnám az alkalmat, hogy eltűnődjek az építészetemen. Nem fogom untatni Önöket aprólékos elemzéssel; csak néhány szót szólnék.
Mindig is úgy éreztem, hogy az építészetem időtlen. Remélem, hogy ez a díj is erről tanúskodik. Mindig távol maradtam a csoportokat, iskolákat, magazinokat, újságokat, építészeket és hasonlókat körülvevő pletykáktól. De mindenekelőtt mindig elutasítottam a stílusokat és divatokat.
Nem vagyok az építészet megszállottja, de mindig próbáltam a becsületes úton járni, mint mindazok, akik őszintén gyakorolják hivatásukat. Mint a kőművesek vagy a munkások, akik a katedrálisokat, a gyárakat, a nagy hidakat, korunk nagy műveit építették. Az igazságot kerestem a szakmámban, és végül megszerettem az építészetet. Egy egyszerű, de különös elégedettség lehet, ami arra készteti az embert, hogy szeresse a saját szakmáját. Hadd hívjam akkor ezt „cara architettura”-nak, azaz „kedves építészetnek”, vagy, engedelmükkel, „drága építészetnek.”
Sohasem hittem, hogy bármely szakma független lehet a kultúrától. Emiatt fiatal koromban volt szerencsém az elmélet és az építészet közötti kapcsolatot tanulmányozni, és boldog voltam, hogy az említett tanulmányok is ezt igazolták.
Ma már szívesebben tervezek és építek, és lenyűgöznek a különböző helyeken és országokban való építés lehetőségei. Olyan, mintha ezeknek országoknak a kultúrái kiegészítenék az építészetemet és együtt formálnának egy egészet. Egy egység, ami képes rá, hogy összerakja az eredetileg elveszett dolgok darabjait. Mint ma sok építész, számos helyen dolgozom a világon: Olaszországban, Németországban, Angliában, Amerikában és Japánban. Ez egy új, a stílust és a személyes jelleget háttérbe szorító építészet jele, egy egyetemes építészeté.
Szeretnék most a különböző kultúrák közötti összemosódásról beszélni. Nagyon hasonló korban élünk most Palladio időszakához, amikor ennek a városnak, ennek az országnak az építészete különös „járványt” indított el Oroszországban, Angliában és Amerikában. Minden épület ugyanolyan, ugyanakkor mégis nagyon eltérő. Ez az ami miatt hiszek egy nagy, a városainkat újraalkotni képes civil építészetben, amely az életünket szabadabbá, átláthatóbbá, szebbé teszi.
A munkám fejlődése során sok baráttól kaptam segítséget. Mint barátaimnak, szeretném megköszönni Mr. és Mrs. Pritzkernek, akik megtiszteltek díjukkal, a zsűritagoknak, akik modern kultúránk egy részét képviselik. És szeretnék külön köszönetet mondani Amerikának – a munkámat elsőként elismerő országnak – és az összes fiatal diáknak, akik az előadásaimon megtöltötték az amerikai egyetemeket, és az amerikai sajtónak, így a New York Times és a Time magazinoknak, akik számos gyönyörű cikket publikáltak.
Ringrazio particolarmente (külön köszönet) Agnelli úrnak a lehetőségért, hogy itt a Palazzo Grassiban élvezhetjük ezt az ünnepséget, ebben a csodálatos épületben, melynek gyönyörű helyreállítását barátom, Gae Aulenti végezte, és hogy itt, Velence városában, ahol tanársegédként, tanárként, a Biennále rendezőjeként és építészként dolgoztam. A városban, ahol a Teatro del Mondo-t építettem. A városban, ahol az életem nagy részét töltöttem.
Végezetül mindenkinek köszönöm, és remélem, hogy képes leszek ugyanolyan odaadással és kitartással folytatni a munkámat, tekintettel a díjra, amelyet ma átvettem.
Grazie, köszönöm.
Építészeti- és várostervezési szakértőként ő írta A város építészete című könyvet 1966-ban. Eredetileg Olaszországban jelent meg, azóta már hét nyelvre lefordították és nemzetközi referenciává vált a témában. Az elsőként angolul, 1981-ben megjelent Tudományos Önéletrajzában további betekintést nyújtott nézeteibe.
Amikor az 1990-es Pritzker-díj eredményét kihirdették, Bill Lacy, a zsűri titkára a hivatalos indoklásból idézett:
„Aldo Rossi, építész, elismert szakértő, filozófus, művész és tanár. A szavai, a rajzai és épületei egyaránt a kiválóságát tükrözik. A rajz mestere, az olasz művészet és építészet hagyományaival átitatva; épületeinek vázlatai és rajzai gyakran már megépítésük előtt nemzetközi figyelmet érdemeltek ki.
Rossi a klasszikus építészet tanításait anélkül volt képes folytatni, hogy másolta volna azokat.
Az épületeinek egy egyetemes, alapvető minőségű formái a múltat visszhangozzák. Munkája egyszerre merész és hétköznapi, eredeti újszerűség nélkül, megjelenésében üdítően egyszerű, de tartalmában és jelentésében rendkívül összetett. A változatos stílusok és hatások időszakában Aldo Rossi tartózkodott a divatos és népszerű dolgoktól, hogy egy jellemzően saját építészetet alkosson meg.
Tehetségét az elmélet szilárd talaján állva emlékezetes, képzeletgazdag módon használja tervezési problémák megoldására. Kiterjedt befolyással rendelkezik, ami minden megbízással csak tovább növekszik. Ezzel a kitüntetéssel Aldo Rossi csatlakozik ahhoz a tucatnyi az építészhez, akik az építészet művészetén keresztül már kitűntek az emberiség és az épített környezet alakításához való hozzájárulásukkal.” (részlet a díj bejelentéséből.)
