Renzo Piano építészete – Colin Amery
- The Architecture of Renzo Piano – By Colin Amery – in: pritzkerprize.com;
- csatlakozó fordítás: Renzo Piano beszéde – Pritzker-díj, 1998;
- fordította: Kovács Zsuzsanna;
Renzo Piano építészete –
A folyamatos kreativitás győzelme
Colin Amery, építészkritikus (The Financial Times), tanácsadó (Nemzetközi Műemlék Alap);
Maga a modern építészet kapott kitüntetést a washingtoni Fehér Házban 1998 június 17-én. A Pritzker-díj huszadik évfordulója és Renzo Piano kitüntetése a rangos elismeréssel különleges esemény. A csendes és egészen ünnepélyes, szakállas Piano az emelkedett eseménynek komoly, kortárs kreativitású légkört kölcsönzött. A Fehér ház pompás kertjeit és klasszikus szalonjait az építészeti tehetségek legjava, köztük az előző húsz év díjazottainak többsége töltötte meg. De a pompás esemény legjelentősebb aspektusa talán az volt, hogy a közelmúlt építészetéről a főváros szívében, a világ leghatalmasabb országában adott áttekintést. Mintha XIV. Lajos hívta volna össze a legnagyobb építész-szellemeket egy grandiózus vacsorára Versailles-ba. Azért gyűlt össze az egész földkerekség az Imperial Washingtonban, hogy az építészet művészete előtt rója le a tiszteletét.
Renzo Piano a fényűző eseménytől nem jött zavarba, épp ellenkezőleg: megragadta az alkalmat, hogy munkája természetéről beszéljen a világnak. Saját szavaival, határozottan emelte ki az építészet komolyságát, egyszerre művészet és szolgálat jellegét. Talán ez a két szó írja le a legjobban Renzo Piano munkásságát. A Pritzker zsűri a művészet és a funkció közötti egyensúly megtalálásáért tüntette ki. Ezen túlmenően mindig emberinek, intelligensnek és ötletesnek bizonyult.
Az építés Piano vérében van. Apai ágon építész-ősök: nagyapja, apja és testvére az építőiparban dolgozott, ahogy négy nagybátyja is. Továbbá olasz – annak a nemzetnek a tagja, amelyik a nyugati építészetet legnagyobb kiteljesedéséig juttatta. Ahogy Piano fogalmazott a Fehér Házban: minden Olaszországban született építész „úszik a tradícióban”. De soha nem volt kérdés, hogy Piano nem fuldoklik benne – (elvégre egy jó és tapasztalt genovai tengerészről beszélünk) egyformán érdekli valaminek a feltalálása és az építészeti konvenciók megfigyelése.
Piano olasz gyökerei kulcsfontosságúak munkájának megértéséhez. Olaszországban – sok más országgal ellentétben – az építészeknek és mérnököknek könnyebb az építési folyamat valódi résztvevőivé és fejlesztővé válni. A családja építőkből állt Genovában és az a döntése, hogy építész lesz és professzionálisan képzi magát Milánóban, elválaszthatták volna az építés napi valóságától. Erre azonban nem volt valódi esély, mivel gyermekkora óta belénevelődött az építés öröme. Piano még mindig szeretettel beszél édesapja építkezéseire tett fiatalkori látogatásairól, ahol a teljes építési folyamatot valóságos csodaként élte meg. 1937-ben született, így legfogékonyabb éveiben láthatta egy ország háború utáni újjáépülését. Nem csak az épületek pótlásáról vagy felújításáról volt szó, hanem arról is amit Piano „a normális élet helyreállításának” nevez.
Ez a normalitás-elképzelés nagyon fontos gondolat Piano karrierjében. Eredeti volt, de nem forradalmi. A tervezett megoldásai vizsgálatok és kutatások eredményei, egyben konkrét problémák a legjobb praktikus válaszai. Problémamegoldó józanság van minden munkájában – ami néha esztétikailag izgalmas vagy akár furcsa – de mindig tudható, hogy a lehető legjobban működő épületet szeretné létrehozni. Problémamegoldásai során bár kísérletezhet, de soha nem épít meg olyat, ami ne lenne intelligens megoldás.
Építészhez képest Renzo Piano viszonylag fiatalon vált híressé. Csupán 35 éves volt, mikor Richard Rogers-szel 1971-ben a megnyerték párizsi Pompidou központ építésére kiírt pályázatot. Az egyik első ötlete a központra egy óriási kifordított piramis volt, de a funkcionalitásba és logikába vetett tiszta hite őt és Rogerst egy letisztult, óriási, négyzetes tömb kialakítására vezette. A nagyon ellentmondásos Pompidou élettartama alatt pontosan azzá vált, amivé Piano és Rogers akarta – „vidám városi gépezetté”. Pianót érdekes módon zavarja, ha high tech-ként hivatkoznak a Pompidou központra. Az épület ehelyett szerinte a mai világ technikai megszállottságának a paródiája. A pályázat megnyerésének egyik legfontosabb eredménye Renzo Piano és az Ove Arup and Partners mérnöke, Peter Rice találkozása volt. A briliánsan találékony brit mérnök és a fiatal olasz építész között azonnali egyetértés alakult ki és Peter Rice 1992-es korai haláláig Piano mérnöke maradt.
A Pompidou Központ 1977-es átadása után különös időszak következett. Piano egyfajta kimerültséget és fáradságot érzett. Rendkívül tanulságos volt úgy építészeti mint személyes értelemben, a csapatmunka és az építészeti innováció igazi diadala volt. A fiatal építész úgy érezhette hogy ez soha nem ismétlődhet meg. Bizonyos szempontból igaza volt. Nem dolgozott többet Richard Rogers-szel és maga mögött hagyta a Pompidout átjáró hatvanas évekbeli színes anarchiát.
Nem volt kétséges, hogy Piano kronológiailag következő művészeti épülete összességében komolyabb és modernebb lesz mint a párizsi Pompidou. A Menil gyűjtemény épülete a texasi Houstonban kétségkívül az egyik legjobb és legeredetibb múzeumépület Amerikában. Sikere nagyban köszönhető a megbízójának, a már elhunyt Dominique de Menil asszonynak is, aki a gyűjteményének helyet kereső tervezési folyamat aktív részeseként sikeresen működött együtt az építészével. Az épület véleményem szerint Piano életművének esszenciáját jeleníti meg. Houston egy kisléptékű lakóövezetében kellett olyan múzeumot terveznie, ami nem monumentális, de mégis a világ legkiválóbb műalkotásait fogadja be. A megbízó kérése volt, hogy kerülje a modern galériák tereinek szokásos semlegességét. Gondoskodnia kellett változtatható természetes fényről, biztosítva a művek kellő védettségét, a biztonságot és megőrzést. Mérnökével, Peter Rice-szal ezekre a problémákra egy kivételes, gyönyörű és visszafogott múzeumépülettel válaszoltak. A tetőt formáló pehelykönnyű beton „levelek” kontrollálják a texasi napsugarakat, a faburkolatú falak hűtik a belső teret és egyben jól illeszkednek a környező deszkaborítású házakhoz. A burkolatokat és galériák léptékeit úgy variálta, hogy a „primitív” művészetet nagy növénykertek mellé helyezte, a nagyméretű absztrakt képeket nagy, hűvös terekbe. A texasi kincsesház legfigyelemreméltóbb eleme mégis a fény. És a fény az, ami mindig is lenyűgözte Pianót. „Az épületszerkezet nem tapintható része”, ahogyan ő hívja, és mégis ez az amit a legjobban, az építészetének kulcselemeként alkalmaz.
(…)
Renzo Piano távol áll a korai modernizmus dogmatikus építészeitől. Lelkesen próbálja megértetni hogyan készülnek az épületek és átadni az izgalmat, melyet gyermekkorában az építkezésen eltöltött alkalmakkor érzett. A hetvenes évek második felében tévéműsorokat készített és közösségi részvétellel vezetett rendkívül sikeres és élvezetes várostervezési gyakorlatokat. Az üres fecsegés nála fel sem merül – Piano valóban úgy gondolja, hogy ma az építészek nagy témái: 1. a lakókörnyezet minősége 2. városok elhanyagolt területeinek rehabilitációja 3. különösen Európában: műemléki épületek helyreállítása.
A tévésorozataiban a természetének nagyon romantikus oldalát mutatta meg amikor a középkori katedrálisok hihetelen építési bravúrjairól beszélt. Modelleken mutatta be a középkori építőmesterség csodáit és méltatta a hatalmas művészi és vallási munka létrehozásában közreműködő közösséget.
Az óriási épületek ma már nem ismeretlenek Renzo Piano számára – az ezredfordulóig elért teljesítményének mértéke rendkívüli lesz. A Kansai reptér Oszakában; a Padre Pio zarándoktemplom az olaszországi Foggiában; a berlini Potsdamer Platz rekonstrukciója; az Országos Tudományos és Technológiai Központ Amszterdamban; az auditórium Rómában; a kétszáz méteres torony Sydneynek Ausztráliában. Ezek csupán a csúcspontok és mindegyik nagy jelentőségű. De mindig úgy éreztem, hogy Pianót az teszi igazán különlegessé, hogy őt és a Renzo Piano Building Workshop genovai vagy párizsi munkatársait legalább annyira – ha nem jobban – inspirálják az egyedi, kis projektek speciális problémáinak megoldásai. Az ezekbe a kis „magvakba” fektetett munkából indulnak azok a szakmai készségek és innovatív ötletek, amik később a nagyobb léptékű munkákban bontakoznak és fejlődnek ki. Ezek a műhelyek kiemelkedő helyek – demokratikusak, együttműködőek és inspirálóak.
(…)
Az iroda különleges munkamódszerének következő példája a hatalmas új templom és zarándokközpont az olaszországi Foggia in Pulgia közelében, ami a szentéletű kapucinus szerzetesnek, Padre Piónak állít emléket. Piano eleinte vonakodott elfogadni a megbízást, de a papok bibliai idézetekkel teli napi rendszerességű faxüzenetei végül meggyőzőnek bizonyultak. Az Isteni unszolás eredményeként megvalósult épület a kőépítés gyökereiig tér vissza, egy olyan kupolatemplommal, aminek a fedését ötven méteres kőboltív tartja: a leghosszabb fesztávú valaha épített kőépítmény. (…) Van valami megindító a gondolatban, hogy egy hangsúlyosan kortárs építész az ezredfordulón egy olyan templom építésére kap felkérést, ami egy Krisztus stigmáját magán viselő, éppen az avatás folyamatában levő huszadik századi szent életéről van hivatva megemlékezni. Ennek eszközeként Renzo Piano a gótika iránti vonzódásához nyúl vissza – most nem mint tanár, hanem mint szerkezetépítő, hogy kiderítse a saját elmondása szerinti örök vágyát, hogy „mit lehet ma megtenni a kővel”.
Az anyagok és mérnöki megoldások lehetőségeit a határokig feszítő kíváncsiság a műhelyének hajtóereje. De a cél nem a virtuozitás fitogtatása, hanem a kreativitás folyamatos gyakorlata. Piano minden kihívásnak pozitívan áll neki. Mikor elvitték megnézni az új Kansai repülőtér helyszínét Japánban – nem hozta zavarba hogy az odajutáshoz az Oszakai kikötőből hajót kellett fogadnia. Nem zavarta mikor elmagyarázták neki hogy valójában nincs helyszín, és hogy egy cölöpökön álló mesterséges szigetet terveznek létrehozni. Ehelyett nagyon is „Piano-módon” reagált. Úgy tűnik könnyedén irányítja a gondolatait a probléma szívéig. Ebben az esetbe ő vált repülővé és az első rajza egy hatalmas sárkányrepülő lett ami épp puhán landol az új szigeten. Ez a repülőgép lett a reptér. A törzse a nagy csarnok, a széttárt szárnyai várják a leszálló gépeket és utasait. Briliáns és merész terv, aminek nyomán a világ egyik legnagyobb épülete valósult meg. Ez volt az utolsó munka, amiben Piano remek munkatársa mérnökként közreműködött – sajnos az 1994-es befejezést és átadást már nem érte meg.
Berlinben a kihívást nem csak a lépték és a méret, de az idő is jelentette. Ez teszi a városokat azzá amik – a növekedés és hanyatlás, béke és háború, szeretet és gyűlölet produktumaivá. Mindezek az érzelmek és minőségek ezerszeresre nagyítva jelennek meg Berlinben, ami az egyesült Németország új fővárosa készül lenni. Pianónak (1996-tól kezdve) csak öt éve van, hogy egy városnegyednyit építsen a Posdamer Platz körül. Úgy hatszázezer négyzetméteres területről van szó, negyvenezer ember fog itt lakni és dolgozni. Nagy üvegholdként egy Imax mozi gömbje emelkedik majd a terület fölé, de a siker kulcsa egy ekkora fejlesztésnél az új tér az Alte Potsdammerstrasse és a Kulturforum között. A csatorna mellett félhodban sorakozó épületek a Daimler Benz magas terrakotta tornyában kulminálnak – ez az az anyag, aminek Renzo Piano meglehetős sikerrel adott új életet, és amit széles körben használnak összekapcsoló elemként majd a Potsdamer Platz projektben.
A figyelemre méltó életmű igazi nemzetközi építésszé teszi Pianót. De lehet-e a változatos munkáiban valamilyen egységet találni? A Pritzker-díj zsűrije „nyughatatlanságáért és leleményességéért” valamint „új dimenziók kereséséért és sokoldalúságáért” tüntette ki. Elismerték továbbá a művészetnek és mérnöki munkának a összes alkotásában megjelenő kivételes szintézisét. Nem kétséges, hogy ez a kiforrott szintézis teszi őt korunk polihisztorává. A párizsi Pompidou Központtól a bázeli Beyeler Foundation Múzeum téli kertjéig vezető út a fiatalos úttörő kísérletezéstől tart az elmerülő, elegáns kreativitásig. Renzo Piano kimagasló, független erő a mai építészetben. Apja, aki először vitte el építkezésre, ma büszke lenne a tervezőre és építőmesterre. De helytelen lenne említés nélkül hagyni a stúdióiban szervezett csapatot. Olyan nemzetközi építészműhelyt vezet, melynek befolyása olyan mint bármely reneszánsz mesteremberé volt. Mindig ő méltatja elsőként csapatának segítségét és ösztönös szerénysége üdítőleg hat az építészet világában, ahol az önteltség nem ismeretlen fogalom. Piano öröksége találmányok gyűjteménye – ami bárkit inspirál aki épít vagy aki van szerencsés használni valamelyik épületét – a világ mindkét féltekéjén.
