E. Souto de Moura beszéde – Pritzker-díj, 2011
- forrás: Acceptance Speech, Eduardo Souto de Moura – in: pritzkerprize.com;
- fordította: Tóth Anna, Marosi Bálint
Tisztelt Elnök Úr, Pritzker Család, a zsűri tiszteletre méltó elnöke, a zsűri kiváló tagjai, barátaim, hölgyeim és uraim. Egészen addig nem tudatosult bennem, hogy megnyertem a 2011-es Pritzker Díjat, amíg meg nem kaptam a meghívót, rajta a felirattal: „Eduardo Souto de Moura, Portugália”. Nem tagadom, el voltam ragadtatva, persze nemcsak magam, hanem a családom, a csapatom és megbízóim miatt is. Az ő nevükben is fogadják hálás köszönetemet.
A szülővárosomban, Portóban az olasz iskolában tanultam meg rajzolni, és a középiskolában döntöttem el, hogy szeretnék építésszé válni. Nem mintha olyan borzasztó erősen éreztem volna az Építészet vonzását, de a tizenéves agnosztikus válságom közepén komolyan elgondolkodtam azon, hogy vajon az Istennek tényleg meg kellett-e pihennie a hetedik napon. Ha még egy kicsit elgondolkodik, rájöhetett volna, hogy egy Delphoi-szerű hely még hiányzik; az Akropoliszra még kell egy Parthenon; Illinoisban ki kéne szárítani egy mocsarat hogy a Farnsworth házat korrektül le lehessen oda tenni.
1975-ben, a Szegfűs forradalmat követően Siza Vieira építésszel kezdtem el dolgozni. Kivételes élmény volt, nemcsak a szakmai felkészültsége, hanem különösen a személyisége miatt is. Mind a mai napig élvezem azt, amit közösen csinálunk. Az 1980-as években hagytam el az irodáját, hogy a magam útját járjam. A kezdet nem volt egyszerű, Siza „nyelvének” használata árulásnak tűnt volna, de még ha akartam se ment volna, szerénységből.
A forradalom után, a demokrácia helyreállásával számos lehetőség volt egy iskolákat, kórházakat és egyéb funkciókat igénylő ország újratervezésére, de mindenek felett lakásokra volt szükség. Világos, hogy az akkor divatos posztmodern nem lehetett válasz a problémáinkra. Félmillió otthont timpanonokkal és oszlopokkal felépíteni hiábavaló erőlködés lett volna – arról nem beszélve, hogy a diktatúra ideje alatt azt már kipróbáltuk. A posztmodern úgy érkezett meg Portugáliába, hogy az ország majdhogynem még a modern mozgalmat sem élte meg. És itt van sorsunk iróniája: „mi már ott voltunk, még mielőtt elindultunk volna az utazásra”.
Az ország és a kultúra újjáépítéséhez tiszta, egyszerű és gyakorlatias nyelvre volt szükségünk – nem is kellett ehhez jobb mint a „tiltott” modern mozgalom. Ez nem egyszerűen ideológiai probléma volt, hanem az anyag, a szerkezet és a nyelv közötti összefüggés kérdése is. Ha „az építészet egy kor térbe foglalt akarata”, ahogy Mies van der Rohe fogalmazott, akkor ő nyitotta ki számukra az ajtókat annak a tudományágnak az újradefiniálásához, amely egészen addig nyelvészek, a szemiotika, a szociológia és más tudományok közti vita tárgya volt. A legfontosabb, hogy az építészet „építést” jelentett, és az ország nyomatékosan ezt várta tőlünk.
Tíz évszázados történelmével a háta mögött Portugália most nagy, az előző korszakokhoz hasonló társadalmi és gazdasági válságokkal néz szembe. Ma is az a helyzet mint tegnap: sok portugál építész jut arra hogy külföldre kell menniük ahhoz hogy építhessenek. Ahogy Paul Claudel mondta: „Le Portugal est un pays en voyage, de temps en temps il touche l’Europe”. (Portugália egy folyton utazó ország; időről időre megveti a lábát Európában.) Építészként „változnunk” kell. Ebben a szóban a válság, a görög krízis szó gyökereit is megtalálhatjuk. Meg kell fejtenünk és meg kell próbálnunk megérteni a válság szót alkotó két kínai írásjelet: az első a veszélyt jelenti, a második a lehetőséget. Afrikában és más fejlődő gazdaságokban bizonyára számos ilyen lehetőség lesz sok ezt kereső építésznek. A jövő ott vár ránk. „A változás, átalakulás és átváltozás elfogadása a saját sorsunk építése”.
Köszönöm.
Barack Obama beszéde
Köszönöm. Nagyon köszönöm.
Köszönöm, Tom, a bemutatást. Köszönöm a teljes Pritzker család barátságát és a hihetetlen, rendkívül sokirányú nagylelkűségét. Szeretném üdvözölni a diplomáciai testületet, ahogy Arne Duncan oktatási minisztert is.
Michelle és a magam nevében a ma este kitüntetettjének, Eduardo Souto de Mourának szóló gratulációval szeretném kezdeni. Egyúttal szeretnék fejet hajtani a zsűri tagjai előtt, akiknek véleményem szerint igen nehéz feladata van a világ rengeteg kiváló építésze közül választani.
Ahogy Tom említette, az építészet iránti érdeklődésem régre nyúlik vissza. Volt idő amikor azt gondoltam hogy építész lehetnék, de ahhoz kreatívabbnak kellett volna lennem mint amilyennek bizonyultam, így lettem végül politikus.
Ahogy Pritzkerék és sokan mások is tanúsíthatják, egy igazi építészet-barát kevés jobb helyen élhetne mint a városomban, Chicagóban. A felhőkarcolók szülőhelye – olyan épületekkel és közterekkel van tele a város, amiket nem kisebb építészek terveztek, mint Louis Sullivan, Frank Lloyd Wright és az itt jelenlevő Frank Gehry.
Ami azt illeti, az utolsó kampányunk központja Mies van der Rohe tervei szerint épült épületben volt. Két évig olyan munkatársak százaival tömtük tele, akik éjjel-nappal dolgoztak és csak pizzán éltek. Nem vagyok biztos benne hogy Mies pont így képzelte, de nekünk nagyon jól bevált.
Olyan épületek és terek létrehozása, amik inspirálóak, amik segítenek a munkavégzésében, amik találkozásokat generálnak, és amik közül a legkiválóbbak bejárható és megélhető műalkotások. Végül is ezért tartható az építészet az egyik legdemokratikusabb művészeti formának.
A nemzetünk alapelvei felett őrködő Thomas Jefferson talán ezért viseltetett olyan szenvedéllyel az építészet és a design iránt. Több mint 50 évet töltött a monticellói otthona tökéletesítésével. Végtelen órákat töltött a Virginiai Egyetem skicceivel és rajzainak átnézésével – ettől a helytől remélte hogy generációk fognak itt tanulni és válnak, ahogy ő fogalmazott: „az emberi elme eljövendő bástyáivá ezen a féltekén”.
Jeffersonhoz hasonlóan a ma esti díjazott sem csak a művészete határainak kitolásával foglalkozott pályája során, de úgy tette mindezt, hogy közben a közjót szolgálta. Eduardo Souto de Moura tervezett otthonokat, bevásárlóközpontokat, művészeti galériákat, iskolákat és metróállomásokat – mindegyiket abban a stílusban, ami olyan könnyednek tűnik, mint amilyen gyönyörű. A különböző anyagok és színek használatának mestere, egyszerű formái és tiszta vonalai mindig tökéletesen simulnak a környezetükbe.
Eduardo talán leghíresebb munkája a Bragai stadion, Portugáliában. Nem az az ember lévén aki az egyszerű válaszokkal megelégszik, Eduardo ezt a stadiont egy hegy oldalába akarta építeni. Kirobbantott hát a hegyoldalból vagy egymillió köbméternyi gránitot, amit aztán bedarált a stadionhoz szükséges betonhoz. A stadion elhelyezésére is nagy gondot fordított, hiszen a környező hegyoldalról az is meg tudja nézni a meccseket, akinek nincs pénze a jegyre. A Wrigley Field portugál változata.
Forma és funkció, művészet és érthetőség kombinációja: ez az, amiért ma Eduardót az „építészet Nobel-díjával” kitüntetjük. Ahogy Frank Gehry, a korábbi díjazott mondta: „Az építészet a saját koráról és helyéről kell hogy beszéljen, de az időtlenség vágya hajtja.” Szeretném megköszönni az ezeket az időtlen műalkotásokat létrehozó minden férfi és nő munkáját – nem csupán örömet szereznek, de a világ jobbátételén is munkálkodnak.
Tom, ismét köszönöm a kivételes építészeti támogatásodat. Nagyon sokat számít. Nagyon köszönöm.
