Shigeru Ban beszéde – Pritzker-díj, 2014
- forrás: Shigeru Ban, Acceptance Speach – in: pritzkerprize.com;
- fordította: Hadházi Ágnes
Jó estét kívánok.
Megismerhettem a Pritzker-díj varázslatos erejét. A díj bejelentése után hihetetlen mennyiségű üzenetet, telefonhívást és virágot kaptam a világ minden tájáról. Olyan sok virágot küldtek, hogy be sem fértek a tokiói irodámba, a szomszédaim azt hitték, hogy az építészirodánk virágbolttá alakult! Ezzel együtt megismertem néhány olyan embert, akikről sosem gondoltam, hogy valaha találkozom velük: a Császárt és a Császárnét, áprilisban Obama Elnököt a tokiói Imperial Palace-ben. Nagylelkű és meg nem érdemelt szavakat kaptam a Császárnétól és Obama Elnöktől. A Császárné kifejezte háláját a szolgálataimért, amiket a 2011-es földrengés és szökőár sújtotta területeken végeztem Tōhokuban, Japánban. Majd Obama Elnök elmondta, hogy nagy rajongója az építészetemnek illetve hogy fiatalon ő is építész szeretett volna lenni. Mondtam is neki, hogy “még nincs túl késő”. Az ő kedves szavaik tulajdonképpen összefoglalták a különböző, a Pritzker-díj zsűrijének indoklásában is szereplő tevékenységeimet.
Nagyon boldog vagyok, hogy újra Amszterdamban vagyok, ahol az első állandó papírcső épületem megépült 2003-ban, a Jeanette van Steen Táncegyüttes nyári rendezvényére. 2004-ben Utrecht városába költöztették át, ahol közösségi többfunkciós helyiségként használható.
Hollandia más okokból is fontos hely nekem. Az építészethez kapcsolódó kalandozásaim kezdetén, 1975-ben, mikor 17 éves voltam, történetesen a kezembe akadt az A+U című japán építészeti magazin, aminek volt egy különszáma John Hejdukról – a munkáiról és az oktatási módszeréről a new yorki Cooper Union-nál. Ez a magazin késztetett arra, hogy 19 évesen, bárminemű angoltudás nélkül az Egyesült Államokba menjek építészetet tanulni, ahol a John Hejduk által tartott képzés nagy hatással volt rám. A magazin borítólapján egy vázlat volt látható John Hejduktól a „Fal ház 2” (Wall House 2) munkájáról. Nagy ismertsége ellenére Hejduk számos épületét soha nem valósították meg, ez a megvalósított kevesek egyike – Hollandiában épült meg, Groningenben
Ahogy tehát köztudott, mivel John Hejduk munkái nagyrészt nem valósultak meg, „papír-építésznek” hívták, és ez is hatással volt arra hogy én is „papír-építész” legyek.
A Cooper Union-nál kitűnő professzoraim voltak: Todd Williams, Ric Scofidio, Diana Agrest, Bernard Tschumi és Peter Eisenman – aki sok nehéz percet okozott nekem. Azt mondta, hogy túl nehéz kiejteni a nevemet, a „Shigeru Ban”-t, ezért inkább „Cukor Mackónak” hívott*. Megpróbált agymosás alá vetni minket, elég sokat küzdöttem vele. Nem fogadta el a diplomamunkámat, így nem végezhettem a csoporttársaimmal egyszerre a Cooper Unionon. Habár a diplomámat újra kellett tervezzem, gyakornoki állást nyertem egy neves japán építészeti fotósnál, Yukio Futagawa-nál, aki a híres GA magazinokat adta ki. Egy finnországi útjára vitt először magával, Alvar Aalto épületeit látogattuk meg.
Mivel John Hejduk hatása az úgynevezett „nemzetközi stílust” és az olyan építészeket jelentette, mint Le Corbusier és Mies van der Rohe, így Aalto egyáltalán nem érdekelt, könyvekből nem is tudtam megérteni az építészetét. Mikor személyesen is találkozhattam Aalto munkáival, teljesen lenyűgözött a környezetével, a helyi klímával és az anyagokkal tökéletes harmóniában álló építészete. Beleszerettem Aalto építészetébe és 1986-ban eldöntöttem, hogy elhozom a kiállítását a MoMA-ból Tokióba. Ez a kiállítás volt az első alkalom, amikor papírcsöveket – újrahasznosított kartoncsöveket – használtam fa helyett és fejlesztettem őket épületszerkezeti anyaggá.
Gyakran emlegetnek engem „környezetbarát építészként”, holott 1986-ban, mikor elkezdtem újrahasznosított anyagokat felhasználni, még senki nem beszélt „ökológiáról”, vagy „fenntarthatóságról”. Mára már ezek a kifejezések divatos, és „kereskedelmileg fogyasztható” szavakká váltak. Az újrahasznosított anyagokat nem divatból használom, hanem azért, mert nem szeretnék anyagokat pazarolni. Miután Michael Kimmelman, a New York Times újságírója meghallgatta a történetemet, „szándékolatlan környezetvédő”-nek nevezett el.
10 év gyakorlat után kezdtem el azon gondolkozni, hogy milyen szerencsések is az építészek! Például mikor valaki egy ház tervezésére felfogad minket, az az ő életének az egyik legboldogabb pillanata. Az orvosok vagy az ügyvédek megbízói viszont mindig olyan emberek, akiknek valamilyen problémájuk van. Arra gondoltam, hogy nagyon igazságtalan, hogy mi mindig boldog embereknek dolgozunk.
A történelem során, sőt napjainkban is, mi építészek mindig olyan kiváltságos embereknek dolgoztunk, akiknek volt pénzük és hatalmuk. Mivel a hatalom és a pénz láthatatlan, építészeket fogadnak fel, hogy a pénzüket és a hatalmukat monumentális épületekkel reprezentálják. Ezt nem kritikaként fogalmazom meg, hiszen a monumentális építészet a várost jelképezheti és én magam is szeretnék nagyszabású épületeket tervezni. Hiszek ugyanakkor abban, hogy a tapasztalatainkat és a tudásunkat a szélesebb tömegek számára is hasznosíthatóvá tehetjük, olyan embereknek is, akik természeti katasztrófák miatt vesztették el a lakásukat. Azt mondtam, hogy „természeti katasztrófák”, de azt is el kell mondanom, hogy ezek egyre inkább „emberokozta katasztrófákká” válnak. Például maga a földrengés nem öl meg embereket, de az épületek összeomlása igen. Építészként ez a mi felelősségünk. Ezért kezdtem el katasztrófa-sújtotta területeken dolgozni.
1994-ban Ruandában a két törzs – a Hutuk és a Tuszik – között zajló polgárháború körülbelül kétmillió menekültet eredményezett. Láttam a fényképeken, a menekültek pokrócokkal együtt is fagyoskodtak, ugyanis az ENSZ által adott menedékhelyek nem voltak elég jók az esős időszakban. Arra gondoltam, hogy semmilyen orvosi ellátás nem fog rajtuk segíteni, hacsak nem fejlesztjük fel a menedékeket. Írtam ezért egy levelet az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR), de nem kaptam választ. Ekkor elmentem a Genfben lévő irodájukba, előzetes bejelentés nélkül. Szerencsém volt, sikerült találkoznom Mr. Wolfgang Neumann-nal , az UNHCR menedéképítéséért felelős német építészével, aki nyitott volt arra a javaslatomra, hogy papírcsöveket használjunk a menedékének szerkezeteként, azért, hogy megállítsuk a jelenlegi menedéképítés okozta erdőirtási folyamatot. Így én lettem az UNHCR tanácsadója a papírcső-anyagú menedékek fejlesztése ügyében.
Egy évvel később, 1995-ben, a japán Kobéban volt egy nagy földrengés ahol több, mint 6400 ember halt meg. Ideiglenes papírcső-házakat kezdtem építeni volt vietnámi menekülteknek és egy Papírtemplomot is, diákokkal. Ezek után a projektek után megalapítottam egy civil szervezetet, az Önkéntes Építészek Hálózatát (Volunteer Architects’ Network – VAN), hogy szerte a világban ideiglenes épületeket emeljünk természeti katasztrófákra válaszul: 1999-ben Törökországban, 2001-ben Nyugat-Indiában, 2004-ben Sri Lankán, 2006-ban Niigataban, Japánban. 2008-ban, Chengduban, Kínában japán és kínai gyerekekkel építettünk fel egy átmeneti általános iskolát. 2009-ben ideiglenes előadótermet L’Aquila-ban, Olaszországban. 2010-ben Haitin, 2011-ben Tōhokuban, Japánban és ugyanebben az évben Christchurchben, Új Zélandon építettem fel egy ideiglenes katedrálist. Jelenleg a Fülöp-szigeteken építünk ideiglenes menedékhelyeket. Hiszek abban, hogy a szerkezeteknek, még az ideigleneseknek is szépeknek és kényelmeseknek kell lenniük, ahogy a menekültek menedékeinek is, ezek gyakran helyi anyagokból készülnek el és diákokkal együtt építem őket, az oktatásuk részeként.
A Kobe-ban, diákok által papírcsövekből épített Papírtemplom használatát pár évre jósoltuk, de az emberek nagyon szerették és több, mint 10 évig használták. Majd szétszerelték és egy földrengés sújtotta vidékre szállították Taiwanba, ahol mint ideiglenes templom és közösségi központ épült újra. Ezután az élmény után bizonyosodtam meg róla, hogy még egy papír-épület is lehet állandó, amíg az emberek szeretik. Ezzel együtt még egy betonból készült épület is – amit egy földrengés akár le is rombolhat – ha azért építették, hogy pénzt hozzon, hogy a föld és az épület újra megvásárolható legyen, hogy egy következő befektető átvehesse és új épületet építhessen rá: ideiglenessé válik. Így tehát az, hogy egy épület ideiglenes vagy állandó, nem attól függ, hogy milyen anyagból épült, hanem hogy szeretik-e az emberek. Ez az ideiglenes és az állandó épületek definíciója.
Régebben úgy gondoltam, hogy egyfajta egyensúlyt szeretnék tartani az elfoglaltságaimat illetően, a normál megbízású és a közjóért végzett, katasztrófavédelmi munkák között. Viszont mostanra jövök rá, hogy a kettő között nincs különbség. Mindkét típusú projekt egyformán fontos. Mindkettővel ugyanannyi időt töltök el, talán a védelmi munkák időigényesebbek. Ám ugyanolyan elégedett vagyok mindkettő befejezésekor. Az egyetlen különbség hogy kapok-e érte pénzt vagy sem. Nagyon szerencsés vagyok, hogy elég időt tölthetek a közérdekű projektekkel, hiszen három városban csodálatos munkatársakat irányít három nagyszerű társam: Nobutaka Hiraga Tokióban, Jean de Gastines Párizsban, és Dean Maltz New Yorkban.
Végül hadd térjek vissza egykori professzorom, John Hejduk történetéhez. Építész volt, tanár és költő. Ötödévben kötelezően fel kellett vegyünk egy költészet órát. Nem értettem, hogy miért kell költészetet tanuljunk ahhoz, hogy építészek legyünk. Sosem írtam verset, még japánul sem, és az igen gyenge angoltudásom miatt sem akartam felvenni ezt az órát. Minden héten az volt a házi feladat, hogy írjunk egy verset.
A professzornak meglepő módon tetszettek a verseim, és megkért, hogy a többi diák előtt is olvassam fel őket. Ekkor jöttem rá, hogy verset írni olyan, mint épületeket tervezni. Először kialakítjuk a szerkezetet, majd egymás mellé helyezzük a kiválasztott szavakat. Nem kell, hogy „díszesek” legyenek. Nagyon egyszerű szavakat is használhatunk, ismétlődhetnek is és többféle jelentésük is lehet. Nem szükséges, hogy gazdag szókincsünk legyen. Ezért voltam jó versírásban.
30 éves építész pályafutásom után elnyertem ezt a csodálatos Pritzker Építészeti Díjat. Úgy gondolom, hogy ezt a díjat azért adhatták nekem, hogy valamiféleképpen elismerjék azt az utat, vagy irányt, amit építészként képviselek. A Pritzker-díj ezért számomra nem valamiféle dísztárgy. Egy bátorítás azért, hogy folytassam ezt az irányt, csodálatos, az emberek által szeretett építészetet hozzak létre, még a világ katasztrófa-sújtotta helyein is. Ezért szeretném kifejezni őszinte hálámat az egész Pritzker családnak, a Pritzker-díj zsűrijének és mindenkinek, aki az építészet világában tett kalandos utamon elkísért – továbbá a szüleimnek, főként az édesanyámnak, aki a ruháimat tervezi.
Nagyon szépen köszönöm.
_
*angolul: Sugar Bear
