Fumihiko Maki beszéde – Pritzker-díj, 1993
- forrás: Ceremony Acceptance Speech – in: pritzkerprize.com;
- fordította: Dobos Dénes, Marosi Bálint
Mindenekelőtt a köszönetemet szeretném kifejezni Mr. Jay Pritzkernek, a Hyatt Alapítvány tagjainak és a Díjazó Bizottság zsűrijének, akiknek a támogatása nélkül most nem lehetnék itt. Igazán hálás vagyok a ma este engem ért kitüntetésért, ami egyszerre elismeri és bátorítja a közel 40 éve tartó építészi munkámban jelen levő érdeklődéseimet és igyekezeteimet. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sok méltó jelölt van a díjra, így őszintén meglepett, hogy a nagyra becsült társak és kollégák közül rám esett a választás. A díj kapcsán szeretnék egyúttal köszönetet mondani a támogató és hasonló ideálokat űző és egyre táguló baráti körnek, akiknek az együttműködése, kritikái és bajtársiassága tette az építészi munkámat igazán gyümölcsözővé.
Szeretném kifejezni a legmélyebb hálámat mindannyiótoknak – a barátaimnak, családomnak, a társaknak és támogatóknak – akik eljöttek a Prágai várba, hogy együtt ünnepeljünk ezen az estén, és különösen nagy megtiszteltetésnek tekintem, hogy Havel elnök sűrű elfoglaltságai közepette időt szakított, hogy itt lehessen velünk.
Egészen megindító, hogy ez ünnepséget az általam legjobban szeretett európai városban tarthatjuk. Ha végiggondolom, hogy a világnak mennyire különböző pontjairól gyűltünk össze, a legkülönbözőbb városok képviseletében, arra indít hogy a városokról beszéljek, nem csak az építészet, hanem az élet és általában a kultúra terén betöltött inspiráló szerepükről. Visszatekintve az egész életem úgy privát mint szakmai vonalon a legkülönbözőbb városok életével fonódott össze, mindegyiknek megvolt a maga tanulsága vagy üzenete. A ma esti beszédemben három, az építészeti gondolkodásomra jelentős benyomást tevő városról szeretnék mesélni. Más szavakkal: következzen egy „mese három városról”.
Az első város, amiről beszélni szeretnék, Tokió: itt születtem és nevelkedtem, itt élek a családommal és itt dolgozom ma is. A 30-as években, gyerekkoromban, Tokiót még a múlt század légköre határozta meg. Yamanote-ban, avagy a „felsővárosban”, ahol éltem, az utcákat hatalmas fák árnyékolták be, este feketén sötételltek. A kis utcák, szűk sikátorok burkolatlanok voltak. Eső után a föld és a növényzet szaga hatotta át a levegőt. A ma komoly forgalommal terhelt utcák akkoriban kerékpározó, sétáló emberekkel voltak tele. Nyáron az emberek kijöttek egy kis friss levegőért a házaikból és üzleteikből és hogy nézzék, ahogy a gyerekek tűzijátékkal játszanak, aminek a hangja igen messziről is hallható volt. Az ehhez hasonló jelenetek még mindig jellemzőek voltak arra a városra, ami már közel kétszáz évvel azelőtt a világ egyik legnagyobb metropoliszává és talán az akkori világ egyik legnagyobb kert-városává vált.
Tokió épületei a 30-as években nagyrészt kisléptékűek, színben és megjelenésben visszafogottak voltak. A legtöbb lakóházat agyagcserép fedte, faburkolat volt a falon, néha vakolat az utcafronton. A középületek, bankok és a bevásárlóközpontokhoz hasonló fontosabb kereskedelmi épületek nyugati neo-klasszicista stílusban épültek.
Mégis, ugyanezek a 30-as évek voltak a tanúi a modern építészet első felbukkanásának. Még mindig élénken emlékszem azokra az alkalmakra, amikor szüleimmel a barátaik házát, kis kiállító helyeket vagy a parkokban a tea-házakat látogattuk meg. A finoman szerkesztett kubusaik, a fehérség, az átfolyó belső terek és a vékony fém korlátok voltak az első találkozásaim a modern építészettel, és nagyon mély benyomást tettek rám, bár akkor még nem gondoltam arra, hogy építész leszek. Később ezek a fantasztikus látványok egy hozzám hasonló gyerek szemében a modernitás megtestesítőivel: hajók és repülők képeivel olvadtak egybe.
Nagyon sok minden változott azóta. Tokió városa ma a (fémből, üvegből, betonból stb.) iparilag gyártott termékek talán legnagyobb gyűjtőhelye a világon. Miután tanúja voltam a kert-város alig ötven év alatt ipari várossá való alakulásának, Tokió számomra egy gazdag, majdnem szürreális gondolati tájkép.
Tokió a legkülönbözőbb külső elvárások és a változásra irányuló nyomás miatt folyamatosan csábító és izgalmas hely valami újnak a létrehozására. Egyszerűen izgatja az építészek és művészek szellemét. Tokió ugyanakkor kijózanítóan emlékeztet arra is, hogy mit nem kéne vagy nem szabadna megtenni. Igen sok változtatás történt a haladás reményében, de a gazdag kulturális örökség rovására. Tokió ebből a szempontból számomra továbbra is példa és tanulság a jövőbeli tetteink szempontjából.
Szeretném most a második városommal folytatni; Chicagóval. Miután az ötvenes évek elején Tokiói Egyetemen lediplomáztam, úgy döntöttem, hogy további graduális képzésben veszek részt az Államokban. Bár sosem éltem Chicagóban, az USA-ban töltött éveim alatt mindig is az építészeti álmok városát jelentette számomra. Egyetlen város sem rendelkezik az amerikai építészet valódi örökségének gazdagabb gyűjteményével. Richardson, Sullivan, Burnham and Root és Wright kiváló munkái a kor amerikai modernizmusának gazdag panorámáját adják. A chicagoi építészet erős és maszkulin homlokzatai még egy hozzám hasonló idegen szemében is azt a vad és büszke individualizmust tükrözik, ami mélyen az amerikai hagyományban gyökerezik.
Az 50-es években Chicago az új, európai hőseit üdvözölte: Mies van der Rohe, Moholy-Nagy – és helyi, a régióból származó építészek egy új nemzedékét is. Mivel akkortájt abszolút miesista voltam, felejthetetlenül belémivódott ahogy először megpillantottam a Lake Shore Drive Aparments együttesét (Mies-től), ahogy a Michigan tó felett rohanó felhők előterében felbukkant. Diákjaimnak a washingtoni egyetemen (minimum) 3 napos chicagói látogatásokat szerveztem, ami a tervezési kurzusom előfeltétele volt. Valahányszor Chicagóba mentem velük, csak úgy ittam magamba az ezekkel az építészeti mesterművekkel való találkozás minden pillanatát. Ezek véleményem szerint magának a kollektív individualizmusnak a megjelenései.
Talán nem véletlen, hogy egy ilyen szellemű város adott életet a két legnagyobb mai építészeti alapítványnak; a Graham és a Hyatt Alapítványnak. Végtelen szerencsém, hogy az építészeti pályafutásomat mindkét alapítvány kitüntette.
1958-ban kaptam meg a Graham Alapítvány fiatal építészeknek és művészeknek kiírt ösztöndíját. Ez annyira nagyvonalú volt, hogy a következő két évben bejárhattam Japánt, délkelet Ázsiát, Indiát, a közel-keletet, illetve Észak- és Dél-Európát. Fantasztikus élmény volt egy olyan fiatal építésznek, aki a különböző kultúrákról, városokról és építészetről szerzett ismereteit tágítani akarta, és kapcsolatokat kívánt felfedezni közöttük. Számos olyan emberrel is találkoztam ezalatt, akiknek barátságát a mai napig élvezem. Köztük van harminc éve társam, feleségem, Misao, aki szintén jelen van itt ma este.
A Hyatt Alapítványtól most ért megtiszteltetés ismét az építészetet felfedező és kutató utazásra bátorít, és nem tudom nem ugyanazt az izgatottságot érezni, mint 35 évvel ezelőtt. Milyen szerencsés is vagyok.
Végül, harmadik városomként Prágáról szeretnék beszélni. Életemben először 1972-ben látogattam el ide. Pár nap elég volt, hogy elbűvöljön a szépsége. A várostól kapott a legerősebb érzés ugyanakkor mégsem csupán a látvány erővel teli szépsége, hanem a történelmének és kultúrájának gazdag rétegződése, a városrészek és kerületek léptékében megnyilatkozó különböző korok és civilizációk, ami azt az ideált jelenítette meg amit az építészettörténész Christian Norberg-Schulz „a gazdag többrétegű összetettség kultúrájának” nevez. A különböző korok nagyszerű építészeti példái mellett, az Ó-, Új-, Kisváros és Hradzsin – és a kortárs kerületek – különleges elhatároltsága (vagy konstellációja) alkotja város egészét és annak építészeti kultúráját. Ez a mai Tokió szöges ellentéte. Ha egy városnak az a legfontosabb szerepe, hogy a lakói és látogatói számára megőrizze emlékeit, Prága biztosan az ideális várost képviselné. Ez az emlékanyag az emberek fejében egyszerre sarkall a saját kultúrájukkal való összevetésre és a jövő iránti törekvésre.
Az egyik legfigyelemreméltóbb ilyen összevetés egy Havel elnökkel készült interjú volt a Time magazinban tavaly. A címe: „Rossz ízlés és rossz politika”. Elmondása szerint amikor belépett a Prágai várba, a Csehszlovák kommunista rezsim előző székhelyére, megdöbbentette a festmények és a bútorzat elképesztő ízléstelensége. Azonnal megértette, miért is volt olyan rossz a kormányzásuk. Nem arról a fajta rossz vagy jó ízlésről beszélt, hogy a reggeli nyakkendőhöz milyen inget választunk. A jó ízlést azzal a képességgel azonosítja, amivel a másik gondolatait vagy érzéseit megértjük – más szavakkal: a mások érzelmeire való fogékonysággal. A rossz ízlés az ellenkezője; így a fogékonyság hiánya rossz politikához vezet.
Annyira megfogott ez a gondolat, hogy azóta idézem, ahol csak lehetőségem van rá. Építészként is mondhatjuk, hogy a rossz ízlés rossz építészethez vezet. Persze a jó ízlés önmagában nem elég, hogy meghatározza a városok és épületek megjelenését; valóban nagyon sok tényező játszik még szerepet. Az ízlés most használt jelentésének nincs köze a stílushoz vagy ideológiához, vagy például akár két egymással megfeleltethető tervezési stratégia közti választáshoz. A tervező gondolatainak örökké-jelen-levő útmutatójaként azonban a másik emberi lények és emberi szituációk iránti érzékenység – vagy annak hiánya – világosan leolvasható az végül megszülető építészetben, és bizonyára hatással lesz arra, hogy kedvező vagy kedvezőtlen lesz a fogadtatása.
Elmondtam tehát a kapcsolatomat ezzel a három várossal: Tokióval, Chicagóval és és Prágával. A kis kristálygömbömben mindegyik mögött egy-egy fontos üzenetet találtam, amiket elismétlek; gyermeki képzelet, kollektív individualizmus és az emberiség és a történelem tisztelete. És mondjuk meg őszintén; nem ugyanezek összessége a modernizmus leglényege? Pontosan e kérdés további kutatását tekintem a feladatomnak.
