Robert Venturi beszéde – Pritzker-díj, 1991
- forrás: Ceremony Acceptance Speech, Robert Venturi – in: pritzkerprize.com;
- lásd még: a Denise Scott Brown-dilemma | a Pritzker-bizottság válasza (2013)
- fordította: Takács Tekla, Marosi Bálint
Köszönöm Jay Pritzkernek a ma esti szívélyes és nagylelkű bevezetést.
Köszönöm továbbá Salinas de Gortari elnöknek és a mexikói kormány fiatal és kreatív tisztviselőinek, akik a mai nap ilyen kedvesen vendégül látnak minket, köszönöm Ricardo Legorreta irántam való kedvességét, egyben hadd fejezzem ki mindnyájunk háláját a Palacio de Iturbide egyszerre esztétikus, merész és finom felújításért.
Frank Lloyd Wright mondta, hogy az építésznek belülről kifelé kell terveznie. Ma már összetettebben látjuk és úgy tartjuk, hogy a kontextus fontos meghatározója a tervezésnek, így egyszerre tervezünk belülről kifelé, és – ahogy már régebben megfogalmaztam – ez a tett valódi feszültségeket képes létrehozni, ahol a fal, amiben a kint és bent közti változás vonalának térbeli minőségét ismerjük fel – végeredményben egy alapvető építészeti eseménnyé válik.
És ahogy egy épület tervezése belülről kifelé és kívülről befelé halad, végül is mondhatjuk, hogy az építész is így van megalkotva – vagyis az ő művészi fejlődése a belső fejlődéséből bomlik ki – az analízis és fegyelem által irányított intuíción keresztül, de a külső fejlődése: személyek és helyek hatása által is. Itt a személyekre és helyekre most George Santayana életrajzi esszéinek címéből kölcsönözve utalok, de az építész külső fejlődésének ebbe a leírásába is beemelem a személyeket, helyeket és az intézményeket.
Szeretem az összetettséget és az ellentmondást az építészetben. Nem szeretem a kontár építészet összefüggéstelenségét és önkényességét, sem az expresszionizmus vagy a festőiség finomkodó kuszaságát. Ehelyett az összetett és ellentmondásos építészetről beszélek, amely a modern ismeretek gazdagságán és többértelműségén alapul, beleértve a művészetből nyerhető tapasztalatokat is. Az összetettség és ellentmondás kettős elve, az építészetet kivéve, már általánosan elfogadott; gondoljunk Gödel bizonyítására a matematika végső soron következetlen voltáról, T. S. Eliot elemzésére a “nehéz” költészetről, vagy akár Joseph Albers meghatározására a festészet paradox minőségéről.
Őszintétlen építészet – szelíd kiáltvány (részlet Venturi könyvéből, pdf)
Itt most kötelességemnek érzem hogy említést tegyek a – pszichológiai és anyagi – támogatás, elismerés és bátorítás szükségességéről; ez az igény ugyanolyan elengedhetetlen egy művész, mint egy gyerek fejlődése számára. Legyen bármilyen kifinomult a művész intuíciója, bármilyen fegyelmezett és határozott ennek a belső intuíciónak kimunkálása, kulcsfontosságú a külvilág megbecsülése és elismerése iránti igény: ahogy a cseperedő gyermeknek is szüksége van szerető szülőkre, támogató otthoni és iskolai környezetre, ugyanígy van szüksége a művésznek a támogatókra – bennük bízó mecénásokra és bátorító mentorokra, az utóbbiakra néha a múlt művészvilágának történelmi formájában.
Ennek megfelelően szeretném most őszinte hálámat kifejezni a Pritzker-díj szponzorainak, a Hyatt Alapítványnak az építészeti minőség felismeréséért és a tervezők elismerésével annak támogatásáért – és a Pritzker-díj bizottságának, akik ma személy szerint engem tiszteltek meg. Viszont itt és most, ahogy korábban említettem, szeretném köszönetemet kifejezni azoknak a személyeknek, helyeknek és intézményeknek, akik szárnybontogató művészként egyszerűen fogalmazva sokat jelentettek nekem – most egy percre róluk is szeretnék megemlékezni.
Bízom benne, hogy ennek az igénynek megfelelve bizonyos személyek, helyek és intézmények felsorolásával nem tűnök majd egoistának, sőt ellenkezőleg: szeretném kihangsúlyozni a külső hatások iránt érzett hálámat, s talán a saját tapasztalataimat bemutatva arra bátorítani a fiatal építészeket, hogy a munkájukban a saját útjukat kövessék.
Először is – időrendben és talán elsősorban – kezdeném a szüleimmel, akiknek intellektusa, tisztessége, esztétikai érzéke és szeretete nélkül ma nem az lennék, aki; a szüleimnek, akik gyerekkoromban rengeteg építőkockát vettek nekem, akikkel gyönyörű tárgyak és jó könyvek között nőttem fel.
És akik megosztották velem az építészet iránti szeretetüket. Tisztán emlékszem első New Yorki utazásaim egyikére – talán 10 éves lehettem –, az apám hirtelen azt mondta a taxisofőrnek, hogy húzódjon le és várakozzon, míg mi a Seventh Avenue-n álló öreg Penn pályaudvarhoz mentünk, majd levezetett engem a galérián, ami a Caracalla Thermáinak mintájára épült nagy csarnokra nézett. Soha nem fogom elfelejteni azt a lélegzetelállító látványt, ahogy a monumentális nyilvános tér a bazilikális megvilágítás fényében fürdött. Aztán ott van az anyám, akinek józan de unortodox: szocialista és pacifista álláspontjai felkészítettek hogy kívülállóságommal majdhogynem megbékéljek. És ismét az apám, akinek a kemény munkája révén szerény örökséghez jutottam, aminek köszönhetően megengedhettem magamnak, hogy fiatal, gondolkodó építészként egy bátrabb, függetlenebb vonalat képviseljek.
A Princeton Egyetem, ahol egyetemistaként centiméterekkel a föld felett jártam abban a csodálatos környezetben, miközben a számos tudományág dolgainak olyan sokaságát ismerhettem meg, amikről korábban nem is álmodtam; ahol Jean Labatut kritika-óráinak élettel teli és kreatív történelmi analógiái gazdagították és tágították a látókörömet, ahol Donald Drew Egbert, későbbi legközelebbi mentorom mutatta meg a modern építészet legnagyobb pillanatait, de mindig annak a történelemnek kontextusában, amelyik felfed és megvilágít, soha nem igazol és pártoskodik – az a történelem, ami a modernizmus építészetét közvetlenül az adott kor érvényes irányának ismeri el – nem pedig a történelem végének, ideológiának. A Princetonon tényleg egyetemista voltam és nem tanuló, aki befogadja az egyetemlegesen terjesztendő üzenetet. A Princetonon minket, építészhallgatókat arra bátorítottak, hogy lássunk a dolgok mögé.
Diáktársaim az egyetemi közösségből, különösen szobatársam, Everett de Golyer, akinek a saját példáján keresztül a jóindulat, bölcsesség és megértés együttesét ismerhettem meg – megindító, hogy az özvegye, Helen de Golyer barátom, itt van ma este.
Róma, ahogyan a várost 1948 augusztusának egyik vasárnapján először megpillantottam, a föld felett járva – most sokkal inkább helyként semmint intézményként – miközben elképzelhetetlen gyalogos területeket és a „Róma arany levegőjében” fürdő formai gazdagságot fedeztem fel.
A római Amerika Akadémia, ahol ösztöndíjasa voltam a közösségnek, amit a könnyed és támogató vezetői: Laurance és Isabel Roberts irányítottak, és ahol a helynek köszönhetően minden nap egy építészeti mennyországban létezhettem, újabb leckéket tanulva Michelangelótól, Borrominitől, Brasinitől, fellegváraktól és további történeti mentoroktól és helyektől, és ahol a felfedeztem a mai idők művészeti manierizmusának érvényességét, és aminek a perspektívájából száműzöttként jobban megértettem a a saját országomat és a mindennapi jelenségeinek szellemét, hogy láthattam a Piazza Navonát és a Main Street-et.
Louis Kahn, kiváló tanárom, és végül is bizonyos szempontból, ahogy ez a tanárokkal már történik, a tanítványom is – ahogy rá kell jönnöm, hogy a fiam érzékenysége hogyan vezet engem, miközben én irányítgatom őt. Philip Finkelpearl, egyetemista társam egyben legjobb barátom, aki odaadó tudósként és született tanárként mindvégig megbecsült engem és bevezetett a manierizmusba mint építészeten kívüli minőségbe és a kritika egy dimenziójába.
A Frank Furness titokzatos építészete okozta revelációk, amiknek egyebek között egyik eleven leckéje volt hogy az ízlést tekintve változhat a véleményünk.
Vincent Scully, a barát, kutató, kritikus és elsősorban művész, aki akkor méltányolta azt az első könyvet és a munkánkat, amikor a testületben mindenki más szemében kívülálló vagy extravagáns voltam.
A hallgatóim a Penn-en és a Yale-en az elmúlt évekből, akiktől tanultam, és akiknek az Összetettség és ellentmondás az építészetben című kötetemet írtam, az általam tanított építészetelméletei tantárgy egyfajta összefoglalójaként.
Az irodánk, az egész világ legelhivatottabb, legtehetségesebb építészeivel, akik az építészetünket valóban közös munkává és azzá teszik, ami.
Kiemelten a megbízóink, különös tekintettel a kezdeti idők nagy megértést tanúsító lakóházas megrendelőire, akik hagytak dolgozni ezáltal létezni; köztük Peter és Sandy Brant, akiknek három megépült házat terveztünk; aztán első, megértő és bátor intézményi ügyfeleink, mint Richard Spear és Ellen Johnson az Oberlin College-ről, valamint Sydney és Frances Lewis a Best Products-tól, akiknek a pártfogása egyszerre volt támogató és nagylelkű, ami lehetővé tette nekünk hogy a kereskedelmi terjeszkedés környezetével kapcsolatos elképzeléseinkkel kísérletezzünk.
És újra a Princeton, most nem mint a buzgó művész-hallgató inkubátora és felszabadítója, hanem az intézet igazgatóságán keresztül mint ideális megbízó, patrónus, aki nagy lehetőségekkel, sokféle munkával jutalmazott minket éveken át egy másik nekem kedves helyen, a Princeton kampuszon.
És William Bowen és Neil Rudenstine, a Princeton jelenlegi elnöke és igazgatója, akik irodánk Lorenzo de Medici-jei, nagyvonalú támogatói voltak, tele jóindulattal – biztos és értő ítélettel.
Azok a professzionális kritikusok és szerkesztők, akik megértettek és ahelyett, hogy kihasználtak volna, bátorítottak minket; és még azok a brit kritikusok is akik éveken át irodalmi mérgükkel kápráztattak el – mikor a Nemzeti Galéria Sainsbury szárnyának homlokzatát „korinthoszi pörsenésnek”, „festőien középszerű takonynak”, vagy éppen „egy újabb vulgáris amerikai posztmodern manierista egyvelegnek” nevezték.
És azok fiatal építészek és kritikusok, akik tőlünk tanultak és mentek tovább: mi lehet annál nagyobb elismerés, mint hogy nem váltunk vén maradiakká a szemükben? Megemlítem Frederick Schwartz építészt és Sylvia Lavin történészt és kritikust, akik itt is vannak ma este.
A brit építészet, különösen a klasszikus hagyományain belül, ahol rendjének ereje és jelentősége nem azért létezik hogy az egyetemesség és időtlenség manifesztációjaként szolgaian behódoljanak neki és következetesen újraalkalmazzák, hanem azért hogy fejlődjön, hogy torzítson: az erejének manifesztációiként, az időtlen és az időbeni kombinálásaként – ahogy Smithson, Tones, Wren, Vanbrugh, Hawksmoor, Adam, Soane, Greek Thomson, Mackintosh, Webb, Lutyens inspiráló munkáiban.
Las Vegas, amitől a Róma perspektívájából és Denise Scott Brown szemüvegén át tanultam, ahol felfedezhettük a bevásárlóutca és a városi burjánzás értékét és megtapasztalhattuk annak vitalitását, a reklámokat és cégfeliratokat, amiknek a léptéke a mozgó autóhoz illeszkedik és aminek a szimbolizmusa korunk ikonográfiáját jelenti. És ahol építészet vitalitásaként vehetnénk tudomást a szimbólumok és tömegkultúra elemeiről, mindennapi jelenségekről, hogy a kereskedelmi-köznyelv van olyan inspiráló mint az ipari-köznyelv volt a modernizmus kezdetén.
Beethoven Toscanini könnyed, kézben tartott vezényletével (Santayana újabb, egy tehetséges táncművésznek címzett szófordulata), egy Beethoven, a klasszicista, nem az utólagosan romantikus zeneszerzőként előadva, akinek a kifejezőereje nem a karmesterből hanem a zenéből következik, akinél a feszültség a lírai és a disszonáns egyensúlyából fakad.
Kiotó hagyományos építészete, amint az építészet mint menedék elemi minőségét mutatja fel, az élet és kellékeinek összetettsége és gazdagsága mögötti fenséges háttérként, amik léptékek és mintázatok gazdag variációiban bomlanak ki. És Tokió, a jelen városa és talán a dekonstruktivizmus élő manifesztációja, ahogy elfogadja a különböző, változatos léptékű kultúrák és ízléskultúrák egymásmellé-kerülését, amik homályosan tükrözik vissza a múlt városi konfigurációit és szemtelenül kürtölik világgá a mai bűvészmutatványokat – minden gesztusuk csupa elán, joie de vivre, eu d’espirit, panache, nagyon incroyable (valamiért a francia jelzők használata tűnt itt megfelelőnek).
Akio Izutsu, vendégszerető barátunk és hallkszavú oktatónk, aki úgy vezetett be minket Kiotó építészetébe és kultúrájába, hogy az ott töltött első napunk revelációja csak Rómáéhoz volt mérhető.
Végül pedig, bizonyára feltűnt ebben a nagyjából időrendi felsorolásban hogy egyre inkább áttértem a többesszámra, a „mi” itt Denise-t jelenti és engem. Az általam valaha megtapasztalt valamennyi megbecsülés, támogatás, tanulás feleennyi sem lenne művész-társam, Denise Brown Scott nélkül. Lényegesen kevesebb dimenziót tudna felmutatni a díjjal ma elismert munka úgy műfajilag mint minőségben – a dimenziók alatt elméleti, filozófiai és befogadásbélit értek, különösen a társadalmi és városi vonatkozásban, a köznyelvi, a tömegkultúrához, a dekoratívtól a regionális tervezésig – a terveink minőségéhez Denise kreatív és kritikus hozzájárulása alapvető volt.
Mindkettőnknek nehéz, de különösen nekem, mert láthatatlanná váltam. Az irodánkba látogatók csak Bobot (R. Venturit) veszik észre. Mintha a titkára lennék, nem pedig szuverén szakember, pláne nem önálló építész. Az okok feltárása egy könyvet tenne ki. (Denise Brown Scott méltatlankodása 2011-ben)
Egy részletesebb felsorolásban számos jóbarát, támogató ügyfél is helyet kapna, de a véget nem érő áradat elkerülése érdekében ettől most eltekintenék. De megemlíteném még, hogy bízom benne, hogy ez az ország, a csodás építészeti rétegzettségű, ígéretes társadalmi és gazdasági fellendülést mutató Mexikó még jelentős szerepet tölt majd be építészeti fejlődésem során.
Azzal kell zárnom a művésznek, vagy e megerősítő művészek sorának az ünneplését, hogy ismét köszönetet mondok ezért a hatalmas elismerésért, a Pritzker-díjért, és azoknak a személyeknek és helyeknek akik nélkül én, vagy mi, nem válhattunk volna igazi művésszé – olyan művészekké, akiknek veleszületett belső érzékenységének védelemre és gyakorlatra volt szüksége – inspiráló, kulturált környezetben: éljen hát a támogatás és az önbizalom.
Remélem hogy ez az életrajzi felsorolás nem vált túl egoisztikussá – vagy anekdotikussá –, de nem éreztem úgy hogy ma este az építészet kacskaringós világával kellene nagyképűsködni – vagy ezt megkockáztatni – inkább hálámat szerettem volna kifejezni, saját intuícióit monitorozó művészként, aki mérlegre téve megbízik a saját érzékenységében, sugallataiban, benyomásaiban, érzéseiben, és nem feltétlenül gondolkodik mindig úgy, ahogy kellene, belül – miközben persze elismeri a jelentőségét ezeknek a személyeknek, helyeknek és intézményeknek, kívülről.
Bernard Shaw Eliza Doolittle-je mondta: „Ahhoz, hogy úrinő legyek, úgy kell kezelni mint egy úrinőt.” Csak annyit szerettem volna elmondani, hogy ugyanez igaz a művészekre, és köszönöm, hogy úgy kezelnek, mint egy művészt.