Peter Zumthor beszéde – Pritzker-díj, 2009
- forrás: Ceremony Acceptance Speech, Peter Zumthor – in: pritzkerprize.com;
- a díjátadóünnepség videófelvétele;
- fordította: Rózsás Éva;
Köszönöm. Csodálatos pillanat, természetesen, megkapni egy ilyen díjat. Pár hete Svájcban egy újságíró azt kérdezte tőlem: „Hogy megkapta az építészeknek járó legnagyobb elismerést, megváltoztatja az életét?” Azt válaszoltam: „Természetesen nem”. Aztán hozzátettem: „Talán… nem tudom. Lehet, hogy valami meg fog változni, de én szeretném azt hinni, hogy nem.” Egy kicsit idősebb lettem – pár héttel öregebb –, és valami megváltozott egy kicsit. Hadd próbáljam meg elmagyarázni.
néhány további interjú, nagyrészt magyarul:
- Többolvasatúság és emlékezet: építészetről Zumthorral;
- Az építészet nem formai kérdés – a RIBA aranyérem átvételekor;
- “Different Kinds of Silence” – videóinterjú
Amint az imént hallották, a gyerekkoromban nem volt építészet. Építészek voltak. Némelyiküket szerette apám, némelyiküket nem. De építészet nem létezett. Csak később visszatekintve kérdeztem meg magamtól, hogy volt-e építészet az életemben? Elsőre azt gondoltam: „Nem láttam ilyesmit. Talán a saját házunk. De építészet? Egy iskola?” Egy kis faluban nőttem fel, öt kilométerre Basel városától. Körülnéztem: nem sok minden volt. Ne feledjék, hogy ez a mostani visszaemlékezésem. Aztán egyszer csak, egy szombat este felszálltunk a kisvasútra és elmentünk a moziba. És ekkor felderengtek bennem a mozik az utcákon, és gyönyörű volt a hangulatuk. Gyönyörű volt belépni. A giccs bámulatos világa, tényleg bámulatos. A mosdóban lent minden sárga és fekete. Hirtelen beugrott még ez-az, a pöttyös balusztrádok – pöttyös lyukakkal – és így tovább. Tehát azt gondoltam, hogy biztosan ez az építészet. Annyira különleges volt.
Aztán később, emlékszem hogy évente egyszer ellátogattunk egy közeli kolostorba, egy barokk templomba. Az ottani szerzetesek gregorián dalokat kántáltak ebben a gyönyörű barokk templomban… Építészet. Ezután – ez volt a legjobb – a szertartás végén a család mindig lement a sziklákhoz, ott egy nagyon kis, a sziklába épített vagy vájt kápolnához értünk. Rengeteg gyertya volt ott és azok a jellegzetes illatok és hasonlók. Építészet! Építészeti atmoszféra! Örültem, hogy ezt felfedeztem. Van persze más is. De boldog voltam, hogy felfedeztem hogy volt építészet a gyerekkoromban. Csak nem tudtam róla.
Kicsit később – 10-15 év múlva – egyszer csak eldöntöttem, hogy igazi építész szeretnék lenni; ez egy magányos döntés volt a konyhában. Elkezdtem hát dolgozni. Elkezdtem pályázatokon részt venni. Megnyertem egyet. Megcsináltam az első két épületemet. Ezek aztán elkezdtek növekedni. Emlékszem, Annalisával ránéztünk erre két épületre. Letaglózott. Borzasztó volt. Láttam az épületeket, láttam a modelljeiket. Borzasztó volt. A kor építészeti vitáit hallottam az épületeimben. Az utolsó alkalom volt, hogy ez megtörténhetett velem. Az utolsó alkalom, hogy nem voltam önmagam.
Mit is jelent önmagamnak lenni? Érdekes, hogy ezekben az épületekben, amik ezt fejfájást és szívfájdalmat okozták, mégis volt amiket szerettem, például amik nem egy magazinból vagy egy valakivel való diskurzusokból eredtek. Hanem: ez voltam én! Mi is az „én”? Persze nem tudom pontosan. De megpróbálhatok beszélni a folyamatról, amit akkor érzek amikor megtörténik, amikor megjelenik az „én” érzés. Akik teniszeznek, talán ismerik ezt. A labdára kell koncentrálni. Amikor csak egy pillanatra is arra gondolunk, hogy egy barátunk a nézőtéren épp a játékunkat figyeli, akkor elvesztünk, igaz? Minden figyelmünket arra kell összpontosítani, amit igazán akarunk. Ez az egyik része. A másik, hogy lazának kell lennünk. Persze magamról beszélek. Azt kellene mondanom, hogy lazának kell lennem. Kimegyek a helyszínre. Meghallgatom a megrendelőt. Körbejárok. Elkószálgatok. De nem készítek elemzéseket.
Elemzésben elég rossz vagyok. Ezt a tanulmányaimból tudom. Semmi elemzés! Csak kószálás, figyelem, érzés, a hely kis rezonálásai. És akkor hirtelen, természetesen jönnek az ötletek. Nem tudom mikor és honnan. Szerintem ez egy nagyon természetes folyamat. Mindenki – Önök is, mi mindannyian – megtapasztaljuk ezt. És azt vettem észre, hogy olyan ezt átélni, mintha újra kisfiú lennék. Hirtelen mintha a 10-12 éves önmagam lennék. Álmodom. Ott vagyok, és valami odajön hozzám, de ez persze nem egy naiv álom. Minden, ami része az életemnek, ott van. Nem mint egy elemzés eredménye vagy referencia-anyag. Belém költözik, az életem részeként. Aztán egyszer csak előjön valahonnan – az érzelmeimből vagy honnan, az érzéseimből.
Ugyanott vagyok tehát, mint amikor kisfiúként tapasztaltam meg az építészetet, anélkül, hogy tudtam volna róla. Ezt szeretem. Ezeket a kezdeteket, ezeket a kezdeti pillanatokat. Ezután jön az igazán nehéz feladat, amikor figyelnem kell, hogy nehogy valaki elrontsa az első víziómat. Mert, mint tudják, mi építészként dolgozunk. Politikusokkal, ügyvédekkel, pénzzel, megrendelőkkel vagyunk körülvéve, akiknek vannak gyengébb pillanataik, és így tovább. Az emberek néha el akarják venni vagy bántani akarják a víziómat, a gyermekemet. Ez tehát egy kis kitartást igényel. Talán innen ered az a hírem, hogy makacs fickó vagyok, ami persze nem igaz.
Ahogy idősebb leszek, azt hiszem kaptam egy kis… egyfajta bizonyosságot, hogy képes vagyok ezt csinálni – kisfiúnak lenni, kisfiúként álmodni, tenni valamit. Aztán azt mondom: „ha én szeretem, Önök is szeretni fogják, hiszen nem vagyok olyan különleges”. Aztán egyszer csak megkapom ezt a díjat. Úgy gondolom most, azt kezdem érezni, hogy az álmodozás innentől még könnyebb lesz. Remélem. Önök hozzásegítettek, hogy még erősebben kezdhessek álmodni. Köszönöm!
