James Stirling beszéde – Pritzker-díj, 1981
- forrás: James Stirling: Ceremony Acceptance Speech – in: pritzkerprize.com;
- fordítás: Markolt Péter, Marosi Bálint
Az építészet történetének egyik örök ismérve, hogy időről-időre új pártfogója, jótevője bukkan fel; szakmám nevében – itthon és határon túl – most Jay Pritzker, az építészek egyik legbőkezűbb barátja előtt szeretnék tisztelegni.
Valahogy azt hiszem, hogy könnyebb lehetett Philip Johnsonnak, aki az első átadó-ünnepségen az új díj szakmai fontosságáról beszélt; és talán könnyebb volt Luis Barragánnak is, aki az életművére tekintett vissza. Nekem talán nehezebb a dolgom – legalábbis így érzem. Nem beszélhetek a díjról mint újdonságról, és remélem hogy még nem értem pályám végére sem, noha a félúton már túl lehetek, azt hiszem.
Sosem voltam igazán jó az önvizsgálatban. Nagyon ösztönösen dolgozom. Abban sem vagyok biztos, hogy angol, európai, vagy nemzetközi építész vagyok-e. Zavarba ejtő magamról beszélnem; ezért inkább Robert Maxwell egy új, erről a harmadik Pritzker-díjról írt cikkét fogom idézni. Maxwell a liverpooli építész-iskolában volt diáktársam az 1940-es években, most a londoni egyetem építészet-professzora:
„Különösen Angliában valamiféle botrányillat lengi körül, ha az építészeti tevékenységet a művészetek körébe soroljuk. Az építészetet érő kritikát a köztudat jellemzően társadalmi vagy anyagi kudarcként értelmezi, ezek a fantomok kísértik az építészeti gyakorlatot. Ezeket a hibákat a megtörténtükkor viszont mégsem gondolja senki igazán botrányosnak, kivéve ha azok nagyigényű építészeti szándékokkal kapcsolhatóak össze.”
A korábbi munkáink némelyikében elért „nagyigényű építészeti szándékok” bizonyos értelemben véletlenek voltak – a megbízók nem feltétlenül vártak művészi alkotást a jól működő épület mellett –, olyan épületeket kaptak ugyanis, amiket azóta is rendszeresen rohannak le építészhallgatók hordái: a használók erre nem számítottak, ezt nem fogadták örömmel.
Akárhogy is, számomra a kezdetektől az építészet művészi oldala volt az elsődleges. Erre tanítottak (és mellékesen ma is erre tanítják a hallgatókat), így különösen örömteli érzés, hogy a Pritzker-díjjal minden évben olyan építészeket méltatnak, akik számára a művészet a legfontosabb és akik ugyanekkor elérték, hogy épületeiknek egy következetes sorozata valósuljon meg.
Egyetértek Maxwellel abban, hogy az Egyesült Királyságban a művészeti tartalom egyre hátrébb szorul a prioritások sorában (vagy mint ami nagy ritkán, kis szerencsével inkább csak megtörténik). Hogy épülnek hát mégis jó épületek az Egyesült Királyságban? Gyakran mindennel szembemenve, azt gyanítom. A korai éveimben persze szóba sem került, hogy egy épületnek szépnek is kell lennie. Örömmel mondhatom, hogy a helyzet megváltozott, a németországi és amerikai támogatóink és az Egyesült Királyságbéli egyetlen ügyfelünk azért bíztak meg minket, mert különösen nagyra becsülik a minőségi építészetet.
Az építészet művészeti minőségére történetileg – úgy az építés idejében mint a visszatekintve – jelentős alkotóelemként gondolunk, modern építészet eszázadi megjelenésével ugyanakkor túlsúlyba kerültek annak társadalmi, használati és ingatlanpiaci értékei, ironikus módon a modern építészetben való bizonyosság elvesztése mellett, miközben visszatérőben van az a nagyon is ősi vágy, hogy az épületeket főleg és elsősorban szépnek és helyénvalónak láthassuk. Legalábbis mintha a megbízóim erre vágynának. Hogy a művészet fontosságát ennyire hangsúlyoztam, talán el kellene mondanom, hogy sokunknak, akik az absztrakt modern építészet (bauhaus, nemzetközi stílus, ahogy tetszik) nyelvezetével dolgozunk, ez a nyelv már önismétlővé, egyszerűsítővé és korlátozóvá vált.
(A szöveg/videó itt megszakad.)
