Ieoh Ming Pei beszéde – Pritzker-díj, 1983
Ieoh Ming Pei (1917 –) kínai származású amerikai építész, az 1983-as Pritzker-díj díjazottja. Kiemelkedő alkotásai a washingtoni National Gallery of Art keleti épülete, a bostoni John F. Kennedy Könyvtár, a párizsi Louvre üvegpiramisa és a katari Iszlám Művészeti Múzeum.
- forrás: Ceremony Acceptance Speech – Ieoh Ming Pei, in: pritzkerprize.com;
- fordította: Gál József;
Óriási megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek ma este és átvehetem az 1983 évi Nemzetközi Pritzker Építészeti díjat. Külön örömet jelent, hogy köszönetet mondhatok a díj alapítóinak, a szervezőknek és a kiváló zsűrinek, akik méltónak találtak engem a díjazásra.
A mai estéhez kapcsolódó kiállításra készülődve megnyugtató volt látni, hogy terveink milyen szép számmal vezettek megvalósult épületekhez. Különösen élénken élnek a bennem azok a társadalmi, gazdasági, politikai de akár esztétikai kényszerek is, amiket az építésznek számításba kell venni a munkája során. Önök most akár szórakoztatónak is találhatják, de annak idején én nem találtam annak, hogy a 40-es évek elején Cambridge-ben egy barátomnak tervezett házra megtagadták az igényelt lakáshitelt, mert szemmel láthatóan modern volt. Ebben az értelemben az amerikai építészeknek ahhoz a generációjához tartozom, akik a modern mozgalom úttörő felfogása szerint, annak a művészetek, technológia és tervezés területén elért eredményeiben való megingathatatlan hittel alkottak. Nagyon is tisztában vagyok persze az évek során a modern mozgalom nevében épített közhelyekkel. Hiszek ugyanakkor e hagyomány folytonosságában, ami semmi esetre sem csupán a múlt egy emléke, hanem élő erő, amely életre kelti és formálja a jelent.
Csak így fejleszthetünk ki és hangolhatunk finomra egy a ma értékeire érzékeny és gazdag stílus- és tartalombeli kifejezésmódra alkalmas építészeti nyelvet. Hogy máshogy remélhetjük, hogy városaink és településeink számára koherens fizikai környezetet építsünk?
Az olaszországi Siena, az amerikai Savannah, a György-korabeli London és a klasszicista Párizs csak néhány a számos kínálkozó példából. Hiszem, hogy az építészet pragmatikus művészet. Hogy művészetté válhasson, a szükségszerűség alapjaira kell, hogy épüljön. A kifejezés szabadsága számomra a mérhető kereteken belüli mozgás, amit minden vállalt munkámhoz hozzárendelek. Milyen tanulságos is felidézni Leonardo da Vinci tanácsát: „az erő kényszerben születik és a szabadságban hal meg”.
A kizárólagosan stílusfókuszú állandó újdonságkeresés túl sokszor vezetett önkényes szeszélyekhez, a hóbortok zűrzavarához. Könnyű lenne azt mondani, hogy az építészet művészi ereje a ’minden’, de milyen nehéz is a művészi képzeletet tudatosan irányítani anélkül, hogy a való élet kontextusától elszakadnánk.
Ez az a törékenység, nemesség, ami ezt a művészeti ágat elemeli és megkülönbözteti. Ez az a befoglaló kontextus, ami miatt a tervezési és építési lehetőségeinket az építészet magasztos birodalmáig próbáljuk emelni. Az építészek a tervezés során a tömegek játékát kutatják fényben, a térbeli mozgás rejtélyeit keresik, a léptéket és az arányt vizsgálják, de mindenek felett az után a különleges érték után kutatnak, melyet a hely szellemének hívunk, hiszen egyetlen épület sem létezik önmagában.
Az építészet gyakorlása közös vállalkozás, számos különböző szakterület számos tehetségének szoros együttműködésében. Egy építészeti feladatban a megbízástól a befejezésig megjelenik az a rengeteg résztvevő is, akik számára az építészek dolgoznak, akiknek a minőséghez való hozzájárulása gyakran épp olyan fontos, mint az építészé. Így azok nevében is fogadom ezt a díjat, akik ebben a páratlan vállalkozásban velem dolgoztak. Legyünk mindnyájan nyitottak az új ötletek, előre mutató eszközök, ébredő igények és a változás lendülete iránt, hogy az építészeti eredetiségen túl elérjük az ember szolgálatában álló lelki harmóniát.
