Portzamparc beszéde – Pritzker-díj, 1994
- forrás: Acceptance Speech, Christian de Portzamparc – in: www.pritzkerprize.com
- fordította: Murányi Zita;
Életem nagy napja ez a mai, rendkívül boldog vagyok. Hogy csatlakozhattam az ezzel a díjjal kitüntetett építészek táborához, amikor tegnap még minden projekt új kihívást jelentett, az izgalom és derű különös keverékét keltette bennem, miközben nagy felelősséggel is szembesített: ezentúl nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak. Tartozom Önöknek a kiválósággal, és mivel sosem tudjuk, ez miben valósul meg, sosem állhatok majd meg.
Már látom az aggodalmat feleségem, Elizabeth arcán, aki saját bútorainak tervezésén túl csodálatosan támogat munkámban. Ez egy gyönyörű szakma, de gyakran fárasztó küzdelem.
Az építészet művészet, de a közösség művészete. A nagyközönség az esetek túlnyomó részében a nem úgy választja az építészetet, mint egy múzeumi látogatást. Ehelyett ránk van kényszerítve, a mindennapjainkban, az otthonainkban és a munkahelyeinken. Emiatt az építész-művész felelős a munkájáért; magyarázattal tartozik érte. Mindig meg kell értetnünk magunkat. És ez így van rendjén.
És mivel az építészet nyilvános művészet, az építészek, más művészekkel ellentétben, nem élveznek teljes kreatív személyi szabadságot. Az elvárás velük szemben, hogy azáltal biztosítsák munkájuk hitelességét, hogy helyes válaszokat adnak az adott korszak szükségleteire.
Gyakran éreztem ebben a tekintetben azt, hogy egy nagyon személyes úton járok, és voltak időnként kételyeim, talán többször is, mint másoknak. Persze mindig kaptam támogatást barátoktól, ügyfelektől, döntéshozóktól és publikációktól. De egészen mostanáig, a kétségeim között, kevés olyan igaz pillanatot éltem meg, amikor a célom tényleg karnyújtásnyira volt; olyan pillanatokat, mint amikor a Hautes Formes használói, lakói, az Opera Nemzeti Tánciskolája vagy a Nemzeti Konzervatórium tanárai, diákjai fejezik ki az általam tervezett épületekkel kapcsolatos lelkesedésüket.
De a Pritzker-díj egy másfajta visszaigazolás, olyan emberektől, akik a mai világ legjobb épületeit látták, élték meg, érezték át és elemezték.
Hálámat fejezem ki ezért a zsűri tagjai felé, és büszke vagyok arra, hogy engem választottak, különösen hogy egy olyan időszakban, amikor a franciaországi építészet tele van életerővel.
Büszkén gondolok arra, hogy rajtam keresztül az országom húsz évnyi építészeti erőfeszítése nyert megbecsülést. Szeretném külön megköszönni Jacques Toubonnak, a francia kulturális miniszternek és Catherine Bersaninak, az Infrastruktúrális Minisztérium építészeti igazgatójának, hogy ezen a különleges eseményen velem együtt jelen vannak itt, Columbusban. Jacques Toubon annak a párizsi kerületnek a polgármestere, ahol húsz éve az első házaimat építettem, és jelenleg egy nagyon izgalmas új projekten dolgozunk közösen, egy 1960-as években épült panel-lakótelep rehabilitációján.
A kollégáimtól kapott rengeteg gratuláció, örömteli üdvözlet és a számos, a díjjal kapcsolatban mostanában publikált cikk azt mutatta meg nekünk, hogy a Pritzker-díj presztízse az építészetet különböző partnereken: nem csak az építészeken, de döntéshozókon, az ügyfeleken és kivitelezőkön keresztül is ösztönzi. És a mi világunkban az építészet nagyon sérülékeny. Holnapra feledésbe merülhet. Tehát a kapott örömteli üzenetek nyomán szeretném kifejezni hálámat Pritzker családnak, szeretném megköszönni Jay Pritzkernek, a Hyatt Alapítványnak ezt az óriási erőt, ezt az energiát, amelyet minden évben töretlenül adnak nekünk azzal, hogy a híres díjukkal az építészetre hívják fel a figyelmet.
Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik a munkám kezdetétől fogva velem vannak, és akik segítettek ebben a munkámban. Néhányan közülük itt vannak ma este. Régi barátok, inspiráló kollégák, a csapatom építészei és az épületeimen dolgozó mérnökök. Megindít, hogy itt vannak a szüleim és a testvérem is. A szüleim, akik anélkül, hogy tudtak volna róla, elvezettek ehhez a szakmához. Fiaim is, akik bölcsen néznek az oldalvonalról. És Elizabeth, aki ezt az egész kalandot átélte velem.
Éppen tegnap gondolkoztam azon, hogy mindig különleges élmény, valahányszor újra az USA-ban találom magam, még akkor is, ha a vámon átjutni tovább tart, mint más országokban. Különleges élmény, mert egyfajta sokarcú amerikai álom hagyott nyomot a gyerekkorunkon, és egy bizonyos mértékig segített azzá válnunk, akik mára lettünk. A mítoszok azért készülnek, hogy fennmaradjanak, és az „új világ” mítosza kitörölhetetlen nyomot hagyott a történelmen és a bolygónkon.
Emlékszem, hogy csak egy hosszú amerikai tartózkodásom után, az új amerikai nagyvárosok felfedezésének öröme után történt, hogy végre megértettem Európát, a múlt és a jövő közé kifeszített városainak kincseit. Ez 1996-ban történt. Egyetemi hallgató voltam és a modern gondolat legitimitásán kezdtem tűnődni; és Louis Kahn és Robert Venturi küldtek szét ragyogó szikrákat a világba az USA-ból.
Ekkor történt, Párizs és New York kettősének ebben a kontrasztjában, mikor egy időre megfeledkeztem arról, hogy építész akarok lenni, hogy az Európa összes városában ügyetlenül terjedő modern várostervezés hirtelen leegyszerűsítő, sőt veszélyes elméletként vágott fejbe. Az volt akkoriban az elképzelés, hogy Párizs kétharmadát elpusztítják és egy tiszta, modern, homogén várossá teszik, amit mi nagy élvezettel vártunk.
Sőt, az 1920-as években a hirtelen, váratlanul érkezett modern mozgalom elmélete és annak háború utáni széleskörű elterjedése a század egyik legfontosabb eseménye lett az építészet történetében és a várostervezésben. A városok évszázadokon, sőt évezredeken át lassan, fokozatosan és egyenletesen növekedtek, évszázadonként egy vagy két stílusban, amikor hirtelen minden a feje tetejére állt és a múlt szokásait mindenestül kidobták. Nincs bármely más területen még egy ehhez hasonló hatalmas ugrás és ehhez hasonló radikális törés a történelemben, kivéve talán az Orosz Forradalmat!
Az én generációm az, amelyik amikor dolgozni kezdett, a modern mozgalom nagyon problematikus örökségét megörökölte.
Ez egyrészről az építés humanista etikáját jelenítette meg, egy különleges, a századot jellemző és a korszakunkkal összhangban levő új építészeti érzékenységet. Másrészt viszont ez a város értékének, jelentésének, történetének és jövőjének hibás megértése.
Ez bizonyos szempontból kiváló építészeti vízió lehetett, ami más szempontból egy szegényes város vízióját támogatta. Mi Európában ezt így láttuk. És tudom, hogy ez valószínűleg nagyon más itt. Az egyetemes rács minden Amerikai városban könnyen fogadta be az építészeti formák változásait. De mint tudják, ha jártak már Európában, itt ez teljesen másmilyen. A városainkat nagyban meghatározta a történelem. Minden egyes területnek saját formája van, évszázadok üzeneteivel, és a modern világba való megérkezésük így erőszakos esemény volt.
Az építészetet Le Corbusier rajzain keresztül lelkesedéssel fedeztem fel. És tíz évvel később, emlékszem, volt az az időszak, amikor városainkat sok új fejlesztésekkel vették körül. Ahogy néztem az ember első lépéseit a Holdon 1969-ben, úgy éreztem, hogy arról álmodozunk, hogy máshol éljünk valahol az űrben, és arra gondoltam, hogy az emberiség már nem tudta hogyan építsen várost, vagy akár egy kis városrészt, ami pedig mindig olyan természetes volt.
Az volt a benyomásom, hogy korunknak ez a modern energiája, ez a technikai és gazdasági logika, ami minde emberi tevékenységeinket szabályozni látszik, a Földet egy hatalmas termelőegységgé alakítja, mindenhová a haszontalanság egyforma tájait erőltetve. Az építészet abban a pillanatban nekem olyan volt, mintha egy másik korszakból származna.
Mindezzel szembesülve lett világos számomra, hogy miért is akarok építeni. És tanulmányokat és elméleteket elfelejtve azzal kezdtem kísérletezni, hogy a modern építészet hogyan vezethet egy a korunkkal összhangban levő új városi jövőképhez úgy, hogy közben nem tér vissza a múlthoz.
Azóta a munkáimban az épületek mindig sokkal inkább külső és belső terek helyszínei, semmint – akár gyönyörű – tárgyak. Ez az, amire mindenkinek szüksége van, amit mindenki érez. És mindenki érzi valamikor, még ha nincsenek is felkészülve az építészet értékelésére.
Tehát ez kicsit olyan, mintha mindig is a belsőkön dolgoztam volna: külső belső terek, belső belső terek. Kíváncsi vagyok, hogy ez a megközelítés, amelyet még sose fejeztem ki így, nem egy újabb indoka-e annak, hogy Elizabeth-tel ilyen jól megértjük egymást.
A külvilágot, a várost, mint hatalmas kollektív belső teret látom, amelynek ritmusa van, változásban van és amiben élet van. Szerintem nekünk, minden építésznek választ kell adni a napjainkat és korunkat meghatározó városról való gondolkodás válságára. Biztos vagyok benne, hogy a díj segíteni fog nekem, hogy ezen a téren még meggyőzőbb legyek. Nagyon köszönöm.