Bevk Perović interjú (2) – El Croquis 160
Beszélgetés Matija Bevkkel
és Vasa Perović-csal – 2. rész
- Ivan Rupnik: Discussion With Matija Bevk And Vasa Perović – El Croquis 160, p13-17.
- fordította: Hargitai Réka (az első rész itt!)
Bár első pillantásra a Siska és Polje lakóprojektek jelölik az új részletek utáni kutatásotok kezdetét, úgy tűnik, hogy az igazi lehetőség az anyaggal való kísérletezésre a folyamatossá vált magánház-megbízásokkal jött.
Perović: A Modern Képtáron kívül korábban nem sok alkalmunk volt hatalmas középületeken dolgozni, így a családi házak váltak főbb vizsgálataink tárgyává. Annak ellenére, hogy most már több nagyobb saját projektünk is van, továbbra is ezt a léptékű munkát folytatjuk, mivel ez teszi lehetővé, hogy minden projektben egy bizonyos kérdésre összpontosítsunk, ellentétben a nagyobb megbízásokkal, amelyek legtöbbször vagy nagyon alacsony költségvetésű szociális lakások, vagy piaci érdekeltségű épületek, ahol a megrendelő a maximális profitot várja, és ahol a költségvetési megszorítások megelőznek és felülírnak minden építészeti szándékot. Egyértelműen nem úgy tekintünk rájuk, mint elsődlegesen anyagkísérleti folyamatokra, hanem mindig konkrét és egyedi tervezési feladatokat látunk bennük. A projekthez kapcsolódó döntések határozzák meg a hatáskörünket és végül elvezetnek bizonyos anyagok használatához.
Például a H-lakóházunk esetében egy nem-anyagszerűen viselkedő anyagot kerestünk. Ez az oka annak, hogy a pavilon betonból készült, de ugyanakkor fehér és kézzel polírozott felületű, amely így teljesen különbözik egy másik projektünk, a D-ház megjelenésétől, amely 100 méterrel lejjebb található. A D-ház esetében a ház elsődleges karaktere a helyszíni betonöntésből fakadó anyagminőségben rejlik. Képzeljük el, hogy megcseréljük a kettőt, az eredmény teljesen más lenne. A D-ház megjelenésénél nem volt célunk a tökéletes anyagfelület elérése, de a jelenlegi épület kontextusában szerettük volna az anyag hatásának tompításával elérni, hogy a karaktere miatt keltsen feltűnést, ne egyszerűen csak a különbözősége miatt; a kézi módszert kerestük, nem a gépi technikát.
Bevk: A feltételek, amelyek a H-ház kialakulásához vezettek, azóta gyökeresen megváltoztak, és ha ma építenénk, akkor már feltehetően máshogy készülne. Mindkét projekt esetében az anyagminőség és anyaghasználat nem csak a kivitelezés folyamatából következett, hanem az adott környezettel kialakuló párbeszédből is – amely magában foglalja az időzítést is, a pillanatot, amikor az épület elkészül.
Perović: Szlovénia EU-csatlakozása előtti években még lehetett jól képzett szakembereket találni, akik megfizethető áron dolgoztak. Ebben az értelemben ezek az átmeneti időszakok viszonylag pozitívnak tekinthetők. A H-ház pavilon, amelyet az építészsajtó az anyagi tökéletesség és kifejező formavilág értelmezésében tárgyalt, valójában a ház belső tökéletlenségének és a bővítésre vonatkozó városi szabályozás leküzdésének eredménye. Ezek a városépítészeti és anyaghasználatra vonatkozó megkötések lehetnek negatív hatásúak, de kihasználhatók produktív módon, így néha meg is határozzák a projektet.
Néhány ilyen korlátozás megjelenése ellenére, amit én legalább ennyire érdekesnek találok, az az, hogy sok házatok kicsi és átlagos megrendelések eredménye, amelyek kompakt és egyszerű helyszíneken, egészen banális körülményekből kiindulva valósulnak meg.
Bevk: Ezeknek a házaknak a sajátossága a helyszínből és néhány a megrendelők által megadott elvárásokból ered. Ezek a projektek gyakran indulnak általános programként; egy nappali, két hálószoba és így tovább. Az, hogy rájövünk, hogy ki is a megrendelő valójában, és mi az, amire igazán szüksége van, jelentős mértékben áthatja a projektet.
A K-ház erre jó példa. Hosszú ideig tartott, mire kialakítottuk a koncepciót, mert a helyszín egészen banális volt, nem urbánus és nem is vidéki környezet, egyszerűen csak egy nagy mező. Bizonyos tekintetben újra fel kellett fedeznünk a kontextust – a telek üressége, ez a hosszúkás téglalap volt az a tér, ahol ezek az emberek helyet találtak maguknak. Adott volt ez a nagyon különleges család és a nagyon általános kontextus, amelynek az általánossága volt a legmeghatározóbb tulajdonsága. A projekt abból a felismerésből indult el, hogy a „fizikai” helyszín egyetlen valódi minőségi jellemzője a mérete – minden további e tény és a család egyedi struktúrájának összekapcsolódásából fejlődött ki.
Perović: Az egyediség a finomhangolásban jelenik meg számunkra, ahogy közelítünk az épület elkészültéhez. A K-ház esetében maga a ház alakult át élettérré. Ez az élettér azonban nem a telek sajátosságaiból alakult ki, hanem inkább a megrendelők személyiségéből: ők egy olyan pár, akiknek sokáig nem volt gyermekük, és most hirtelen 4 is van – 4 közel azonos korú kislány. A telek mérete, a család nagysága és a gondolat, hogy ez a ház ennek az új közös életnek az ünneplése, együtt alkotta meg a házat.
A két projekt látható egyedisége ellenére megfigyelhető a szervezési koncepciók fejlődése az egyiktől a másikig; a K-ház és az SB-ház esetében is flexibilis részek szűrik a zárt hálószobák és (a homlokzatba is integránsan illeszkedő) közös dolgozó/játék tér között kialakuló kapcsolatokat. Általánosságban nagy lehetőség van a programbéli és térbeli flexibilitásra egy ilyen kis házban is, amit a különböző teraszok és kertek bőséges használata még kisebbé tesz.
Perović: Ez egy olyan dolog, ami számos projektünk során érdekelt minket, hogy a kiírás ellenére – amely bizonyos számú szobát kívánt – végül valójában nem jönnek létre ezek a szobák, legalábbis hagyományos értelemben. Ez nem holmi modernista, a flexibilis és áramló terek iránti vágyból fakad, hanem a használó meghatározott igényeiből, költségvetési korlátozásokkal és a használattal párosítva. De most, ha megvizsgáljuk, mindre igaz, hogy nem konkrétan meghatározott szobái vannak. Ez olyasmi, amire nem tudatosan törekedtünk, hanem a folyamat eredménye. Folyamatosan fejlesztjük a projektjeinket a tervezés során, állandóan meggondoljuk magunkat Ebből kifolyólag néhány skicc, amik segítségével a projektjeinket kommunikáljuk, akár „kérdésesnek” is tekinthető.
Ezek egyfajta biztosítékként szolgálnak, az ‘eredeti történet’ megfejtésére törekedve – nem a banalizálás a cél, hanem a projekt alapvető érzékelési szintjének leegyszerűsítése addig a pontig, ahol a koncepció magától értetődővé válik, nem csak a szélesebb közönség, hanem mi magunk és az ügyfeleink számára is. Ez arra egyféle módszer, hogy tanuljunk a saját projektjeinkből, megkérdőjelezzük a saját módszerünket. Kiegyensúlyozza a másfajta, mélyebb megszállottságunkat a projekt iránt, valamint azt, amilyen módon a ház első, közvetlen észlelése megtörténhet.
Mit értesz „kérdéses” alatt? Általában a projekt melyik szakaszában jelennek meg ezek a rajzok?
Bevk: A projekt kommunikálására és tisztázására alkalmas eszközként – akár az ügyfél, vagy gyakran saját magunk számára – általában akkor kerülnek elő a folyamat során, amikor definiálni próbáljuk, hogy mi is az, amit szerettünk volna csinálni. Akkor készítjük őket, amikor ahhoz a ponthoz érünk, általában valahol a tervezés vége felé, amikor ezekre a kijelentésekre szükség van, mert nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy a projektet a saját belső logikája és koncepciója szerint fejezzük be, nem pedig attól elszakadva.
Ezek a „megkérdőjelezhető” kommunikációs eszközök nagyon hasznosnak tűnnek az anyagi tökéletesség iránti megszállottságotok és az esetleges, a feltételes iránti érdeklődésetek egyensúlyban tartásában, ezek az elmélyedések frisseséget adnak a munkának. Azt gondolom, érdemes megemlíteni egy következő, más kommunikációs eszközökkel: a projektjeitek befoglaló formáivan való foglalatosságot. Itt jut eszembe az is, ahogyan Le Corbusier sok háza esetében a szalagablakok peremeit beépített bútorokkal foglalta el, vagy ahogy Louis Kahn lehetővé tette a megvastagított homlokzat belakását.
Bevk: Kifejezetten érdekel minket, a használó hogyan lép kölcsönhatásba a környezetével az építészetünkön keresztül; megkérdőjelezzük a saját alapfeltevéseinket: mi is egy nyílás, egy ablak. Az SB ház az egyik az első olyan projektünk volt, ahol tudatosan foglalkoztunk ezzel a kérdéssel. A házat a déli oldalán bezártuk, és teljesen megnyitottuk észak felé, amerre egy óriási erdő található. Nem csupán tökéletesen keretezett látványt szerettünk volna létrehozni a házban, hanem egyfajta érintkezési felületet az ott élő emberek, a világ, a hétköznapi járókelők, a körben elterülő erdő között. A ház szűrőjén keresztül létrejövő felhasználói kommunikáció a külvilággal, az alapkoncepciónk egyik legtisztább formai kifejezésévé vált, sok projektünknél talán az egyik legfontosabb hajtóerő. Minden egyes projektnek, különösen az egyedi házaknak megvan ezen a kutatási vonalon a saját változata. Az ötlet, hogy az ablak egy fal, egy felület vagy egy eszköz vagy egy kommunikációs eszköz, a legkevésbé hagyományos értelemben vett ablak, egy perforáció.
A Poljane kollégium Ljubljanában különösen intenzív vizsgálatnak tűnik ezen a kutatási vonalon.
Perović: Számunkra az épületeink használata egyfajta kommunikációs forma. A diáklakásokat nem csak kollégiumi szobáknak tartjuk, hanem egyfajta ideiglenes kollektív utópiát látunk benne, ahol fiatal emberek az életük egy jelentős hányadát eltöltik – ez az otthonuk 4 vagy 5 éven keresztül. Ebben az esetben a „kommunikációs részlet” a minimális méretű alvó terek és a minden egységben megtalálható közös használatú étkező terek arányából alakult ki, amely ugyancsak a közösség képét jeleníti meg a homlokzaton.
Bevk: Az extrovertált nappali/étkező tereknek köszönhetően az ismétlődő homlokzaton bizonyos fokú egyediséget kapunk; a diákok rá tudnak mutatni a házra azzal, hogy „az az én helyem!”. Ez a ‘kollektív’ tér paradox módon az önmeghatározás célját szolgálja a diákok számára, miközben a közös programokra alkalmas terek a földszinten valóban egy folytonos közös élményt hoznak létre, amely megkülönbözteti ezt a tipológiát a tipikus tömeges lakásépítéstől.
Az eredeti kiírás egy sor különböző fajtájú lakóegységet kért, kicsit, közepeset, nagyot, de mi úgy éreztük, úgy is elérhetjük ugyanezt a változatosságot, ha csak egyetlen egy prototípuson dolgozunk, amely később a használat során átalakulhat, lakóhelyek különböző kombinációit valósítva meg.
Perović: Ez az elrendezés nagyfokú rugalmasságot tett lehetővé, így például házas diákok használhatják a teljes egységet, vagy a gyerekük lehet az egyik szobában. Ugyanígy felcserélhetőek a nappalik és a hálószobák. A privát zónákban a hálószobáknak állítható, összecsukható a homlokzata, ami lehetővé teszi a magánélet szabályozhatóságát – vagy a közösséggel történő kommunikációt –, miközben ezek az inkább közösségi terek mindig nyitottak, „televízióként” viselkednek a város felé, mindegyik a saját házi valóság show-jával.
Említettétek, hogy a kollégiumot a kollektív tapasztalat élménye különbözteti meg más tömeges lakásépítésektől: hogy látjátok az államilag támogatott kollektív lakásépítések helyzetét Szlovéniában?
Perović: Ebből a szempontból Szlovénia már elég szerencsés helyzetben van, összehasonlítva a többi volt Jugoszláv állammal. Az átmenet enyhült, abból a tényből kifolyólag, hogy a függetlenedést követő első kormányok viszonylag baloldaliak voltak, ha nem is teljesen. Ez azt jelentette, hogy az előző rendszer legtöbb szociális programja – beleértve a szociális lakásépítésről szóló rendelkezést – folytatódott az új rendszerben is. Ugyanazok a szociális problémák, amelyek a szomszédos államokban az elmúlt 15 évben alakultak ki, már ismertek voltak, és emiatt a kezdetektől fogva foglalkoztak is velük. Másrészt, a 90-es években a legtöbb szlovéniai kollégánknak nem érte meg ezeken a projekteken dolgozni, mivel nagymértékben szabályozott, alacsony költségvetésű feladatok voltak, általában nem éppen vonzó helyszíneken.
Bevk: Nem tartották elég nagy presztízsűnek ezeket a projekteket…
Perović: Különösen az új Szlovéniában, ahol a „presztízs” kifejezés magában foglalta az új, kialakulóban lévő középosztály személyes jólétét is. Több szociális lakásépítési pályázatot is megnyertünk, de hamar rájöttünk, hogy kizárólag ezekre a megbízásokra fókuszálva nehéz fenntartani a praxist, így elkezdtünk a piaci lakásépítéssel is foglalkozni. A lakástervezés nem a szándékoltan választott területünk volt, azonban ez vált az elmúlt 20 év fő kérdésévé, miközben a társadalmi infrastruktúra-hálózat a szocializmus óta többnyire érintetlen maradt. Néhány rekonstrukciót leszámítva nem volt nagyobb állami munka. Nagyon kevés állami projekt volt, nagyon távol egymástól.
Az urbanitás kiterjesztéseként értelmeződő kollektív tér különösen fontos kérdésnek látszik, ahol a jelenlegi egyéniségre helyezett hangsúly azzal keveredik, amit Dennis Rusinow történész úgy fogalmazott meg, mint „Szlovénia szocialista időszak alatti városiasodás nélküli modernizációja”. A nagyobb lakóház-projektjeitek esetében – akár piaci, akár nonprofit beruházás – milyen módon közelítitek meg a közösségi tér fogalmát ebben a nagyon sajátos, szétszórt városi térségben, mint amilyen Szlovénia?
Perović: Több sikerünk volt ezzel kapcsolatban a nonprofit és szociális projektjeink esetében. A szociális lakások lakóegységeit különböző szabályok erősen megkötik, az azokat körülvevő kollektív tér viszont kevésbé szabályozott, vagy akár teljesen szabályozatlan. Ez látszólag egyfajta paradoxon. Poljéban a 80-as évekbeli szabályozási terv 6 kompakt tömböt határozott meg, egy „szuper-urbánus” területet javasolt, de a valóságban ez Ljubljana városias részének a széle, a város vége, a földekre nyíló terület. Mivel az épület tömegei már adottak voltak a terv alapján és maguk az egységek is a szabályzók miatt, a közös, publikus terekre összpontosítottunk – hogy a település közösségi életre alkalmas belső, nagyszabású tereit fogalmazzuk meg.
