Bevk Perović interjú (3) – El Croquis 160
Beszélgetés Matija Bevkkel
és Vasa Perović-csal – 3. rész
- Ivan Rupnik: Discussion With Matija Bevk And Vasa Perović – El Croquis 160, p19-23.
- fordította: Kristóf Dóra (az első rész – második rész)
Perović: A kritikusok gyakran emelik ki a [a Polje-]projekt vizuális élményét, de az elsődleges célunk valójában az volt, hogy új közösségi felületet, egy közös nappalit hozzunk létre a viszonylag egyszerű kis lakóegységek ellensúlyozásaképp. Ez gyakran előfordul. Az építész sok projektnél kész tényekkel szembesül – a sűrűség és sokszor a beépítési kontúr is előre meghatározott, sőt: az új szabályozási tervek +/- egy méter tűréshatárúak, már nem is egyszerűen iránymutatások, hanem pontosan rögzített meghatározott önálló tervek. Az ember megpróbálja kihozni ezekből az adottságokból a legjobbat, de a legtöbbször ez nem ilyen egyszerű. Ahogy rámutatott – a probléma legtöbbször nem az épület és a részletek kapcsolatával van, hanem az épület és a városszövet kapcsolatával. Cesta v Gorice (2002-2007), a Ljubljana perifériájára épített alacsony, fekete burkolatú lakóegyüttesünk olyan szempontból kivételes eset, hogy nem tudtunk egyszerre minden léptékben dolgozni, a városszerkezettől a részletekig. A 120 lakást 4 mini-közösségi egységre osztottuk, ennek a léptéknek a fő meghatározója a vidéki lakosság volt, akik számára a projekt készült, többségüket a balkáni háború menekültjei jelentették. Minden mini-közösség két külső tér köré szerveződik, egy kert és egy játszótér köré. Az egységek oldalfolyosóra fűzve ölelik körbe ezt a két nyitott teret, így egy sokkal vidékiesebb képet létrehozva, egy faluét. A lakásokhoz nem tartoznak további külső terek, teraszok vagy erkélyek, azért, hogy a közös területeken ösztönözze a társadalmi érintkezést. Mindenkinek ki kell mennie, mint egy faluban.
Poljanéban és Mariborban készült szociális lakásépítési projektek egy másfajta megoldást adnak a tömeges lakásépítés közösségi tereire.
Bevk: Ebben a projektben a várostervezők nem foglalkoztak azzal, hogy szükség van-e külső közösségi térre, felfedeztük tehát, hogyan tudunk egyfajta kollektív teret magán a tömbön belül kiépíteni, létrehoztunk néhány dupla belmagasságú közösségi „szobát” – nyitottat vagy fedettet, nyitottan a jövőbeni használatra az adott városrendezési keretek között – az épületeket teljesen forgalmas utak és vasutak vették körül.
Perović: Ez a projekt a 70-es évek eleje óta az első olyan megbízás volt, ami nagyszámú szociális lakásról, két hatalmas 140 lakásból álló blokkról szólt. Míg például a hágai Kees Christianse projektjében egy függőleges, helyenként kilyuggatott tömeg alkot folyamatos, áramló teret, itt az áttörések felszabadító erőként működnek, egyfajta átfolyó terekként a nagyon kötött minimális lakások között. Előre gyártott erkélyek különböző szinteken való elhelyezésével továbbá lehetőséget biztosítottunk a használók számára, hogy idővel a saját elképzeléseik szerint alakítsák azokat. Így ezek a bérlők szintén tudatosíthatják saját egységüket ebben a nagy tömegben. A lakók azóta kis kunyhókat létesítettek a nyitott terekben és a teraszokon pedig óriási hűtőszekrények jelentek meg. Az áttöréseket/üregeket mindenféle dolog lepte el. Az emberek gyakran feltételezik, hogy ez zavar minket, a kivitelezés közben a nagy építési pontosságot illető megszállottságunk miatt. Mi egészen természetesnek találjuk, hogy az épület együtt alakul a lakóival.
Bevk: Ha az embereknek már van valamiféle felismerésük a térrel kapcsolatban, akkor csak fejleszteni tudják a környezetüket a beavatkozásokkal. Nem mindig felel meg az elképzeléseinknek a dolog, de az épület sokkal inkább az övék, mint a miénk. Ez természetes. Az épületek az élet számára biztosítanak teret és nem a néma tárgyaknak. El kell tűrniük és el kell fogadniuk a változást.
A Sonce egyetemi campus Koperban volt az első nagy várostervezési megbízásotok. Milyen hatással voltak ennek a tervnek a fejlődésére az új részletek iránti kutatásotok, illetve Szlovénia más részein az elbukott várostervezési projektekkel kapcsolatban szerzett korábbi tapasztalataitok?
Bevk: Koper témája az volt, hogy hogyan létesítsünk egy épületegyüttest egy igen változatos, de mégis hasonló programbéli struktúra alapján; egyfajta változatos környezetet, nem csak egy konténert a különböző programoknak. Ez a strukturált környezet történetesen egy változatos homlokzattal van burkolva, ami lehetővé teszi és befogadja a közösségi életet.
Perović: Ez az a típusú projekt, amely nem tisztán építészeti vagy városi – de valamilyen mértékig köztes, arra kényszerítve minket, hogy már az elejétől egy erős felépítésű struktúrát hozzunk létre, hogy a későbbiekben maradjon idő az igazításokra és kompromisszumos megoldásokra. Egyszerűen felépíthető rendszert hoztunk létre, amely egyrészt számos különböző tipológiát egyesített, ugyanakkor lehetővé tette a rugalmasságot a tervezés alatt, valamint a jövőbeni alkalmazkodás terén.
Az elmúlt években a projektjeitek mérete arányosan nőtt a tervezési helyszín méretével. Ez a változás megváltoztatta a megközelítéseteket is ? Példa lehet erre a bázeli társasház pályázat, amely bonyolultabb geometriája miatt különbözik a korábbi munkáitoktól?
Perović: Feltételezem, hogy a projekt hullámvonalára, a látszólagos frivolitására utalsz. A kiindulópontja a város geometriája, a környék egyes kulcspontjaira reagál, folytatva a környezet szövetét. A hullám felemelése beengedi a város terét az épület tömege alá, így szinte teljes mértékben megtartva azt közösségi használatra.
Bevk: A hullám egyszerű – hátsó kerteket hoz létre, mindegyiket saját elválasztással, és minden apartman számára lehetővé teszi, hogy kilátást kapjon a folyóra. Ez a szabadalakú görbe városi teret alkot, egy mini városrészt hoz létre. Sok projektünkben látható hasonló, még a családi házakban is – például az SB házban, ahol az egyik elem kimozdulása egy mini városi területet hoz létre az épület többi részéhez; vagy ilyen a D-ház és a K-ház is. A bázeli ház vagy a Koperi Campus sem kivétel ez alól. A mini városi beavatkozások segítségével lesz sajátos a projekt, terekkel a felhasználók és az egész város számára.
Míg a Bázel-projekt úgy tűnik, hogy sok figyelmeteket leköti, kíváncsi vagyok, vajon ha meg lett volna rá a lehetőség, hogy felépítsétek a projektet, nem akadályozott-e volna benneteket a távolság a teljes körű kísérletezésben, ami a korábbi munkáitok markáns jellemzője, és amelyek nagy része Ljubljanában vagy környékén található ? Más szóval, milyen mélységekig szoktatok utánanézni a részleteknek ? Úgy tűnik, hogy még az új munkáitok is lazán feltérképezik az egykori Osztrák-Magyar Birodalom területét, Pozsonyban, Belgrádban, Klagenfurtban, Zágrábban, Prágában és még az Adria egy szigetén is. Ez a módszeretek anyagi és szakmai határa?
Perović: Ha szeretnénk fenntartani a munka folyamatát (úgy gondolom, hogy mindegyik piacnak lényegesen eltérő logikája van, sok különböző szempontból, amelyek közül még néhánnyal mi is csak ismerkedünk), ez a kontextus egyértelműen fontos. Ez a földrajzi környezet megfelelőnek tűnik számunkra, ahhoz hogy ebben dolgozzunk és éljünk napi szinten. Még az eredeti kontextusunk, Ljubljana is inkább városi terület, főleg mióta Szlovénia is – az utóbbi évtizedek autópályaépítései óta – 1,5 milliós lakosságával inkább közepes méretű városnak számít, mint egy kis országnak.
Bevk: Ha olyan megbízást kaptunk, ahol nem tudtunk legalább heti egyszer kint lenni az építkezésen, nyilvánvalóan kerestünk valami más megoldást arra, hogy ellenőrizhessük a munka menetét.
De az egész munkamódszeretek nem pontosan ezekre a szoros kontrollt jelentő folyamatokra van alapozva, mint már mondtátok? Nem vezethet ez a távolság egyfajta formalizmushoz, mint sok más építésznél? Maga a forma a legkönnyebb szabályozási mechanizmus.
Perović: Ez minden bizonnyal lehetséges. A legtávolabbi hely ahol eddig dolgoztunk, Belgium volt. Jelenleg egy prágai kis projekten dolgozunk, illetve Klagenfurtban, ami valójában nagyon közel van, ahol tavaly megnyertünk egy pályázatot. Meglátjuk. Megpróbáljuk megérteni, feltárni a mélyebb, összetettebb intellektuális tartalmi jelentőségeket, amelyeket nagyra tartunk, és ezt megvalósítani.
Nem volt-e hatással az EU építési kultúrájának szabványosítása a projektetekre?
Perović: A legszembetűnőbb változás, legalábbis Szlovéniában a nagy tervező és kivitelező cégek összeomlása volt. Nem volt jelentős hatás; a folyamat fokozatosabbá vált ezáltal. Nagyobb munkaerőköltséget, más szervezési formát kívánt meg, ha más nem, megváltoztak a fizetések és a szerződések, egy szélesebb körű gazdasági változás részeként.
Bevk: Végül ez az amolyan „kézi” megoldások végéhez vezetett, amelyek azért egészen az utóbbi időkig léteztek Szlovéniában, és amelyeket mindig is próbáltunk kihasználni egy kicsit. Mostanában már sokkal egyszerűbb külföldről beszerezni dolgokat, Európán belül vagy akár Kínából, egyszerűbb, mint itt helyben készíttetni. Mielőtt megengedhettük volna magunknak, hogy az épület teljes felületét kézzel polírozzuk, ez lehetetlenné vált, túl drága lett, és már senki sem csinálná meg… Nevetséges próbálkozásnak tűnik, holott évekkel ezelőtt teljesen elképzelhető, működő dolog volt.
Zárásként szeretném, ha beszélnénk arról a kifejezésről, amelyet gyakran használtok az előadásaitokban az építészet megközelítésének leírására: „Csak feltételeket találunk.” Mit jelent számotokra ez a mondat?
Bevk: Nem akartuk magunkat szimplán olyan hatások befogadására korlátozni, amelyeket általában a kontextus koncepciójához kötnek. Van egy feltételezés arról, milyen jelentése van a kontextusnak; ez általában fizikai kontextus. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy sok olyan hatás van, amelyek képesek és ténylegesen is tudják befolyásolni a projekt adottságait, feltételezve a lehetséges hatások egyenértékűségét, elsőre legalábbis; te választod meg, mivel dolgozol és mire reflektálsz. Ez a lehetőségek területe, nem pedig a tényeké.
Perović: Próbáltuk magunkat ettől az elképzeléstől távol tartani, ahogy az újabbnál újabb rögeszméktől is – például a parametrikus felfogástól, illetve minden olyantól, ami automatikusan elfogad valami korlátot egy szándékolt választással szemben. A kifejezés amire rákérdeztél, az valójában egyfajta válasz Mies egyik rövid írására, melyben a modern építészetet a technológiai fejlődés alá rendeli. Nem hisszük, hogy a dolgok már ennyire egyszerűek lennének, hogy a technológia szükségszerűen meghatározza a kivitelezést, ahelyett hogy mi választanánk ki azt – technológia vagy fizikai adottságok: mi nyitottak vagyunk a körülmények változatosabb értelmezésére. A másik feltételezése ennek a Mies-féle szövegnek, hogy a múltban a dolgok ugyanannyira változtak, mint amennyire maradtak ugyanabban az állapotban. Mies esetében ő a szociális és a technológiai tényezőkről beszél, amik változtak és a mai napig változnak. Látjuk a feltételeknek azt a spektrumát, amelyre reagálni lehet, amely folyamatosan növekedik és változik. A változás maga is egy feltétellé vált.
Bevk: Egy lehetséges válasz a jelenlegi helyzetre, avagy előrelépés ebben a többé-kevésbé tartós szociális és politikai körülmények időszakában, de ugyanakkor ebben a krízishelyzetben – amely egyre inkább központi tényezővé válik munkáinknál – talán a kisebb megbízásokban rejlik, mint amilyenen most is dolgozunk, kis családi házak sorozatán. Ezek mindegyike rendkívül hasonló alapkövetelményekkel rendelkezik – azaz egy nappalival, sok hálószobával stb., és hasonló költségvetésekkel – és a cél az lenne, hogy ezeket az egyszerű, látszólag érdektelen programozott struktúrákat a jövőbeli növekedés és kutatás eszközeivé tehetnénk. Nyilvánvalóan még mindig lesznek olyan új feltételek, amelyek új elkötelezett választásokat generálnak, amelyek viszont új sajátosságokhoz vezetnek.
Perović: Mi valahogy – talán perverz módon – élvezzük ennek a krízisnek a gondolatát, Isten tudja mennyi jót hozhat ez, a válság valószínűleg valamilyen módon továbbra is a természetes munkakörnyezetünk lesz.
