Alvaro Siza interjú (3) – El Croquis 140
A dolgok jelentése (3. rész)
- The meaning of things – Juan Domingo Santos interview with Alvaro Siza
- forrás: El Croquis 140 (2008, p19-23) – az első rész – második rész
- fordította: Kovács Emese;
Történelmi központok
A történelmi központokban a probléma pontosan az ellenkezője: a túlzott óvatosság végül megállította a város átalakulásának dinamikáját. Nem gondolja, hogy az építészetnek hangsúlyosabban előre kéne lépnie azokkal a megoldásokkal, amelyeket a városvezetés nem tudott elérni?
Nem gondolom, hogy a történeti központjaink visszaszerzésének problémája egy-egy építészeti projekt lehetséges felelősségében rejlik. A válságot valójában a városközpont és a perifériák kiegyensúlyozatlansága váltja ki, amitől a történeti központok valahogy kényelmetlenné válnak a közlekedési és elérhetőségi problémák miatt. Ez a helyzet nagyrészt oda vezethető vissza, hogy a régi negyedeket turistáknak tartották fenn, miközben a perifériák kontroll nélkül növekedtek, ami a város széleskörű instabilitásához vezetett. Egy történelmi központ szerintem mindig visszaszerezhető úgy, hogy nem kerül konfliktusba a kényelemmel vagy a modern életmóddal kapcsolatos elvárásainkkal, hogy nem árulja el a hagyományos városszerkezetet vagy az utcáink és tömbjeink építészetét. Az igazság az, hogy az építkezések a történelmi centrumokban nem túl gyakoriak vagy nem megfelelőek, köszönhetően a világos politikai akarat hiányának de akár az építészek illetéktelenségének.
Mindazonáltal, a munkát el kell végezni a történelmi a történelmi centrumokban, ha azt akarjuk hogy fennmaradjanak.
A régi városközpontokban folyó építészeti munkálatok elvárásokat és feszültségeket ébresztenek, amik abszurd, jellemzően meddő vitákhoz vezetnek, miközben az érdektelen építészet észrevétlen marad és nem generál állásfoglalásokat a városlakók között.
Ez mindig is így volt, és azzal van összefüggésben, hogy az egyének részérdekek vonódnak be a városfejlesztési folyamatokba, akik hajlamosak elutasítani mindent, ami az átlagosnál magasabb minőséget képvisel. Pontosan ez az, amiért az építészet ellenállást kelt: zavaró a jelenléte. Azokra a kevésbé hagyományos tervekre utalok amik jobb minőségben épülnek meg és bátrabbak. Szinte egészen biztos hogy a középszerű munkák soha sem generáltak vitákat és még az igazán rossz esetek sem ébresztettek soha nyílt ellenállást. Ezek, úgy fogalmazhatunk, szervezett érdekeltségek.
A fakivágás és a sugárút-kialakítási vita milyen hatással van a Relecoltos-Prado tervre Madridban?
Azt hiszem a terv egész jól halad most. A vita egybeesett az előválasztási periódussal, ami azt jelenti, hogy politikai érdekek és egyéb nem-építészeti ügyek is belekerültek. Azt hiszem hogy az akadályokon mostanra túljutottunk, egyébként is most már nehéz lenne visszafordulni, ahogy azt korábban néhány ember javasolta. A project, amely egészen különleges megközelítést használ, versenyben lett kiválasztva. Továbbá utólag az összes hatóság által le lett ellenőrizve, így nem lehet merész tervnek nevezni. Szilárd alapokon áll, különösen tiszteletteljesen fordul Madrid fokozattan speciális környezetéhez, így én már nem várok különlegesebbeket az átlagos problémáknál.
Mi az, ami a legjobban foglalkoztatja amikor egy történeti központon vagy egy műemléki épületen dolgozik?
Mindenekelőtt a legfőbb célom fenntartani a történelmi folytonosságot, magának a város folytonosságát. A történeti központok nagyon sűrűek és tele vannak élettel. Megörökítik a város történelmét és eseményeit, így nagyban megmutatják azt is, mit kéne tenni az új épületek tervezésekor és a meglévők renováláskor. A történeti központ minősége nem az építészeti értékeiben rejlik, hanem az azok által teremtett atmoszférában. Én osztom az integritás elvét, amikor a környezetünk építészete visszaállítódik. Nagyon meglepődöm, amikor egy régi épületbe mindenféle mérlegelés vagy indoklás nélkül új nyelvezetű részeket helyeznek be, mintha a modernitás bélyege kerülne rá. Szerintem az örökségünkön sokkal konzekvensebben kellene dolgoznunk, ami persze nem jelenti azt, hogy ezeket az épületek használatát ne lehetne modernizálni. A kérdés az, hogy tudnánk beilleszteni az új funkciókat a történelmi épületekbe, és ez az, ami kihívás az építészeknek, mert az új használat nem igazolná egy épület minden áron való átalakítását. Visszatérve a kérdésre, a legfontosabb dolog amikor egy történelmi központon dolgozunk az az, hogy megőrizzük az egységét, a jellegzetes hangulatát, a hely hitelességét. Ezt csak egy minden kapcsolatot átfogó kiegyensúlyozott értékeléssel lehet elérni, amely lehetővé teszi a város építészeteinek együttélését.
Van tehát egy projektben helye a szabadságnak?
Egy örökség helyszínén dolgozni magába foglalja annak az elfogadását, hogy nem léteznek előzetes szabályok a megoldásra, és lehetetlen előzetes ítéletek alapján dolgozni; minden eset más. Úgy gondolom, hogy a projektekben a szabadságot az egyes helyzeteket meghatározó körülmények alakítják ki, amelyeket az építésznek kell meglelni. Nem az összes történelmi központ szerkezete azonos. Fel kell tudni fedezni az üres tereket vagy hézagokat, ahol kisebb gátlásokkal lehet dolgozni, olyan helyeket, ahol a város nyitottabb és nagyobb a történelmi stílusok változatossága.
Az építészetnek ezekben a heterogén közegekben nagyobb a kifejezési szabadsága, mint egy beállt területen. Ezzel együtt egy város folyamatos fejlődése elég normális és logikus, még ha a fejlesztés néha áldozatot is hordoz és meglévő örökség pusztulásával jár. A legfontosabb, hogy minden átalakítás ellenére a jellegzetesen sűrű, kompakt, egységes történeti központok mindig karban voltak tartva.
Tudna beszélni egy olyan történelmi központ mostani átalakításáról, ami különösen foglalkoztatja?
Újabban vettük észre egyfajta félelem kialakulását és hogy elveszítjük a közösségi tereket. A városi agresszió új típusára utalok, a terek lezárásának, lehatárolásának és a minden mástól való elkülönítésének szörnyű tendenciájára, egymás után, mindezt a biztonság jelszavával bizonyos, régi városrészek története során kialakult helyeknél. Bezárjuk a parkokat és kerteteket, a házak közötti utcákat és sikátorokat és nem-szokványos helyeket, amik eddig mindig nyitottak voltak a közösség felé, de most eltűnnek. Ezeknek a helyeknek az elkülönítése gettók kialakulásához vezet, ami az ott lakókat átmenetileg boldogabbá teszi, viszont mégis drámai veszteség a város egészére nézve. A tömbök belső magjának garázsokkal és raktárakkal való ellepése megsemmisíti a kül- és a belváros közötti egyensúlyt, hiszen az áruszállítás jelentős szerepet játszik a belváros folytonosságában és mozgékonyságában. Borzasztó hiba megsemmisíteni ezeket a típusú kapcsolatokat és úgy gondolni, hogy a város helyreállítása csak a műemlékek helyreállítását jelenti. A probléma az, hogy a történelmi városrészre nem összefüggések és egyensúlyok egységeként tekintünk, hanem csak a műemlékek rekonstruálására fókuszálunk.
Had idézzem az egyik megállapítását, „A történelem mindig egy vezérlőelvként látszik, még ellenpontként is. Útmutatója a város és az emberek átalakulásának is.” Úgy gondolja, hogy el fogunk valaha „történelemmentes” megoldások javaslataihoz jutni, amelyeknek semmi köze a történelemhez?
Ez csak bizonyos korokban volt lehetséges, de ezzel együtt a történelem mindig jelen van valamilyen módon a ezekben a pillanatokban is. Ha Le Corbusier munkáját elemezzük, még a legradikálisabb célkitűzéseiben is felfedezhetjük az alapvetéseinek bizonyos fokú kétértelműségét. Az épületeinek innovatív és általános ötletei mellett könnyű észrevenni olyan nüanszokat is, amik közelebbről helyi összefüggésben azonosíthatók. Amikor Braziliában dolgozott, felélesztette például a cserép használatát, azt az anyagot, amit akkor jobbára már elfelejtettek. Szemlátomást élvezte ennek az anyagnak a használatát, segített Portinarinak feleleveníteni a kerámia használatát, amit annak következtében vesztettek el, hogy lemondtak a hagyományos fal építészeti megoldásáról. A klasszikus homlokzat nem volt többé indokolt a modern építészet új nyelvében, mint ahogy sok más korábban használt építőanyag sem. Új utakat kellett figyelembe venni és olyan anyagokat használni, amik illettek az új eszmékhez. Így Le Corbusier meglepő kerámia-megoldásánál a Rio de Janeiro-i Nemzeti Oktatási Minisztérium épületénél nem csak egyszerűen a korábban általa használt szokásos elemek beépítését folytatta (mint az üvegezett felületek, sávablakok, lamellák, a pillérváz és tetőkertek), de ezek mellett használta a szürke és a rózsaszín Riói gránitot, a lisszaboni fehér és kék csempéket. Annak ellenére, hogy írásaiban radikális elveket találunk, a történelem mindig jelen volt Le Corbusier számára, földrajzilag és helyileg.
A hagyományok mindig kihívást jelentenek olyan valakinek, aki innovációra törekszik?
Azt hiszem, ha valaki innovációra törekszik, mindig kihívásnak fogja tekinteni a hagyományost, hiszen az innovációnak elkerülhetetlenül keresztül kell törnie a hagyományokon. Le Corbusier 5 pontja az építészetről már létezett valamilyen módon. A valóban érdekes szempont az az erő, amivel Le Corbusier mindenen alkotásán keresztül kisugározta. Ronchampban a hihetlenül kifejező hatalmas tetőablakok nem az ő felfedezései, megtalálhatóak Észak-Afrika különböző funkciójú épületeinél, ezek a Marokkói házakban szellőzőcsatornák, ugyanolyan karcsúak és szoborszerűek mint Ronchampben, miközben részei a Marokkói hagyományoknak. Más építészek is kölcsönöztek a hagyományokból, és még inkább helyivé tették ezeket, ilyen volt Frank Lloyd Wright és Japán, Louis Khan és India, Le Corbusier és Marokkó kapcsolata. Hasonló jelenség figyelhető meg a képzőművészetben is: egyértelmű a kapcsolat Picasso és az afrikai művészet között, ami az Az avignoni kisasszonyok című képén tükröződik a legjobban, itt látható az érdeklődése a primitív művészetek, az ő idejében újnak számító tudományos elméletek iránt. Picasso arra használta ezt a művét, hogy bemutassa mind múlt és mind a jelen melletti elkötelezettségét. Ez az, ami miatt nem tekintem törésvonalnak ezeknek az építészeknek és művészeknek a munkásságát, egy korábbi stílus alapjaiból ajtót nyitottak egy új iránynak. Aki a történelemre vagy más kultúrák megismerésére nem nyitott, az nem fog tudni ilyen javaslatokkal előállni. Egy másik példával: a futurista avantgard mozgalmak meg akarták semmisíteni a történelmi városrészeket és azokat új, provizórikus karakterű városrésszel helyettesíteni. Ebben az a paradoxon, hogy a történelem folyamatos közömbösítésére, az új teremtésére való törekvésük időről időre szembesítette őket a történelemmel.
Másrészről vannak periódusok, amikor a történelem újraéled, mint a kalligráfia vagy a szkin, a posztmodern módon. A történelmi szálhoz való visszatérés minden esetben emberi szükséglet, csak különböző módokon. Nem mehetünk szembe a régmúlttal, hiszen mindennek van elkerülhetetlenül történelmi jelentése.
Az építészet folyamatos mozgásban van, és csak néhány olyan kivételes korszak van amikor olyan munkák tűnnek fel amik szakadást okoznak vagy új fordulatot hoznak az eseményekben. Úgy tűnik, az ön munkáját nem érintik ezek a kérdések. Az állandó átalakulás vonalát viszi, kilengések nélkül. Valamit mindig magunk mögött hagyunk, de ugyanakkor valamit mindig visszanyerünk.
Igen, igaz, habár ami szakadásnak vagy a szakadás előidézésének a szándékának tűnik, annak is megvan a maga előzménye. Mindannyian elfogadjuk, hogy Le Corbusier teremtette meg a modern építészet sajátos nyelvezetét, még akkor is, ha ezek a szempontok megtalálhatóak már korábbi munkákban is. A legérdekesebb mégis az, hogy ebben az időben az emberek nagyon erős meggyőződéssel rendelkeztek a köztudatban levő bizonyos kérdésekről. Pontosan ez Le Corbusier hatalmas tehetségének a lényege: a megfelelő ember volt a megfelelő időben. Minden építész szakmai életében egyformán vannak különösen ösztönző periódusok, és vannak olyan, hosszantartó periódusok is, amikor a jellemzően használt nyelv szabadabbá válik, jobban előtérbe kerül, néha valami újat előrehozva, de soha nem a felfedezés vagy a személyes önigazolás vágyával, olyasvalami ez, ami egy adott helyzetből következik, szóval az adott pillanattól függ. Nem mondhatjuk, hogy egy beavatkozás kizárólag az építész újat- és mást-akarásának vágyából születik meg, a környezet kíván más típusú akaratot, valami kényszerítőt, ami a projekt hajtóerejeként jelenik meg. Olyan időszakok is vannak a karrierünkben, amik derűsebbnek mondhatók, majdnem repetitívnek, ami főleg akkor történik amikor történeti központon dolgozunk. A város a történelmen átáramló ismétlődő szövet, és csak akkor érkezik szakadáshoz, amikor bizonyos pontokon közösek az érdekek. Azonban amikor a pillanat erővel, nagy gesztusokkal, a közösség elfogadása nélkül jelenik meg, az általában bukáshoz vezet mert hiányzik belőle az elkerülhetetlen változtatás igényének természetessége.
