Toyo Ito beszéde – Pritzker-díj, 2013
- forrás: Acceptance Speech in: pritzkerprize.com;
- fordította: Debreczeni Réka;
Jó estét Hölgyeim és Uraim! Megtiszteltetés, hogy nekem ítélték oda a Pritzker Díjat, ennyi kedves barát és a világ minden tájáról érkezett kiváló építészek jelenlétében. Ugyancsak megtisztelő itt lenni a John F. Kennedy könyvtárban, a 35. elnök, John F. Kennedy születésnapján. Úgy érzem, hogy ez a legszebb nap építészeti pályafutásom során!
Szeretném kifejezni szívből jövő hálámat a Pritzker családnak: Mrs. Cindy Pritzkernek, Mr. Thomas J. Pritzkernek és Mrs. Margot Pritzkernek. Köszönöm továbbá a zsűritagoknak: Lord Peter Palumbónak, Alejandro Aravenának, Juhani Pallasmaa-nak, Glenn Murcuttnak, Justice Stephen Breyernek, Mr. Yung Ho Changnak és Ms. Martha Thorne-nak.
Ezzel együtt itt Bostonban nem tudom szó nélkül hagyni a múlt hónapban történt robbantás áldozatait. Kérem engedjék meg, hogy részvétet nyilvánítsak az áldozatoknak és mindenkinek, akinek az életét befolyásolta ez a szörnyű esemény.
42 éve indítottam az első stúdiómat. Az építészetet az ember nem magában műveli, alkotni sok jó kollégával megáldva lehet csak. Szeretném kifejezni hálámat Mutsuro Sasaki úrnak, aki hihetetlenül tehetséges statikus, szintén itt van a körünkben. Sasaki úr közel húsz éve folyamatosan biztosítja nekem azokat a kreatív szerkezeti megoldásokat, amelyekért rendkívül hálás vagyok. Szintén szeretném megköszönni a jelenlegi és egykori munkatársaimnak, hogy velem maradtak és osztoztak a kemény munkában és harcban olyan sok éven át.
Építészetet létrehozni annyi, mint rendet teremteni az instabil és szüntelenül változó társadalmi és természeti világban. Ezzel együtt gyakran megtörténik, hogy a rend keresése közben régi vagy hagyományos megoldásoknál állapodunk meg, és keretek közé zárva találjuk magunkat. Az építész feladata számomra, hogy felszabadítsa az embereket ezek közül a korlátozó keretek közül – olyan terek létrehozásával, ahol jól érzik magukat és ahol bizonyos fokú szabadságot érezhetnek.
Ezért tetszett különösen a zsűri értékelése a munkámról. A zsűri tagjai szerint az építészetem „az építészeti lehetőségek határainak kiterjesztését kutatja”, illetve, hogy a munkáim „egy olyan nyugalmi szintet érnek el, ami a lakók számára a legszabadabb lehetőséget biztosítja a tevékenységeikhez.” Mindig is úgy próbáltam előre haladni az építészetemmel, hogy a stílusom ne maradhasson statikus. Ezt fontosnak tartottam úgy az építészeti „innováció” mint a „nyugalmi szint” elérése érdekében.
A ma általunk ismert városok építészetének kezdete a huszadik század korai szakaszára tehető. New Yorkban és Chicagóban Mies Van der Rohe és mások olyan felhőkarcolókat alkottak meg, amelyek az emberiség addigi történetében egyszerűen nem léteztek. Európában Le Corbusier és kollegái a világos, fehér lakótereiket kubusokként alkották meg az új urbanizmus sok más gondolatával együtt. Ez a fajta innovatív építészet úgy tűnik, hogy határtalan lehetőségeket kínál a jövő városának.
Ezek a kísérleti és úttörő lépések hozták magukkal az új urbánus korszakot, az emberek pedig elkezdtek a városokba koncentrálódni. A mai városok úsznak a felhőkarcolókban és már a világ lakosságának 50%-át adják. Ez az arány a közeljövőben 70 százalékra fog növekedni. A modernista építészet azon a gondolaton alapszik, hogy a gyorsan fejlődő technológia lehetővé teszi, hogy ugyanolyan épületeket helyezzünk el világ bármelyik részén az olcsó tömeggyártás segítségével, ami egyre több és több ember városba való áramlását teszi lehetővé. Ugyanez a gondolat viszont azt is jelenti, hogy a világ városai elvesztették helyi identitásukat, mert uniformizált, felismerhetetlen rácsozattá alakultak át.
A „modernizáció” alapgondolata eredetileg persze a gondolkodó autonóm egyének hagyományos közösségi kötelékekből való felszabadítását célozta, és egy az egyén szabadságának tiszteletén nyugvó civil társadalom létrehozását. Ez azzal a hiedelemmel párosult még, hogy a a technológiai fejlődés által a természet legyőzhető. Azt hiszem kijelenthetjük, hogy a huszadik század elérte a modernitásnak ezt az ideálját, és hogy az efféle civil társadalom felismerése mára egy jobb életet teremtett számunkra. A mai városok mégis nagyban eltérnek az egy évszázaddal ezelőtt megjövendöltektől. A városlakók életét túl gyakran korlátozzák monoton rendszerek, más emberekhez fűződő kapcsolataik erőtlenek, elszigetelt létezésre vannak kárhoztatva. Mostanra azok, akik szabadságról és bőségről álmodozva a városokba költöztek, elvesztették az önálló kifejezőkészségeiket és elidegenedett egyének csoportjává váltak. A modern építészet falat emelt önmaga és a természet közé és a technológiára támaszkodva olyan mesterséges környezetet hozott létre, ami már nincs kapcsolatban a természettel. Előtérbe helyezte a funkciót és a hatékonyságot és figyelmen kívül hagyta az adott környezet történelmi és kulturális hagyományait. Ez a fajta természettől való izoláció és a helyi közösségek elutasítása okolható az uniformizált városokért és lakóiért.
Az én munkám mindig is annak a falnak a lerombolásáról szólt, ami a modern építészetet a természettől és a közösségektől elválasztja; egy olyan építészet létrehozása érdekében, ami nyitott mindkettőre. Nagy örömmel fogadtam, hogy a zsűri felismerte a munkámnak ezt az oldalát is. Így fogalmaztak: „a rideg rasztertől való megszabadulás igényével Ito kapcsolatokat keres – helyiségek, külső és belső, épület és környezete között. Toyo Ito munkássága a természet törvényeiből merít inspirációt, amit az organikus szerkezetek, felületek és skin megvalósuló egysége bizonyít.”
Fontosnak tartom a két évvel ezelőtti, március 11.-ei japán földrengés és cunami-katasztrófa helyszínének újbóli látogatásait, ami a technológiának a tomboló természettel szembeni erőtlenségére emlékeztet újra meg újra. Ezt a katasztrófát az emberi büszkeség és a természet küzdelme okozta. Azt hiszem, a legfőbb ideje, hogy visszatérjünk a természetközeliséghez, hogy a városaink sivár rácsozatát kinyissuk a természet bősége felé és egy sokkal vibrálóbb és emberibb környezetet hozzunk újra létre. Arra buzdítom mindannyiunkat, az építész-szakmát, hogy dolgozzunk együtt egy jövő századnak küldendő olyan új, fényes és reményteli üzeneten, amilyent a minket megelőző század hagyott ránk. Hogy ez megvalósulhasson, nekünk építészeknek át kell alakítanunk magunkat. Ne a kis különbségekre fókuszáljunk, hanem dolgozzunk együtt és keressük meg a következő generációnak küldendő, mindannyiunk által magunkénak érzett üzeneten.
1961-ben John F. Kennedy a beiktatási beszédében a következőt mondta: „Polgártársaim a világban, ne azt kérdezzétek, Amerika mit tesz értetek, hanem azt, mit tehetünk közösen a szabadságért!” Még most, egy fél évszázaddal később sincsenek olyan szavak, amelyek ehhez mérhetően inspirálóak lennének. A kérdés most is ez: mit tehetünk mi magunk az emberek szabadságáért?
Nagyon szépen köszönöm!
