— építész olvasó

Alejandro Aravena beszéde – Pritzker-díj, ’16

649029_2016-p-lg Aravena

Alejandro Aravena beszéde az Egyesült Nemzetek Szervezetének New York-i székházában, 2016 április 4-én a Pritzker-díjátadó ünnepségen.

Nem kezdhetem el ezt az estét úgy, hogy ne említeném Zahát. Amikor a múlt héten meghallottuk a hírt, egyszerűen nem tudtuk elhinni. Vagy talán nem akartuk elhinni. Ahogy Rafael Iglesia, a szintén korán, szívrohamban tavaly elhunyt argentin építész mondta egyszer: „Mindig nagyon szomorú, amikor olyasvalaki távozik hirtelen, aki sokat adhatna még.” Innen küldjük részvétünket családtagjainak, barátainak, kollégáinak.

Zaha 2004-ben nyerte el a díjat az építészethez való hatalmas hozzájárulásának elismeréseként. Az ő és a többi kitüntetett munkáit ünnepeljük – akik közül többen itt vannak ma ebben a teremben – a díjjal, ami az építészeti minőség elérhető legmagasabb fokát jelenti. A munkáik összessége olyan hihetetlen tudást jelent, amiről diákként én csak álmodozhattam – messze nem a műveléséről: akár csak arról, hogy ne csak a hozzánk, a világ távoli sarkába eljutó magazinok képeiről, de személyesen is megtapasztalhassam azokat. Akkoriban Chilében képekből és fotókból tanultuk az építészetet.  A Pritzker-díjasokat a nyolcvanas évek közepén nem is építészeknek, hanem legendáknak tartottuk. Ezért is nem számítottam erre a díjra, egy pillanatig sem.

Egy szombat reggel történt, hogy Martha Thorne-tól [a Pritzker-díj ügyvezető igazgatójától] kaptam egy sms-t. Én a hétvégéken nem dolgozom, tehát normál körülmények között nem válaszoltam volna hétfőig, de épp befejeztem egy szöveget a Velencei Biennáléhoz, túl akartam lenni rajta, hogy élvezhessem a hétvégét, játszhassak az udvaron a lányokkal. Martha üzenete így kezdődött, „Szia Alejandro! Kaptam egy üzenetet a Biennáléról és szükségem volna egy ügyben a tanácsodra. Ráérsz egy rövid telefonra?” Azt gondoltam: ne, már megint egy megoldandó probléma, így is annyi fronton kellett figyelnem a Biennáléra – de azt válaszoltam, „Jó, beszéljünk most.” Csörgött a telefon, és azt mondta: „Szia Alejandro, nem akarom az idődet rabolni, három kérdésem lenne a Biennáléval kapcsolatban” Oké. „Elfogadnád a 2016-os Pritzker-díjat?” Pár másodpercig, ha nem egy egész percig, nem értettem, hogy mi köze lehet ennek a kérdésnek a Biennáléhoz. Az agyam lefagyott, nem értettem, próbáltam megérteni a nem létező kapcsolatot.  Amikor elkezdtem felfogni, sírni kezdtem. Elöntöttek az érzelmek, túl sok volt ez egyszerre. Túl sok élet sűrűsödött egy pillanatba.  Úgy tíz percig meg sem szólaltunk a telefonban. Nem hogy szavaim, gondolataim sem voltak. Az agyam teljesen használhatatlan volt. Csak érezni tudtam, gondolkozni nem.

A gyerekek a nappaliban játszottak, látták, hogy sírok. „Mi történt?” „Nincs baj, egy jó dolog”, mondtam.  Felmentem az emeletre, a feleségem még aludt, felkeltettem, és azt mondtam „Me gané el Pritzker!” Egy órán keresztül csak néztük egymást szótlanul. Az igazat megvallva a mai napig nem tudom elhinni, de ahogy telnek a napok, egyre inkább három érzés van bennem; ha a múltba tekintek: hála, ha a jövőbe: szabadság, ha a jelenre: öröm.

Sokat gondolkodtam azon, hogy a díjátadás az ENSZ székházban lesz. Tökéletes hely annak az üzenetnek a közvetítésére, hogy az építészet mennyire hozzájárulhat a környezetünk javításához, és ezzel milyen nagy mértékben képes csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket és javítani az emberek életkörülményeit. Kicsit előretekintve: holnap ugyanitt az ENSZ székházban a korábbi Pritzker-díjasokkal fogjuk megvitatni az előttünk álló kihívásokat. A mai nap viszont szóljon inkább a jelenről, arról, hogy hogy kerültem ide, az örömről és háláról.

Először is a Pritzker családnak szeretném megköszönni, hogy felismerték: egy díj lehet az egyik legalkalmasabb eszköze annak, hogy az épített környezet alakulását jó irányba tereljük. Önök ezt nem csak nagylelkűen, hanem a minőségre figyelve vitték véghez. Egyszerűen jól. Ez egy hatalmas hozzájárulás az emberek életkörülményeinek javításához.

Szeretném a zsűrinek is megköszönni, és a méltatás szavait most egyfajta vázlatnak, navigációnak, követendő útnak tekintem, sokkal inkább mint a munkáinkról szóló adatoknak. A szavaikat megszívleljük.

Ez a díj munkáimat jutalmazza. Az építészeti munka pedig közös erőfeszítés. Mindenekelőtt nem úgy ébredek reggelente, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek mondjuk egy irodaház tervezéséhez. Az építészetben először valakinek a szándékára, vágyára van szükség. Mi csak akkor kezdhetünk dolgozni. Az építészet sok időt, sok erőfeszítést, sok pénzt és energiát igényel, ezért nagyon hálásak vagyunk a megrendelőinknek, akik (magán vagy közpénzből) hatalmas anyagi forrásokat bíztak ránk, hogy ezeket az igényeket és vágyakat épületekké fordíthassuk.

A mi esetünkben nem csak a kezdő, de a végpont is rajtunk kívüli. Sok épületünket nem mi fejezzünk be, hanem maguk a családok. Mi pedig nagyon hálásak vagyunk ezeknek a családoknak, akik befejezték és hozzátették a saját forrásaikat, ötleteiket és álmaikat azokhoz a falakhoz és tetőkhöz, amiket mi csupán keretként biztosítottunk.

Az építészet rengeteg szakterület összefogása, az épület sok tudás és gyakorlat egyetértésében valósul meg. Egyedül nem is lennék képes csinálni és mégis: egy építésznek meg kell tudnia különböztetni, melyik megközelítés jó, és melyik nem. A jószándék és szakmai rugalmasság kulcsfontosságú az egy épület esetében ellenkező irányokba húzó erők egyesítéséhez. Hozzá kell tenni, hogy mi, építészek nem saját kezünkkel építjük meg a projektjeinket, sok szakma tudására támaszkodunk, de még inkább a munkások fizikai erejére. Mindannyiuknak, akik az építkezések kemény munkáját végzik, ugyanilyen hálásak vagyunk.

Nálunk, az ELEMENTAL-nál a tervek, ötletek, megoldások és víziók csoportmunkával születnek, hangos ötletbörzék során. Kreatív csapatmunka. Ezek nem üres szavak vagy egy politikailag korrekt kijelentés. Tény. Ezért hiszem, hogy az ELEMENTAL-nál a munkatársaim ugyanannyira ennek a díjnak nyertesei, mint én magam. Ezért szeretném kérni, hogy álljanak fel – Gonzalo Arteaga, Juan Ignacio Cerda, Victor Oddo és Diego Torres. Mindegyikük briliáns építész és önálló praxist vezethetnének, de mégis úgy döntöttek, hogy az ELEMENTAL-nál maradnak. Köszönet érte.

Voltak nehéz idők is; a maradás egyáltalán nem mindig volt egyértelmű. Olyan döntést igényelt ami mindannyiunk családjait is érintette. Így szeretném kiemelni a munkánkat támogató feleségek és férjek fontosságát: Andrea, Isa, Ale és Sole. Végezetül mindenkiét az irodában, akik talán most hallgatják is a beszédemet Chilében: Cristian Martinez, Su Yin Chia, Matias Magnelli, Clemence Pybaro, Pedro Hoffmann, Euge Morales, Francesca Moroni és minden gyakornok: köszönöm mindnyájatoknak.

Némely projektünk olyan elkötelezettséget vagy innovációs szintet kíván meg, amit a piac és a kormányok nem akarnak és nem tudnak támogatni. 2005-ben történt, hogy egy sikeres első projekt, az iquique-i Quinta Monroy után hét másik projektünk is futott különböző fejlesztési szakaszokban mindenfelé Chilében; néhány kivitelezési fázisban volt, némelyiknél az építési engedélyért küzdöttünk, amikor elfogyott a pénzünk. Egy éven át ingyen kellett dolgoznunk, mert nem hagyhattuk magukra a családokat a folyamat felénél. Nem sok mindent tudtunk felmutatni, és még annál is kevésbé volt biztos, hogy sikerülni fog. Ezért vagyunk annyira hálásak az Angelini családnak, Robertónak és Mauriziónak, akik bíztak bennünk és abban, hogy az építészetet a közjó növelésére tudjuk fordítani. Ekkor vált az ELEMENTAL olyan céggé, ami fenntartható módon kíván hozzájárulni az emberek életminőségéhez. Köszönöm.

Akiknek eszébe jutott a velük való kapcsolatfelvétel: Jorge Bunster, Arturo Natho és Alejandro Hormann, utóbbi kettő itt van a teremben, máig az ELEMENTAL tagjai. Azóta is segítenek minket tudásukkal, stratégiáikkal és pénzügyi és adminisztratív kérdésekben is, amikhez én még mindig nem értek, de talán így is van jól, hiszen nem volt szükségünk extra pénzre 2006 óta.

A céggé válás előtt az ELEMENTAL egyetemi kezdeményezés volt. Az egész akkor kezdődött, amikor Jorge Silvetti a Harvardra hívott tanítani. Talán látott bennem valamit, amit még én sem voltam képes meglátni. Akkoriban még csak egyetlen megépült házam volt és egy könyvem. Úgy érkeztem meg a Harvardra, hogy fogalmam sem volt, mit tanítsak, végül tudatlanságomat és zavaromat az előnyömre fordítottam. Egy olyan országban, ahol az épületek 60%-át támogatásból építették, én azt se tudtam, mi az a támogatás. Kínos volt.

Ha valamiről nem tudunk semmit, két lehetőség van: tanulni, vagy olyasvalakivel társulni, akinek ez a tudás a birtokában van. Az utóbbit választottam. Egy cambridge-i vacsoraesten ismerkedtem meg egy közlekedés-mérnökkel, aki a Kennedy Államigazgatási Iskolában tanult mesterképzésen, Andres Iascobellivel. Nagy híre volt, mert két olyan tulajdonsággal rendelkezett, amelyek ritkán párosulnak egymással – briliáns gondolkodás és kedvesség. A beszélgetésünk az ő kérdésével kezdődött: „Szóval, a chilei építészet nagyon jól alakul, nem igaz?”. Én azt válaszoltam: „Hát, igen, mondhatni.” „Egy csomó díj, nemde?” „Igen.” „Sok nemzetközi elismerés, hm?” „Igen!” Én persze büszke voltam, hogy egy mérnök elismerően szól egy építészről. Ekkor azt kérdezte: „Viszont ha a chilei építészet ilyen jó, a szociális lakások helyzete miért olyan rossz?”

Ez fájt. Viszont rögtön ezek után javasolta, hogy tenni kéne valamit a szociális lakásokkal. A „tegyünk valamit” az én építész-fejemben azt jelentette, hogy könyvet írunk róla, szemináriumot tartunk, kiállítást rendezünk; a legvadabb álmaimban esetleg egy egység 1:1-es léptékű prototípusának a megépítését. Az ő mérnök-fejében a „tegyünk valamit” viszont egy céget jelentett, ami legalább 100 ilyen, a valós feltételeknek (költségvetés, méret, időkorlát) megfelelő egységet készít el, bebizonyítva a piacnak, hogy hibák vannak a saját szabályaikon belül. Így történt, hogy az ELEMENTAL cselekvő („Do Tank”), nem pedig elmélkedő („think tank”) társulásként indult el.

Nagyon sok mindent tanultam tőle, például az emberek helyes megítélését. Ha valaki sikeres, az azért van mert valamit jól csinált, nem pedig mert rosszul. Nem épp ez az általános vélekedés. Nem tudom hogy ez Chilei vagy éppen építész-szokás, de a gyanakvás és irigység nagyon általános. Az előbbi viszont máig az ELEMENTAL központi gondolata. Minek vesztegessük az időt harcokra vagy a keservekre: ünnepeljük és becsüljük meg a tevékenyeket.

Ha már a tanulásnál tartunk, igen nagy szerencsém volt, hogy ilyen remek tanáraim és diáktársaim voltak a Katolikus Egyetemen, ahol építészetet tanultam. Sokkal tartozom professzoromnak, Fernando Pereznek. Nem csak körültekintő gondolkodásra és az építészettörténet felhalmozódott tudásrétegeinek megbecsülésére tanított meg, vagy arra, hogy ezzel a tudásanyaggal szemben hogyan legyünk szerények és magabiztosak egyszerre. Ő adta nekem az első igazi lehetőséget is. Ő bízta rám a legelső munkám, a Katolikus Egyetem Matematikai Intézetének tervét. Figyelembe véve hogy honnan jöttem, soha nem lett volna lehetőségem bármiféle megbízáshoz jutni anélkül, hogy valaki vakon megbízzon bennem.

Mindezek mellett túl kellett élnem az egyetemet. Talán nem érzitek ezt itt Amerikában, de amikor Chilében tanultam, négyből egy diák végzett. A túlélés nem megy egyedül. Ezért lettek a diáktársaim életre szóló barátaim is. Claudio Alfonso, és Charlie – ösztönöztük egymást, az átalvatlan éjszakákon át dolgoztunk egymást projektjein. Akkor ismertem meg az együttműködés legtisztább, legönzetlenebb formáját.

A 80-as évek közepén Chilében bejutni az egyetemre nagyon nehéz volt. Aki nem magán-gimnáziumba járt, annak nagyon csekélyek voltak az esélyei az egyetemi továbbtanuláshoz. És itt látszik, hogy mennyit számít a származás. A szüleim, Carmen és Gaston, mindketten tanárok, nagyon keményen dolgoztak azért, hogy nekem és Cayo öcsémnek és Loreto húgomnak legyen lehetőségünk tanulni. Hogy jusson pénz a tanulmányokra, nem sokat költöttünk szórakozásra. Így tanultuk meg örülni az egyszerű dolgoknak. Az utcán bármivel tudtunk játszani, így érthető módon egészen ősi köteléket alakult ki köztünk Coné barátommal. Idővel igazi nagy-családdá váltunk – Sole, Teo, Noé, Simon, Elo – köszönöm, hogy csatlakoztatok.

Most, hogy ennyit beszéltem a múltról, térjünk vissza a jelenhez, amit leginkább a feleségem és a gyermekeim jelentenek. Amit az építészetben elértem, lehetővé teszi, hogy az élet más dimenzióira is figyelhessek. Ahelyett, hogy sosem látott, sosem hallott szakmai dimenziók felé törnék, inkább egy kiegyensúlyozott élet felé törekedtem. Xu, Americo, Malu, és Rita. Ti vagytok a földelő-kábeleim; a sok idő amit a mindennapi életünk és hétköznapi dolgaink során együtt töltünk, sokat segít abban hogy ne legyünk önelégültek. Az igazi jelenidőt hoztátok az életembe. Itt és most. Niños, ustedes me enseñan cada dia a distinguir lo que importa de lo que no importa. Amióta megszülettetek, magától értetődő, hogy mi fontos és mi nem. Xu, nagylelkű és nagyszerű vagy. Ha nem lennél, az életem szegényebb és sokkal kevésbé derűs lenne. Ösztönöztél, hogy fejlődjek. A családomnak köszönhetően kevesebb időt szenteltem az építészetnek, és többet az életnek.

De hogy kicsit visszatérjünk az építészethez: amit mi építészek csinálunk, az nem a tégláról, kőről, acélról és fáról szól, hanem magáról az életről. Az építészet célja, hogy formát adjon a helyeknek, ahol emberek élnek.  Ez nem bonyolultabb, de nem is egyszerűbb ennél. Az élet a nagyon egyszerű igényektől a nagyon mély vágyakig terjed, a hétköznapi tevékenységektől a kivételes eseményekig, az egyénitől a közösségiig. Talán ezért kell, hogy mindig az élet legyen az első helyen; aminek otthont adunk, amit védünk, amit kiteljesítünk, azt kötelességünk megismerni.

Elnézést, hogy ilyen hosszú voltam, azt hiszem önző módon megpróbáltam minél tovább nyújtani ezt a csodás pillanatot. Nagyon köszönöm. Gracias.

© The Hyatt Foundation / The Pritzker Architecture Prize