Alvaro Siza beszéde – Pritzker-díj, 1992
- forrás: Ceremony Acceptance Speech – in: pritzkerprize.com;
- kapcsolódó fordítás: Alvaro Siza munkáiról – Vittorio Gregotti;
- fordította: Bukovinszki Enikő;
Még mindig alig hiszem el, hogy én vehetem át az idei Pritzker-díjat, a Hyatt Alapítványnak ezt a tekintélyes kitüntetését, amit az általam leginkább nagyra tartott építészek kaptak meg.
Egy építészeti díj célja mindenekelőtt a tökéletesség bemutatása és ünneplése volna. A tökéletességet még messze nem értem el.
Emlékszem egy sok évvel ezelőtt lezajlott beszélgetésre egy barátommal, Fernando Tavorával, aki a portói iskolában volt a tanárom. Megemlítette, hogy mennyire zavarták Brunelleschi kupolájának egy bizonyos szögből észrevehető tökéletlenségei. Ezt először csalódottsággal fogadta, amit aztán a megértés, a felfedezés, majd a teljesség érzése követett.
De itt nem egy művész általam is gyakran megtapasztalt elégedetlenségére utalok. Konkrét és anyagi tökéletlenségekre gondolok: repedésekre a falakon, bizonyos kényelmetlenségekre, egyenetlen vakolatra vagy megvetemedett fákra, azaz a meg nem valósult precizitásra.
De utalok az érzékenység hiányára is, ami akadályozza vagy megveti a szépség keresését, legyen az bár a harmónia vagy épp a kontraszt szépsége.
Az építészek szakmai életét manapság nem csak ezek a tökéletlenségek befolyásolják, hanem az építészet megvalósítása során jelentkező nehézségek és lehetetlenségek is.
Szakmailag mindig is éreztem magamban valamiféle meghasonlást a végtelen embertömegek igényeire adandó válaszok kemény és összetett kihívása, illetve az egyedi építészet csábító lehetőségei között (ami kétségtelenül közelebb van a megvalósítható építészethez).
A két közelítés végeredményben kiegészíti egymást, mivel nélkülözhetetlenek egymás számára.
Az építészeti megbízásokat övező, a specializáció stigmáival terhelt különféle körülmények oda vezettek, hogy a mai napig – ha töredékesen is – minden elé helyezem a tulajdonképpen banális elemekből álló, bármelyik város vagy terület nagy részét alkotó urbánus szövetet.
Ez messze nem egyszerű feladat: a célja az elveszett spontaneitásnak, a spontaneitás és a különbözés örömének visszaállítása, és annak a zavartalan és közös képességünknek, hogy megtaláljuk vagy megmodellezzünk a kivételes városi történések helyeit.
Egy olyan pillanatról álmodom, amelyikben egy ilyen intim és közösségi igény nem függ majd építészeti diplomától.
Pillanatnyilag, és nem csak az én országomban, az arra való igény és annak a módja, hogy banális és repetitív dolgoknak minőséget adjunk – a város és az emlékműveinek szépségét kiteljesítendő –, komoly átalakulások elé néz, amik most talán még elég fájdalmasak, de amik lényegében mégis több mint ígéretes, elbűvölő és kreatív átalakulások lesznek a nyilvánvaló frontokon túl:
- nem a csúcstechnológiában, sem a mesterember alapos szakmaismeretében – mint az építészeti alkotás régi segítőjében –, hanem egy köztes helyzetben kell a helyünket megtalálnunk.
- a halál és az újjászületés szituációjának általunk idegesen kihasznált formájában, megkérdőjelezve és valóságban megmerítkezve.
El szeretném mondani, hogy a Pritzker-díj igazán megmelegíti a szívemet. Az üzenet számomra világos: egyértelmű, hogy a helyzetünk átmeneti, helyzetről helyzetre más, mégis egyetemes: fokozatosan megszabadult a központ és a periféria szűkös fogalomrendszerétől.
Minden hálám a Pritzker családnak, akik művészetként szeretik az építészetet, ebben a minőségében ünneplik: az integritása és nem a marginális olvasatai által által értékelik.
Szeretném kifejezni a köszönetemet a zsűri tagjainak, akik – folyamatosan és fenntartás nélkül – ezt az integritást keresik.
Köszönöm a családomnak és a barátaimnak – kollégáimnak, a munkatársaimnak a stúdióban, a megbízóknak és másoknak, akár el tudtak jönni, akár nem, és mindenkinek, aki megtisztelt a jelenlétével itt a teremben.
Végül megpróbálom megérteni miért is kaptam ezt a díjat. Boldog vagyok és büszke. Nagyon köszönöm.
