Rafael Moneo beszéde – Pritzker-díj, 1996
- forrás: Ceremony Acceptance Speech – in: pritzkerprize.com;
- a beszéd videófelvétele itt megnézhető;
- fordította: Marosi Bálint;
Köszönöm. Mi mást is mondhatnék ilyen kedves szavak után, sok éve szeretett és tisztelt barátok elismerő szavai után. Megható. Egészen megrendültem, hiszen nem tudom miért, de a sorsom valahogy összefonódott Los Angeles városával. Megvárom az elkövetkező négy vagy öt évet, hogy kiderüljön az oka, hogy rájöjjek, a sorsnak milyen szeszélye hozta Los Angelest az életembe és kért arra hogy itt legyen dolgom.
Ugyancsak megindít Jay Pritzkernek, Carter Brownnak és Richard Meiernek ez az ajándéka [a Getty márványtáblájára utal, amit Meier épp átadott neki], ami szintén erre a felejthetetlen napra fog emlékeztetni. De nem akarom tovább szaporítani a szót, az érzéseim valószínűleg nyilvánvalóak. Engedjék meg, hogy felolvassam amivel készültem. Megpróbálok rövid lenni.
Szeretném elmondani minden jelenlévőnek, a boldogságom tanúinak, milyen mélységesen elönt a hála és az öröm érzése. Az építészetnek köszönhetem a boldogságomat, annak a tevékenységnek, aminek az életem jó részét szenteltem. És kezdhetném is ma annak az egyenes kimondásával, hogy mennyire szeretem az építészetet. Megtanított, hogy azt kutatva nézzek a világra, hogy az állatok, szerszámok, növények, hegyek, a ruháink és persze az épületek miért is a maguk sajátos formájukban tárulnak elénk.
A formák mögötti okok tanulságai segítik az építészt a munkáinak, az épületeinek a létrehozásában, amik végeredményben az emberi létezés hátterét jelentik. Az a lehetőség, hogy a minket körülvevő valóságot alkothatjuk meg, építészként a legnagyobb kiváltságunk. Mérhetetlenül hálás vagyok az építészetnek hogy az ő szemeivel láthatom a világot.
Miután megvallottam az építészet iránt érzett szeretetemet és tiszteletemet ezen az estén, szeretnék mindenkit emlékeztetni, hogy Alberti, a történelem egyik legnagyobb építésze és teoretikusa mit tanított nekünk az építészetről. Az építészet számára szépséget kellett hogy megjelenítsen, ahogy ki kellett hogy elégítse a szükségszerűség igényeit is. Ennek a két szempontnak kellett megfelelnie, és ezek azok, amiket ma, mondjuk ki egyszerűen, gyakran elfelejtünk.
A szépség ma már nem feltétlenül része egy építész szótárának. Az építészeket mintha az a gondolat ejtette volna rabul, hogy az építészet csupán egy adott kor kultúrájának visszatükröződése. Nagyon sok építész tűzi zászlajára a mozgást a stabilitás helyett, az ideiglenest az állandó helyett, a töredékest az egész helyett és a képzeltet a valódi helyett. Még a várost is, ami az építészet legértékesebb hozzájárulása az emberiséghez, most szétesés fenyegeti a kommunikáció és a szállítás új eszközei miatt. A „virtuális valóság” egyre ismerősebb gondolata egy új valóságról beszél, aminek vajmi kevés köze van a valódi világ történelmüket alakító építészetéhez.
Évekkel ezelőtt Luis Barragánt a szépségről kérdezte valaki a maihoz hasonló közönség előtt a második Pritzker-díj átadó-ünnepségen. Idézem: „Az a leküzdhetetlen nehézség, amivel a filozófusok a „szépség” szó jelentésének meghatározásakor megküzdenek, világosan bizonyítja annak kimondhatatlan rejtélyét. Az emberi élet, ha megfosztjuk szépségtől, nem is érdemli meg hogy így nevezzük.”
Megértem és osztom Barragán nehézségeit a szépség definiálásában. Ez persze nem jelenti azt, hogy az építészet egy megváltoztathatatlan szabályhoz rögzített. Inkább azt, hogy hinnünk kell abban, az épületek önnön mesterműveik lehetnek. Arisztotelész a szépségről szólva az örömről beszélt. Szent Ágoston az igazságot kereste. Ha egy épület valóban önmaga lehet, akkor mindkét idea teljesül, és az öröm és az igazság jelenvalóságából a teljesség születik meg bennem, ami azt a benyomást erősíti meg, hogy valami olyasminek a közelében vagyunk, amiből árad a szépség.
Az építészet ma már nem kapcsolódik olyan egyértelműen a szükségszerűséghez, mint a múltban. Réges-régen az épületek még közel voltak azoknak az eszközök ideájához, amik a zord természeti világban a túlélésben segítették az embereket. A szükségszerűség volt az építészet nagy szövetségese, ami egyesítette a megfelelőséget úgy a program-kialakítással mint az építéstechnológiával. Mi több, a múltban az építés aktusa a legmívesebb technikákkal valósult meg. Mára ezek a technikák triviális gesztusokká váltak, a legtöbbször távoli, professzionális gyárak segítségével. A tény, hogy olyan társadalomban élünk, ahol az egyén jogai az uralkodóak, óriási befolyással volt az építészetre. Az építészet látszik az egyéni szabadság végső kifejeződésének. Ez hozta a mai építészetet annyira közel az önkényességhez, hogy úgy tűnik, el is vesztette az eddig meglevő sajátszerűségét. És miközben tisztában vagyok azzal, hogy a forma nem egy sor meghatározott tényező eredménye csupán, és hogy mindig is az emberek voltak a formaalkotás alapvető mesterei, de én igenis visszakívánom azokat az időket, amikor a szükségszerűség még elengedhetetlenül összekapcsolódott az építészettel.
Hogy miért is tűnődtem az építészetnek erről az oldaláról ma este? Azt hiszem, tudom miért történt. Kijelentettem és megpróbáltam megmagyarázni, hogy mennyire szeretem az építészetet. Tisztában vagyok azzal, hogy mit jelent ma az építészet művelése. Viszont nagyon is tiltakozom az ellen, hogy az építészet ma más, mint ami egykor volt. Annak a felismerésével, hogy az építészetnek napirenden lehet és kell tartania szépség és szükségszerűség gondolatát, azt a legmélyebb vágyamat szeretném kifejezni, hogy az építészet elkövetkezendő élete hosszú lesz.
Tudatában vagyok hogy megváltoztak az épületek és az hogy építészeti szakmagyakorlás is más, mint amilyen régen volt, de az építészet leglényege mégis változatlan. Ezt mi sem bizonyítaná jobban, mint hogy a szépség és a szükségszerűség attribútumai ma is ugyanúgy jelenvalóak. Nem szeretném, ha ez csak a vágyaim kifejeződése volna, hanem annak az örök tekintetnek az eredménye, amivel az építészet láttatta történelem során a világot.
Itt az ideje teljes nyíltsággal kifejezni minden hálámat. Azokkal szeretném kezdeni, akik megtanítottak szeretni az építészetet: az építők akiknek a munkájából áll az a világ, amit olyan mélységesen szeretek. Akik a tanáraim és diáktársaim voltak a Madridi Építészeti Iskolában, ahol a kezdeti tanulóéveimet töltöttem, akiknek az irodáiban dolgoztam. Az iskolák ahol tanítottam, Barcelonában és különösen a Harvardi Tervezőintézetben, ahol a mai napig kapcsolatban vagyok azokkal akik építésznek tanulnak; a megbízóim, és akik az irodámban dolgoztak annyi éven át. Az ő nagylelkűségük és hűségük nélkül nem lett volna lehetséges fenntartani a karrieremet.
Mindenek feletti elismeréssel szeretnék szólni a családomról. Anyám, Teresa, és az ugyanezt a nevet viselő nővérem, itt vannak ma este. Mély fájdalmam apám, Rafael elvesztése, aki az építésszé válásom eldöntésében segített és aki akkora figyelemmel követte a pályafutásomat, illetve a bátyám, a mérnök Mariano elvesztése, akivel a legkedvesebb projektjeimen dolgoztam együtt.
Végtelen hálával tartozom feleségemnek, Belen Feduchinak és lányainknak, Belennek, Teresának és Clara Matilde-nak. Építészcsaládból származó feleségem az építészet iránti közös szenvedélyünk által diktált okos tanácsaival segített. Ő és a lányaim mindig elfogadták a mai építész életvitelét, a nomád életmódot. Az ő nagylelkű segítségük nélkül nem tudtam volna tenni a dolgom és nem lennék ma itt.
Ugyancsak szeretném megköszönni a Getty Alapítványnak, hogy ilyen csodálatos helyet biztosított a mai ünnepségnek. Ezáltal mindannyiunknak lehetősége van belelátni, hogy milyen lesz ez a kivételes együttes ha elkészül, és minden kétség nélkül kijelenthető, hogy itt ma a jövő század múzeumépületeinek és kulturális intézményeinek egy új normáját láthatjuk.
A legnagyobb hálával természetesen a zsűri tagjai felé tartozom, akiket annyira tisztelek és akiknek a döntését a hatalmas öröm és a mély felelősségérzet keverékével fogadom. Szédítő belegondolni, hogy a munkám ilyen elismerést érdemelt és hogy a nevem a Pritzker-díjjal kitüntettek mellé kerül, akiket olyan mérhetetlenül csodálok.
Végül, de nem utolsósorban hálával tartozom a Pritzker családnak. Ha azt mondtam hogy szeretem az építészetet, akkor most kiterjeszteném ezt a szeretetet azokra, akik ugyanezt a tiszteletet érzik ez iránt a hivatás iránt. A Pritzker család szerette volna, hogy a nevük összefonódjon az építészetet mindenek felett elismerő díjjal. Nem ismerek ennél jobb törekvést, megérdemli minden elismerésemet és szimpátiámat. Ezt most nyilvánosan ki is jelentem. És hogy megtettem, be is fejezném a beszédemet. Nagyon köszönöm.
