Zaha Hadid beszéde – Pritzker-díj, 2004
- forrás: Ceremony Acceptance Speech, Zaha Hadid – in: pritzkerprize.com;
- fordította: Balázsik Stefánia, Marosi Bálint;
Kedves Cindy Pritzker, Tom Pritzker és a Pritzker család, kedves zsűritagok, barátok és kollégák, hölgyeim és uraim, hatalmas megtiszteltetés, és hogy őszinte legyek… leírhatatlan öröm számomra, hogy ezt a különleges díjat megkaphattam.
Mindannyian köszönettel tartozunk a Pritzker családnak, amiért ezen a különleges módon támogatják az innovatív építészetet.
Amikor hét évvel ezelőtt Palumbóék társaságában találkoztam Jay és Cindy Prizkerrel Mies Fransworth házában, fel sem merült bennem, hogy egy nap én leszek a nagylelkű építészeti támogatásuk haszonélvezője.
A megtisztelő díj elég mozgalmas időszakomban ért, ami lehetőséget ad arra, hogy kis szünetet tartva visszatekintsek.
Szeretném megragadni az alkalmat – úgy gondolom, régóta esedékes – hogy köszönetet mondjak a családomnak, barátaimnak, tanáraimnak, diákjaimnak, munkatársaimnak és ügyfeleimnek – akik hosszú éveken át támogattak, osztoztak az építészet iránti szenvedélyemben és bátorítottak törekvéseimben. Köszönöm mindannyiótoknak – igazán nagyra értékelem.
Néhányukat szeretném név szerint is megemlíteni: Rem Koolhaas és Elia Zenghelis, a legnagyobb hatású tanáraim. Megértésük és az építészet iránti lelkesedésük először motivált engem, majd a bátorításuk arra tanított, hogy bízzak a legfurcsább megérzéseimben is.
A néhai Alvin Boyarsky – a diák- és tanár-éveim alatt az Architectural Association fantasztikus elnöke – elsőként adott lehetőséget az ötleteim kifejtéséhez. Utat vágott számomra a professzionális építészet világában – hogy kialakíthassam a kísérletezés terepét.
Meg kell emlékeznem a néhai Peter Rice-ról, a briliáns mérnökről, aki korai éveimtől fajsúlyos támogatást és bátorítást jelentett, akkor, amikor a munkáim nehezen megépíthetőeknek tűntek.
Az elkötelezettségéért és bizalmáért szeretnék köszönetet mondani Rolf Fehlbaumnak, aki megbízóként időt és művészi szabadságot biztosított ahhoz, hogy a téri vízióimat először betonba önthessem. A munkásságom természetesen sok tehetséges ember és még több szorgalmas kéz közös munkája.
Ahogy egyre több lesz a munka, az egyik legfontosabb feladat egy motivált munkatársakból álló csapat összeállítása: a kezdeteknél Michael Wolfson és Brian Ma Siy volt, illetve Markus Dochantschi. A jelenlegi csapatvezetőim többek között: Graham Modlen, Woody Yao, Jim Heverin, Christos Passas, Stephane Hof, Sarah Klomps, Gianluca Racana, Paola Cattarin, Ken Bostock és Jan Hubener.
Végül szeretném kiemelni Patrick Schumacher felbecsülhetetlen közreműködését. Zseniális alkotótárs volt és lesz hosszú éveken át, hatása alapvető a munkáimra. Számos embernek tartozom köszönettel a közös munkáért, ami ezzel a díjjal elismerést nyert. Sokuk ma is itt van velünk. Köszönöm mindannyiótoknak!
Mielőtt a további terveimről beszélnék, szeretném önökkel megosztani a munkám fejlődését az induláskor befolyásoló tényezőket. Elsőként szekuláris neveltetésemet emelném ki Irakban, amiért köszönetet kell mondanom szüleimnek a felvilágosult nyitottságukhoz és önzetlen segítségükhöz.
Ahogy nagyon sok helyen a fejlődő világban ebben az időben töretlen volt a fejlődésbe vetett hit és egy jobb világ megvalósíthatóságának óriási optimizmusa. Habár az akkori történelmi helyzet nem volt fenntartható, soha nem vesztettem el ezt az alapvető optimizmusomat.
Úgy tűnt, idősebb bátyáim ugyanebben a szellemben gondolkoztak. Nem tudom, hogy jutottak erre, de erősen szorgalmazták hogy én legyek Irak első női űrhajósa, vagy tanuljak építészetet Oroszországban.
A kalandvágy és az újításba vetett hit csábítása vezetett az orosz avantgárdhoz. Mindez akkor, amikor a hetvenes évek közepén csatlakoztam Rem és Elia londoni irodájához az AA-nál.
A forradalmi orosz művészetet tanulmányozva jöttem rá, hogyan alapszik a modern építészet azon, amit egy korábban elképzelhetetlen kreatív szabadság birodalmába való áttöréssel az absztrakt művészet elért. A művészet addig inkább volt ábrázolás, mint alkotás. Az absztrakció a korlátlan alkotásnak nyitott lehetőséget.
Az AA-nál Malevics és El Liszickij iránti lelkesedés bűvkörében töltött kezdeti időszakomnak köszönhetően újraélhettem ezt a lelkesítő történeti pillanatot. Nagyon fontos volt, hogy visszatérjünk a modern építészetet inspiráló eredeti energiaforráshoz. Hihetetlen elkötelezettség és a megközelítések váratlan sokfélesége jelent itt meg (nagyon remélem, hogy a korai avantgárd építészetnek ezek a kincsei túlélik az orosz gazdasági terjeszkedés most tapasztalható hullámát).
A Malevics iránti csodálatom egyik konkrét eredményeként a festészetet tervezési eszközként kezdtem el alkalmazni. Ez a médium lett a térbeli felfedezéseim első birodalma. Korlátozva éreztem magam a hagyományos építészeti rajzok szegényes világában, az ábrázolás új lehetőségeit kerestem.
Az izometrikus és perspektivikus ábrázolás megszállott alkalmazása vezetett az ötlethez, hogy tér maga deformálódott és torzított kiterjesztése vezessen a dinamizmushoz és összetettséghez, anélkül, hogy az összefüggéseit és folytonosságát elveszítené. Absztraktsága ellenére ez a munka mindig az építészeti realitást és az élet valóságát célozta.
Az egyik magam számára célul kitűzött feladat a modernizmus befejezetlen projektjének folytatása volt, a korai avantgárd kísérleti szellemében – radikalizálva néhány, a töredezettséghez és rétegzettséghez hasonló kompozíciós technikáját.
A töredezettség jelentése a zárt tömeg felnyitása, porozitás a megerősítés helyett.
Mindig fontosnak tartottam a talaj megmozgatását. A talajban van a legnagyobb urbánus potenciál és ezt a hagyományos építészet teljesen mellőzte. A talaj síkját fel kell nyitni és sokszorozni. A mesterséges táj és topográfia koncepcióját a talaj aktivitásokkal való átitatására használom úgy, hogy az urbánus geometria fluiditása és folytonossága eközben ne vesszen el. Az építészet végső soron a közösségi élet kellemes és inspiráló kereteinek létrehozása. A ma társadalma ugyanakkor nem statikus. A téri elrendezések az élet mintázataival fejlődnek.
Ahogy Mies van der Rohe mondta: „Az építészet a kor akarata, élő, változó, megújuló”. Úgy gondolom, hogy korunk újdonsága a társadalmi komplexitása. Nincs már egyszerű képlet. Nincsenek ismételhető általános megoldások.
Hiszem, hogy a kortárs élet összetettségei és dinamizmusa nem szorítható a klasszikus kánon szerinti platóni formákba, ahogy a modernizmus eszköztára sem alkalmas erre. Tudnunk kell kezelni a korai modern korszak szociális programjainál jóval összetettebb és rétegzettebb társadalmi diagramokat.
A munkámban ezért mindig az urbanisták és tervezők ezzel a növekvő komplexitással megbirkózó kompozíciós eszköztárának kiterjesztése foglalkoztatott. Ez magában foglalja a dinamikus folyamatok téri és tektonikus szerkezetben való kifejezésének szándékát. Ez a célkitűzés több léptékben történik: teljes urbánus mezők szervezésétől különböző léptékű épületeken át egészen a belső terekig.
Az absztraktság és különösség kezdeti érzése elkerülhetetlen és nem személyes szándék jele. Mindig is a szervezés kérdései foglalkoztattak, nem a kifejezésé.
A nyughatatlan társadalom ugyanakkor az építészetet új jellegű problémák felé löki, az új digitális tervezőeszközök a lehetőségek ismeretlen területére viszik az építészetet.
Ez az egyik vesszőparipám: olyan organikus építészeti nyelv kifejlesztése, ami ezeken az új eszközökön alapul, amik lehetővé teszik a nagyon összetett formák fluid, folytonos egésszé integrálását.
Az izgalmas az, hogy ezek a vágyak a vászonról az építési helyszínekre kerülnek. Remélem hogy a Pritzker-díj mérföldköve további lendületet fog adni nekem ezen az úton.
