Alvaro Siza interjú (4) – El Croquis 140
A dolgok jelentése (4. rész)
- The meaning of things – Juan Domingo Santos interview with Alvaro Siza
- forrás: El Croquis 140 (2008, p33-37) – az első rész – második rész – harmadik rész
- fordította: Bönde Tamás;
MOZGÁS, FORMA ÉS GEOMETRIA
A munkáiban különös fontosságúak az útvonalak, ez ugyanakkor azt is megmutatja, hogy az embernek el kell távolítania magát ezeknek a mozgásoknak az egyértelműségétől, hogy ki tudja törölni a jelenlétüket, más ügyekkel hígítsa fel, amitől azok természetesebbé válnak.
Mint minden, az építészet létrehozásához felhasználható eszköz, úgy az útvonal is megszállottsággá válhat, egyfajta függőséggé. A mozgás is csak a tér rendezésének és olvasható tételének, kapcsolatok megerősítésének egy módja, de az építészet nem redukálható az útvonalak puszta szervezésére, egyszerűen mert az ember nem járkál, sétál és nézelődik mindig. Emlékszem egy építész – Pedro Viera de Almeida – kritikájára sok évvel ezelőtt, mikor a Leça da Palmeira strandot építettem. Elemzést írt az útvonalakra fókuszáló munkáimról, ami a Leça esetében elég nyilvánvaló szempont, hogy a sétány és fény használata hogy adott mélységet a projektnek. A strandra jellemző a megnyitások sorozata, fény és kilátás a tengerre, árnyékos öltözők, majd irányított fény, amint kiértünk az öltözőkből. Ez az útja, hogy meghatározzunk egy teret egy építészeti útvonalon és megvalósíthassunk mindent, ami egy mozgalmas sorozat körül egyúttal építészeti alkotássá válik. Mialatt mindezt nagyra értékelte, csakugyan kritizálta a Matosinhos-i első házamat, ahol a térnek van egy szobrászati hatása, viszont túltelített és nincsenek szünetek vagy nyugalmasabb pontok, amik az építészetben nélkülözhetetlenek. Az a kritika nagyon hasznos volt ahhoz, hogy tudatában legyek annak a szükségességének, hogy az építészeti gyakorlatnak ne csak bizonyos szempontjait alkalmazzam mások kárára.
Munkája során a korábbi tervei egyértelműbb szándékokat mutatnak, de az idő múlásával ezekre újabb témák kerültek. Mennyire fontos az ön számára a tervrajz a tervezés folyamatában, olyan értelemben, hogy hogy kelti életre az elképzeléseit?
A terv egy reprezentáció, töredéke annak, amivé az építészet majd válik, tehát nem számít, mennyi grafikai eszközt használunk, lehetetlen mindent lefedni. Egy nagyszerű épület soha nem a terv kompozíciójából születik, a jó épületeknek általában nem gyönyörűek a tervei. Amikor Adolf Loos munkásságát tanulmányoztam, az első benyomásom rossz volt, mert nem tetszettek a rajzai vagy a terveinek a vonalai. Most már másképp látjuk ugyanezt, köszönhetően a történelem-megértésünknek. Ugyanez igaz Gaudira. Az ő vázlatai nem gyönyörűek önmagukban, és nem összehasonlítható azzal amit a személyes látogatáskor tapasztalunk. Egy Adolf Loos ház hihetetlen térbeli gazdagsággal és összetettséggel rendelkezik, de ezek nem jelennek meg a rajzain, azok szélsőségesen sematikusak. Manapság ez a fajta munkamódszer akadály lehet egy pályázati részvételnél. Paradox módon egy látszólag sematikus rajz néha egy rendkívül bonyolult elképzelés eredménye, ami a szépségét vagy az épület összetettségét egy apró, részleges vázlaton mutatja meg. Rajzolás közben olyan elemek bemutatásán dolgozunk, amik az építészet redukciói. A pályázatok egyik számomra visszatetsző szempontja az a szándék, hogy a tervek hihetetlenül bonyolultnak és hihetetlenül kidolgozottnak tűnjenek, miközben valójában nem azok. Általában csak azokat az eszközöket használom, amelyek a projekt kommunikálásához és érthetővé tételéhez szükségesek, bár ez manapság inkább szokatlan. Manapság a reprezentációban rejlő lehetőségek valamiféle ravaszkodáshoz vezettek, ami tovább bátorította azt az irányt amiben a látványos képek a pályázatok legfontosabb részei. Engem egyáltalán nem érdekel ez az út. Amikor elkészül egy rajz, egy bizonyos fokon sematikusnak kell lennie, mivel az építészet bonyolultsága más területekből ered – más dolgokban rejlik. Egy vázlat csak bemutatja az ötletet, a szándékot, és mindig kétséges, kérdőjeles.
Mindezzel együtt a terv-vázlatait különösen gyönyörűeknek tartom. Szabadok és természetesek, és rendkívül dinamikusak is, mivel tükrözik a környezet feszültségeit. Aztán később, a helyszínt meglátogatva felfedezünk olyan, érzelemmel teli pontokat amiket nem vettünk észre a rajzon.
Nagyon hasonló érzésem van, amikor Barragán épületei körül sétálok. Az ő tervei nagyon egyszerűek, nagyon sematikusak; egy korábban elképzelt táj vázlatba fordításai. Egymás mellé helyezett, független tájak menedékét jelentő terek sorozatai, amik egymással és a környezetükkel kapcsolódnak össze. Minden szoba egy egész, különböző érzéseket kiváltó színpadi jelenet. Úgy gondolom, hogy Barragán terveinek tulajdonképpen tagolatlan alakja egy adott építészeti kontextusra és megközelítésre adott válasz és egy olyan építészet megjelenése, ami inkább érzésekből semmint a skiccből jön létre. Az építészet az, ami úgy vesz körbe minket, hogy lehetetlen leírni vagy bemutatni; vízből, a természetből, színekből és fényekből áll, ahol minden egyedi és semmi sem állandó. Aztán ott van az építészet természet és idő általi átalakulása, a romlás, ami a romok és emlékek képét építi újra, gyarmati és mediterrán hagyományokkal való újratalálkozást. A kubusok és a tervek sematikus egyszerűsége olyan, mint az élénk színekkel festett falak és a természet kirobbanásai. Ezeknek a találkozásoknak mindegyike inspirációforrás, amit nehéz egy rajzban kifejezni.
Nem használja a kompozíciót a munkában. A geometria interpretációk sorának természetes következménye, láthatatlan energiák folyamata, amik összefonódnak egymással és egymáshoz kapcsolják a különböző kiegyensúlyozatlan dolgokat vagy helyzeteket mindaddig, amíg meglepő módon meg nem érik a projekt végső formája.
Az építészek a geometriát általában a forma kontrollálására használják, ami olyan építészetnek nyitott teret ami szélsőségesen független és léptékproblémákkal terhelt. A régi időkben nem voltak építészek és ennek eredményeként igazából vázlatok se. Portugáliában az “arquitectura de bengala” (sétapálca építészet) kifejezést használjuk annak leírására, mikor a földön egy vonalat húzunk egy bottal valaminek a tisztázására. Ez elég gyakran előfordult és még én is csináltam, hogy megértessem magam egy építkezésen. Egyrészt a geometriát a kommunikáció egyik formájaként értelmezem a terv és a megépült között, de egy folyamat végeredményeként megvalósuló forma az valami más. Használhattam ugyan alkalmanként a geometriát a tipológiai modellekre vagy akár természeti formákra való közvetlen utalásként, de a forma csak az interpretáció révén jelenik meg és nyer jelentést. Emlékszem, egyszer az Ibere Camargo Museum projekten dolgoztam, eljutottam arra a pontra, ahol ellenőrizni kellett az ötletet és az épület íves formái a közeli hegy lejtőire adott válasznak tűntek, ami kissé szimmetrikus helyzetet hozott létre. Amikor elkezdtem kijavítani az ívet a vázlatokon, azt gondoltam, hogy a formát egy megőrizni kívánt szikla majdnem függleges síkja sugallta, az épület folyó felőli oldala ezért derékszögű, míg a hely felé közeledve felvesz egy tulajdonképpen furcsa íves formát. Be kell vallanom, ellene vagyok a tervezési folyamat rendszerezésének. Brazíliában nyilvánvaló hatás volt a folyó és a hegy, ezért az építészeti forma függött a tájhoz való viszonytól, míg máshol, például egy történelmi városban a kontrollt a lépték és a meglevő kontextus folytonossága jelenti. Amikor a kontroll kifejezést használom, arra utalok, hogy hozom létre a formát, a különböző benyomásokhoz kapcsolódó geometriát.
A legutóbbi projektjeibe a szabadabb, organikus formák erőteljesebb alkalmazását érzékelem, amik viszont más formákat foglalnak magukba. Úgy tűnik, olyan ösztönös döntésekről van szó, amik nem racionálisak, míg másokat mintha a különböző dolgokkal való kísérletezés vágya keltette volna életre.
Számos ok vezetett ahhoz, hogy így dolgozom. Egyfelől egyre összetettebbek és változatosabbak a tervezési programok, ami a formák nagyobb szabadságát és az alternatívákkal való kísérletezést eredményezi. Ez a helyzet a Cornellá Sport Centrummal, ami különböző irányokba nyíló és elég különböző felhasználású terekből áll. Ez olyan új lehetőségeket kínál, amik nem léteznek más programoknál, mint például a szociális lakásoknál ahol minimális a hely és nincs variációs lehetőség. Az olyan összetettebb formákhoz való elérkezés, mint Cornella, az lbere Camargo Múzeum és az Anvanc Pavilion Koreában a nagy, vegyes programokban rejlő potenciál eredménye, de más tényezőké is, mint a fejlesztő habitusa, az adott ország adta benyomások, és így tovább.
