Jean Nouvel beszéde – Pritzker-díj, 2008
- forrás: Ceremony Acceptance Speech, Jean Nouvel – in: pritzkerprize.com;
- fordította: Bagó Bence, Marosi Bálint;
„A beszédem túl hosszúnak és kicsit furcsának tűnik, de a hagyományoknak meg kell felelnünk. Két barátom, Frank és Renzo elmagyarázták nekem, hogy a győztesek díjátadó beszédét minden évben nekik kell ellenőrizni és jóváhagyni. Néhány részt kitöröltek vagy módosítottak, másokat hozzáadtak, de hálás vagyok azért, hogy volt amit meghagytak az eredeti gondolataimból…”
A 2008-as díjazottként szeretnék köszönetet mondani Mrs. Cindy Pritzkernek a meleg fogadtatásért a férjével, Jay Pritzkerrel közösen létrehozott alapítványába. Szintén köszönet Margot és Tom Pritzkernek az alapítványért, amely lehetőséget biztosított, hogy az építészet elfoglalja fénylő helyét napjaink kultúrájában.
Köszönet a bíráló bizottság tagjainak, amiért elismertek, vagy még inkább felismertek engem, és mert megértették azt, hogy a száz különböző arc mögött egyetlen építész áll. Szeretném megköszönni Frank Gehrynek hogy folyamatosan tolt előre és nagyon korán és nagyon sokáig támogatta a jelölésemet, ami a mai nappal révbe ért. Köszönöm mindenkinek, aki részt vett a harmincadik évfordulós ünnepségeken, itt Washingtonban.
Itt állok ma este önök előtt. Tudom miért – mondjuk ki nyíltan: bolond vagyok, az építészet bolondja… De gyanítom hogy sok, engem ezen a színpadon megelőző barátom és hősöm ugyanettől a csapástól szenved. Én viszont, én egy tévedésnek köszönhetően vagyok itt. A szüleim, mindketten tanárok, engem is tanárnak szántak. Én képzőművész akartam lenni, festő. Ezt a szüleim ellenezték, túl kockázatosnak tartották. Kompromisszumot kötöttünk: építészetet kezdek tanulni a Szépművészeti Iskolában (l’Ecole des Beaux Arts), azzal, hogy amint lehetséges, visszatérek a képzőművészethez. De közbeszólt a szenvedély… Korán dolgozni kezdtem Claude Parent-nál és Paul Virilio-nál, előbbi lenyűgözött, utóbbi maradásra bírt. Építész lettem. Ezért vagyok itt ma este.
Apám a történelem és a földrajz doktora, Franciaország Perigord tartományában él édesanyámmal. Ők tanítottak meg látni, olvasni, gondolkodni és a gondolataimat kifejezni. Hálás vagyok nekik, hogy itt lehetek ma este: legalább annyira, amennyire tartozom nekik azért a képességemért, hogy megkérdőjeleztem a Beaux Arts tanításait és a környezetérzéketlen projekteket. Nekik köszönhetően kritizáltam a nemzetközi stílust és a kontinens városaira erőltetett első egyen-modelleket. Szintén nekik köszönhető hogy a tőlem elvárt nagy rajzok helyett írógépen adtam be a tervemet, és töltöttem további hat hónapot az iskolában.
Ezért lettem olyan kíváncsi és kezdtem olvasni Michael Focault műveit. Valószínűleg ő „napjaink legnagyobb szkeptikusa”, csakis a számtalan történelmi ténnyel alátámasztott igazságban hisz, nem ideológiákban. „A szétszórtság és különösség szószólójának”, az empirikus antropológusnak a műve a kritikában gyökerezik. Köszönöm Michael Focault, önnek is köszönhető hogy ma itt lehetek. Szintén ön miatt illettem a nagy É-vel értett Építészeti ideológiákat értelmetlennek és írtam az „Az építészet jövője nem építészeti” című szövegemet, ami elutasította az építészetnek mint tudományágnak az autonóm voltát, arra figyelmeztetett hogy az építészet jövője érdekében az építészeti világon kívülre kell tekintenünk. Ezért is vagyok itt ma este, hogy a zsűritől hallhassam hogy talán hozzájárultam a téma kiszélesítéséhez.
Számos projektet csináltam ebben az időszakban, sok pályázatot elvesztettem, de minden tervemet arra használtam, hogy alapvető szabályokat állítsak fel; listát készítettem arról hogy mit kellene és mit nem kellene tenni. Az ellentmondások feloldásának a legjobb módja valószínűleg a brainstorming. Elhatároztam, hogy tanácsadókkal veszem körül magam: Jacques Le Marquet díszlettervező és színdarab-szerző, Olivier Boissičre építészeti kritikus és író, Hubert Tonka, filozófus és kiadó és José Miguel Iribas, szociológus voltak a segítségemre. Hála ezeknek a csapatoknak, ezeknek a tanácsadóknak, nagyszerű szintézis jöhetett létre, egyik projektem követte a másikat, mind különböző. Fel sem vetődhetett hogy egyformák legyenek: a módszer maga hozta létre a különösséget/egyediséget. köszönöm a tanácsadóimnak.
Mivel nincs és később sem lehet két egymásra hasonlító projekt, ezért lehetek itt ma este. Minden projektnél, minden kitűzött cél előtt a helyzet költőiségét vizsgáltam. Gilles Deleuze-t olvastam és próbáltam levezetni – behelyettesítéssel –, hogy egy építészeti koncepciónak milyennek is kéne lennie. Találkoztam Jean Baudrillarddal, és, fatálisan, beleestem néhány fatális csapdába. A 90-es évek elején tartottam egy előadást a Pompidou Központban „Miután az építészeti homály kitisztult” címmel. Ez az előadás a világméretű urbanisztikai káosz elfogadásának szükségességére világított rá, az átgondolatlan városi terjeszkedés valós léptékére, hogy a városaink körül új történelmi és geográfiai rétegek húzódnak meg. Az útvonalak, kiemelt tájak, hálózatok és fények költészetének felfedezése volt ez. Ez a Wim Wendersszel való barátság időszaka volt, annak a felismerésnek az időszaka, hogy – függetlenül a léptéktől – az építészet onnantól kezdve csak a módosulás, a mutáció lehet. A bolygónkra most mint szerves egészre gondolok. Egy külső és egy belső látásmódot kombinálok azoknál a városoknál, amelyekben dolgozom. Ezért vagyok itt ma este.
Egy a Pompidou Központban rendezett, később Európát és Japánt bejárt kiállításon bemutathattam a helyhez kötődő és kontextuális építészet eredményeit, a kultúra egy időben megfagyott pillanatnyi rezdüléseként. De a vágtató globalizáció elbátortalanított, viszont ekkor jött a dániai Louisiana Múzeum építészete okozta érzelmi sokk. Ismét: úgy gondoltam hogy megszólalok, hogy kifejezem az ellenvéleményem és előadom saját gondolataim.
Számomra egy elfeledett igazság élő bizonyítéka volt ez: hogy az építészetnek van az ereje a felemelkedésre. Képes felfedni földrajzot, történeteket, színeket, a fény minőségeit. Szemtelen és természetes, evilági. Élő. Egyedi. Egy mikrokozmosz, egy buborék. A világunk kiterjesztése egy olyan korban, amikor a világ egyre kisebbé válik.
A legdöntőbb történelmi összecsapás az, ami – nap mint nap egyre sürgetőbben – szembeállítja a globális építészetet a helyhez kötődő építészettel, az általános építészetet az egyediség építészetével. A mai modernitásnak nem szabadna pusztán a 20. századi modern mozgalom leszármazottjának lennie, mindenféle kritikai szellem nélkül. Nem csupán magányosan ejtőernyőző objektumokból – objets célibataires – kéne állnia. Ellenkezőleg, megokolásokat kéne keresnie, összefüggéseket, harmóniát, különbségeket egy ad-hoc építészet felvetése érdekében, itt és most.
Ez a konfliktus kétség kívül mélyebbre nyúlik és sokkal összetettebb, mint a lokális-globális ellentét. A sajátlagosság a tudás aktualizálódásához köthető. Az utazás nélkülözhetetlen elem bármely építő művelődésének. A Louisiana Múzeum egy kaliforniai utazás eredménye: távol összegyűjtött információk gyümölcse, egy egyedi, Jørgen Bo és Vilhelm Wohlert által megálmodott helyszín interpretációja.
A Földünkön való örömteli élet nevében ellen kell állnunk a zónák, hálózatok és raszterek urbanizmusának, a bármelyik kontinensen és éghajlaton élő városok identitását eltüntető automatikus rohadásnak, a klónozott irodák, lakások, üzletek táplálásának, a gondolkodás és látás kikerülése érdekében a már kitaláltra, már látottra való szomjazásnak. Ezeket az általános szabályokat újakkal kell helyettesítenünk: érzékeny, költői szabályokkal, színekről, sűrűségekről, karakterekről, eltérésekről mesélő megközelítésekkel. Olyan szabályokkal, amik bátorítják a változást, amik módosításokat provokálnak a megörökölt káoszban. Az építészet átalakítást jelent, a már ottlevő megváltoztatásának szervezését. Felfedést, irányadást. Meghosszabbítani megélt, múlt életek nyomait hordozó történelmet, hallgatni egy eleven hely lélegzését, pulzálását, közvetíteni a ritmusait az alkotással.
Ez egyértelműen költői feladat, mivel csak a költészet képes megragadni „a pillanat metafizikáját”. Hogy a lehetőségek határán dolgozzon – a rejtélyessel, a törékennyel és a természetessel. Hogy elébe menjen a romboló időnek, a patinásodásnak, a változó anyagoknak, melyek karakteresen öregednek. Hogy dolgozzon a tökéletlenséggel, mint az elérhető dolgok határával. A részletek – mint a teljesség – egy lehetőség, hogy feltaláljuk, hogy elmozdítsuk, hogy gazdagítsuk világunkat, hogy újra komponáljuk, hogy újrateremtsük, hogy erőltessük nem ismert módszerek mintáinak, fényeinek ütközését.
Számomra az építészetnek az egyediséget kell létrehoznia a kettősségben, feltalálnia azt a helyzettel való összeütközésben. Az építészet egy hely adottságainak adaptálása egy adott időbe emberi akaraterővel, vággyal és tudással. Erre egyedül soha nem lennék képes. Ezért nem is egyedül vagyok itt, hanem azokkal a sokakkal, akik mindezt véghezvitték velem:
Alain Dominique Perrin, aki létrehozta a Cartier Alapítványt Párizsban ’93-ban. Thomas Held, a szervező, aki a Luzerni Kulturális Központ építését irányította 2000-ben. Stephane Martin a Patrice Januel-lel együtt épített Quai Branly Múzeum elnöke. David Penick és Jerry Karr a Hines and Goldman Sach-tól, velük együtt csináltuk a Soho-i 40 Mercer-t, és akikkel jelenleg a MOMA kiállítótereinek kibővítését célzó Tour de Verre-n dolgozunk. Santi Mercade bízott meg a barcelonai Agbar Toronnyal. Ő és José Ribas: kollégáim és a barátaim is Katalóniából, jelenleg velük építem a Katalónia Hotel-tornyot Barcelonában, a City Metropolitana üzleti központot, a munkával Juan Manuel Sanahuja bízott meg minket. Velük együtt építjük a Signal tornyot, ami egy többcélú építmény la Defense-ben, Párizsban.
Joe Dowling és Peter Kitchack: velük építettem a Guthrie Szinházat Minneapolisban. Alf Naman és Craig Wood hozta létre a 100 Eleventh-et Chelsea-ben. Laurent Bayle a felelős vezetője és konstruktőre a nagy filharmónikusoknak Párizsban, Patrice Januellel. Bruce és Stephan Elieff-el együtt építettük a Green Blade felhőkarcolókat Los Angelesben. Edmund Cheng: vele lakótornyokat építünk Szingapúrban és Kuala Lumpurban. Marc Pietri, együtt építjük a marseille-i kikötő tornyát. David és Jane Walentas segítettek nekem Dumboban az első projektemnél. És Tom Krens, vele kiállításokat és múzeum-tanulmányokat csináltunk. Robert Lion: vele a végtelen tornyot próbáltunk megépíteni.
Építészeti ötlet-versenyeink voltak Marc Emery-vel, az Architecture d’Aujourd’hui korábbi főszerkesztőjével. Gyakran fény-építettem Yann Kersale-lel, fény-művésszel. Gilbert Brownsote és Oliver Margot: mindig támogattak engem, jóban és rosszban. És a csapatom, álmaim csapata, ami most Michael Pélissie képvisel itt, kollégám és „fivérem”, a legnagyobb szervező, vele építettem mindent az elmúlt 14 évben. Alain Trincal igazgató, Emmanuel Blamond építész-partner és Charlotte Kruk, aki a mindenütt-jelenlévő építész életemet szervezi az elmúlt tizenkilenc évben.
Valahol mindig építek – nyilván valakinek, de mindig mindenkinek. Nem vagyok hajlandó az építészetet stiláris kérdésre korlátozni. Építész vagyok, aki kételkedik, aki kutat anélkül hogy mérlegelné amit talál, kockáztatok, empirista vagyok aki tervezés közben találja fel az építészetet, úgy, hogy közben magamon is meglepődöm.
Akkor éreztem hogy befejeztem a munkámat, amikor átcsúszok
az alkotásból az átalakításba
a kijelentésből az utalásba
a felépítésből a kitöltésbe
a konstrukcióból a beszűrődésbe
az elhelyezésből a rárakódásba
a tisztaságból a homályosba
az addícióból az elhajlásba
a kalligráfiából a rézkarcba…
Azt az építészetet szeretem, amelyik tudja, hogyan fókuszáljon, amelyik könnyű, amelyik segít a topográfia és a mező mélységének olvasásában, amelyikkel vibrálunk a széllel, éggel, földdel, vizekkel, ízekkel, fákkal, fűvel… amelyik emlékszik a helyi használatokra és szokásokra, ugyanakkor lokális és globális hálózatokban kapcsolódik. Azt az építészetet szeretem, amelyik megmutatja a bejutottak lelkét. Az építészet az időhöz kötött. Tudom hogy halandó, bizonytalan, gyanítom hogy élő. Nézem ahogy kiemelkedik a sötétből és elképzelem a napot amikor visszatér. A helyzetek, az egyedi építészete, múlt és jövő, ásványi és növényi közé sző kapcsolódásokat, pillanatnyi és örök, látható és láthatatlan közé.
A felfedezés számomra kötelesség, egy erős vágy megértése, az evolúció feltételeinek megkérdőjelezése. Az érzékeimmel gondolkodom, a gondolataimmal érzek. De keresem az élettelen és az élő összehangolását is. Az összhang nem mindig megnyugtató; néha elképzelhetetlen öröm forrása, reményen túli remény, a képzeletünk túlfűtöttsége.
Az építészet lényünk legmélyének adománya. Világok létrehozása, helyek, mikro-örömök, mikró-szenzációk feltalálása, gyors megmerítkezések a valóságban. Elutasítom az automatikus építészetet, a tömegtermelési rendszereink építészetét! Támadom! Elsüllyesztem! Ez a száraz építészet csak startkő lehet, a különös, a hely-nélküli, robbantott, kifordított stratégiáktól való kilépés kiindulópontja.
Számomra az egyedi építészet egyik küldetése hogy befejezze, átirányítsa, gazdagítsa, módosítsa és elképzelje, amit az általános építészet nem tud elképzelni: az életeket, amiknek védelmet biztosít. Követeljük az építészet helyzetének költészetét: Petrától Sanaa-ig, Velencétől Manhattanig, Chartres-től Ronchampig, a halászkunyhóktól a sivatagi sátrakig, a riói favelláktól a ruhr-völgyi ipari romokig, Katsurától Louisianáig…
Átmenetiség és világosságok összecsapása minden, minden költői paradoxon. Csodás paradoxonok, amiket Paul Valéry ebben az egyszerű versben foglalt össze: „Az Idő fény s a Sejtelem tudás”.
A harmincadik évfordulón nagyon sok kép kering a fejemben: Luis Barragán sivatagától Richard Meier Fehér házán át a Michigani tó erdejében, Tadao Ando japán hegyeiig.
De így van ez Párizstól Londonig Renzo Pianóval és Richard Rogersszel vagy Norman Fosterrel. Seattle-től to Cincinnatiig, Bécstől a Napa völgyig Rem Koolhaasszal, Zaha Hadiddal, Hans Holleinnel vagy a Jacques Herzog & Pierre De Meuron párossal – ők Pritzker-díjazottak hihetetlen családjának csak kiragadott, ékesszóló példái.
Zárásként köszönetet szeretnék mondani a családomnak, akik mindig megértették, hogy mekkora építészet-mániással kell együtt élniük, akik – a költőt idézve – mindig szerettek és segítettek az elfogadott különcségem fejlesztésében. (…)
Végül szeretném a Pritzker-díjasok nagy családjának 100 éves tagját, Oscar Niemeyert köszönteni. Két éve láttam őt utoljára, a legfrissebb projektjét skiccelte fel nekem az irodájának falára, és megerősített nézetemben, hogy aki fiatal, az egész életében az. Újraolvastam a húsz évvel ezelőtti beszédét, és kölcsönveszem tőle ezt az idézetet: ahogy Charles Baudelaire mondta egyszer: „A váratlan, a rendhagyó, a meglepő, a csodálatos nélkülözhetetlen részei és jellemzői a szépségnek”.
